Titkos terem, titkos kert...

Kora reggel van. Talán még a fél 6-ot sem ütötte az óra, amikor felpattant a szemhéjam, és magam elé meredve a plafont bámultam. Valami nem hagyott nyugodni, egész éjjel forgolódtam, szemeim karikásan, fényesen csillogva tükröződtek vissza a tükörből, mikor megnyitva a csapot leöblítettem az arcom. Két kezemmel a mosdót támasztva bámultam mereven magam elé. Odakint már elég világos volt, a nap első vörösen izzó sugarai éppen a környék fáin hatoltak át. A madarak csicseregtek, végtelen nyugalom vett körül, de bennem óriásira duzzadt a nyugtalanság. A szívem élesen dobogott, néha fájt is. Lementem a nappaliba, gyorsan kinyitottam egy üveg jobbfajta whiskyt, és töltöttem magamnak. Gyorsan, egy húzásra lement, de nem lett jobb, hangulatom egyre feszültebbé vált. Tudtam, hogy ez a reggel más lesz, mint a többi. Felhúztam a túrabakancsom, egy meleg pulcsit, majd a kamrából még magamhoz vettem a szerszámos ládám, és elindultam a kertnek arra a részére, ahol előző este munkálkodtam.

Lassan araszoltam a nyirkos fűben, a nehéz láda oda-odacsapódott a lábamhoz, jobb kezem izmai teljesen megfeszültek a hatalmas súlynak ellenállva. Lágy fuvallat csapta meg az arcom, amelytől kissé a hideg is kirázott, április volt, szokatlanul hideg budapesti reggel. Odaértem a mély gödörhöz, amin előző estig munkálkodtam. Valóban nem nemes cselekedet vezérelt a mintegy 3 méter mély, 2 méter széles gödör kiásásában. Sok törmelékkel járt egy romos melléképület elbontása, és gondoltam a legegyszerűbb megoldás a föld alá süllyeszteni. Ledobtam a szerszámos ládát a verembe, majd utána ugrottam. Egy hatalmas kézzel faragott sziklatömb pihent a gödör mélyén, súlyát nem tudnám megítélni, de biztos voltam benne, hogy legalább 2-300 kiló körüli lehet. Gyönyörű vésetekkel volt díszítve. Sajnos ezeket értelmezni nem tudtam, számomra semmit nem mondtak. Kezembe vettem az ásót, és odafeszítettem a tegnap kiharcolt 10 centiméter körüli résbe a sziklatömb, és a mélyedés pereme közé. Arra már rájöttem, hogy a gigászi vésett tömb valaminek a lezárására, takarására szolgált.

Óriási erővel feszültem neki, és az eredmény az volt, amit vártam. Tehát semmi, a tömb szinte meg sem mozdult, és avval a pár centivel, amit most nyertem nem lettem sokkal előrébb. Az ásót a másik mellé dobtam, amit tegnap már sikeresen kettétörtem. Kinyitottam a szerszámos ládát, és hatalmas kampós végű szegecseket vettem elő, olyasmik voltak, mint amiket a hegymászók használnak, csak sokkal nagyobbak és erősebbek. Fúrógépet vettem elő, és megkerestem a hozzá való legnagyobb fúrót. Nagyon nehezen három darab lyukat sikerült a tömb mintegy 40 centis oldalába fúrnom. Beleillesztettem a kampókat, majd egy kalapáccsal biztosítottam helyüket. A terv eddig simán ment. Most jön csak a neheze, gondoltam. Vastag vontató kötelet fűztem át a három kampón, majd kimásztam a gödörből. A rozoga falétra fokai minden lépésemet fájdalmas nyekergéssel viszonozták. A kötél végét hozzáerősítettem a kocsimhoz. Beindítottam a motort, majd egyesbe kapcsoltam, és nagyon lassan megpróbáltam elindulni. Ez eredmény engem is meglepett, könnyedén elhúztam a sziklatömböt, egészen a gödör oldaláig, a verem igazi titkai feltárultak. Hatalmasat ugorva ismét ott álltam a szikla mellet, és egy 1m x 1,5 m széles peremmel találtam szembe magam, amelyben kőlépcsők vezettek az ismeretlen mélységbe.

Visszamentem a házba, és magamhoz vettem még néhány dolgot, egy zseblámpát, és a búvár felszerelésem egy részét. Csak az oxigénpalackra volt szükségem igazság szerint, nem voltam benne biztos, hogy jót tenne az egészségemnek, ha olyan helyre mennék védőfelszerelés nélkül, ahol egy ideje nem jártak. Mert ebben egészen biztos voltam. Felvettem a palackot a hátamra, és számba vettem légző csövet. Elég furán néztem ki, de evvel most a legkevésbé sem törődtem, csupán a mélység és annak titkai érdekeltek. Nem akartam csalódni, és nagyon bizakodóan tettem meg az első pár lépést. Már innen fentről is jól kivehetően láttam hol ér véget a hosszú lépcsősor. A törmelék recsegett a bakancsom alatt, ahogy lépdeltem lefelé az ismeretlenbe. Körülbelül 20-25 méter mélyen lehettem, amikor leértem az általam feltételezett lépcsősor végébe, azonban itt csak egy forduló volt, innentől csiga alakban folytatódott. Két oldalon óriási faragványok díszítették a falat, talán emberalakok voltak, mintha egy történetet mesélnének el. De nem figyeltem rájuk, csak a végcél lebegett a szemem előtt, mi lehet a lépcsősor alján. Ahogy szépen megfontoltan haladtam előre, éreztem, hogy egyre jobban fázom, nagyon hideg volt odalent.

Nem tudnám megmondani mennyi idő telt el, de végre leértem az aljára. Egy hatalmas sziklaterem fogadott, fel sem tudtam fogni, hogyan lehetséges ez. Monumentális oszlopok voltak mindenfele, átölelésükhöz legalább két ember kellett volna. Ekkor megpillantottam azt a valamit, amely halvány, kékes derengésével csak úgy vonzotta a tekintetemet. Nem volt képes semmit sem megvilágítani maga körül, a vak sötétségben mégis jól látszódott. Megbabonázva figyeltem, és csak arra eszméltem, hogy elindultam felé. Lábaim nehezen lépdeltek, mintha ólommal lennének tele, palackkal a hátamon úgy éreztem, mintha az óceán fenekén sétálnék. A kék fény forrása egy patkó alakú tárgy volt, amely egy hatalmas sziklatrónus tetején ült. Büszkén, fenségesen, akár egy király. Bálványozva figyeltem, és éreztem torkom teljesen kiszárad, a hátamon a hideg járt pergő táncot. Felmásztam a trónusra, és közelebb léptem. A tárgy gyönyörű kék fénye hívogatóan hullámzott előttem, és minden gondolatot kitörölt a fejemből. Halk susogások léptek a helyükbe, vedd el… nagyon akarod… érintsd meg… csak a tied… birtokold!!!

Kinyújtottam a kezem, és jéghideg remegő újaim megérintették. Ekkor mintha áram csapott volna belém, mintha nem én, hanem a tárgy ragadott volna meg engem, óriási lökést éreztem, és a trónusról több métert zuhanva a porba estem. Rángatóztam a földön, elvesztettem az irányítást a testem és az érzékeim felett. Minden porcikám bizsergett, és szüntelenül remegtem, már-már önkívületi állapotba kerültem. Egyszerre éreztem a számban édeset és keserűt, nagyon fáztam, de olykor hihetetlenül melegem lett. Hideg verítékbe burkolózva szépen lassan lenyugodott a testem, csak a lélegzetem volt nagyon szapora. A légző csövet már az elején kiköptem, és csak úgy feküdtem zihálva. Hosszú percek telhettek el így. Teljesen lemerevedtem, nem tudtam megmozdulni, úgy éreztem magam, mintha ólomból lennék. Légzésem lelassult, már-már vészesen, szemem sarkából még láttam azt, ami a porba döngölt. Egy tenyér nagyságú, patkó alakú tárgyat. Zseblámpám halvány fénye sem kellett hozzá, hiszen jól láttam, a kékes fénye eltűnt, és ott feküdt mellettem, egy karnyújtásnyira. Szemem lecsuktam, nem voltam képes megmozdulni. Légzésem egyre lassabb lett, szívem is csak néha dobbant egyet-egyet. Ekkor elájultam.

Folyt köv…