Történetek

Hideg decemberi reggel volt, a korai kelést még nehezebbé tette az, hogy a nap még a horizont alatt nyugodott.
’Már megint nulladik óra’ – sóhajtottam fáradtan. Igen, magamnak kerestem a bajt... Ugyanis nem kellett mindenkinek egy órával korábban bemenni az iskolába, csak azoknak, akik irodalomból nem álltak éppen fényesen. Persze két egymás után hármasra írt dolgozat után mit várhatok? ...

Hirtelen rádöbbent valamire. Véget ért egy nyár, egy szakasz eddigi rövidke életéből.
Eddig nem törődött vele, de most mintha a fecskék röptével láthatóvá vált volna, amit eddig nem tudott átérezni...

Nem a testiség hiányzott, mert nem attól lesz az ember szerelmes, hanem belőle hiányzott valami, hogy kialakulhasson, hiába volt minden oly meseszerű, nem tudott kitárulkozni, átadni a legmélyebb érzéseit, várt valamire...

A szívem már majd két hete másért dobogott, ő volt az, Lilla. Gyönyörű szemeivel minden egyes pillanatban rabul ejtett, csókjai szenvedélyesek, öleléséből inkább nem akartam szabadulni nehogy elmúljon a varázs. Szerelmes lettem nem vitás, s nagyon örültem, hogy ő is viszonozta...

Utánuk mentem. Halkan osontam, nehogy meghalljanak. A fák között mentem, nem az ösvényen, nehogy meglássanak. Én viszont mindvégig láttam őket...
Megálltak a folyóparton. Csókolóztak, vetkőztették egymást, én pedig vártam.
Aztán eljött a megfelelő pillanat, amikor mindketten túlzottan el voltak foglalva egymással.
Mindkettejüket leütöttem és acéldróttal kötöztem őket oda két különböző fához...

Ajkait már alig egy lehelet választotta el tőlem, szinte éreztem a forróságukat. Egy végtelennek tűnő másodperc… és még egy…. Majd nagyon óvatosan hozzáért ajkaimhoz. Egy pillanat, várta, hogyan reagálok. Minden oka megvolt a félelemre, durván szakítottunk, nagyon csúnya dolgokat vágtam hozzá, hazugságokat és igazakat egyaránt, ő meg csak tűrte némán viharom, amivel még jobban felbosszantott, és még inkább bántottam...

- Tisztelt Tanács! Úgy hiszem, fajunk nem elég erős, hogy szembe tudjon szállni az egyesültekkel. Kevesen vagyunk ellenük, nem húzhatjuk tovább. Katonáinkat ki kell küldenünk vadászni, különben mind itt veszünk.. S kihal a fajunk, a farkasok s vadászok nagy örömére…

Végül azt is megoldotta, hogyan akadályozza meg a hirtelen „boldogságrohamokat”. Felidézte társnői és nevelői arcát, majd Vyniét, fülében újra felcsendült legkedvesebb barátnéjának rémült sikolya és egyből elment az életkedve is. Nem tartotta magát se nagynak, se ügyesnek, se erősnek, se tehetségesnek, így azt se tartotta valószínűnek, hogy bosszút álljon a Nagy Úron. Így hát csak magának keserítette az életét, fityiszt mutatva a világnak és a zsarnoknak...

Mindenki a vámpírokat akarta, a vesztüket, halálukat. De a lány nem volt már naiv, s együgyű. Komolysága, s problémamegoldó képessége tökéletesre fejlődött az évek során, ám erre a problémára még ő sem talált tökéletes megoldást... eddig...

- Minden elmúlik egyszer- felelték a bölcsebbek, és ezüst fényük reszketve húzódott közelebb a félhold homályához.
A mosolygó csillag azonban nem hitt nekik. Minden éjjel ugyanolyan reszketeg boldogsággal várta az emberlányt, hogy az udvaron állva őt figyelje, neki súgja meg legtitkosabb vágyait. Boldog volt, amennyire csak egy csillag boldog lehet...