Egy 16 éves lány naplórészlete

2006. május 14. (vasárnap)

Megvolt az osztálykirándulás. Kezdem az elején.
Mostanában eléggé érzelgős és érzékeny vagyok. A filozófiám sikerül betartani, de sokat gondolok a volt barátomra, aki legyen most itt Ákos. Többször megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha újra kezdenénk, de elvetem. Ákos egyik legjobb haverja, aki tetszik is felvetődik, hogy milyen lenne ha végre összejönnénk, de újra és újra észhez téritem magam, hogy nem ez a fontos az életben és a saját lelki fejlődésemre figyeljek inkább. Mintegy kibúvóként merül fel bennem a gondolat, hogy a kettő együtt is megy, csak akkor a páromra kevesebb időt, gondolatot és szenvedést (amiatt, hogy mit nem úgy csinált, hogy szerettem volna) kell forditanom. Ilyen gondolatokkal fekszem le aludni szerda este. Furcsálltam is, hogy kihagytam belőlük a volt-volt barátom, aki most legyen András, de megelégedéssel tölt el, hogy ő már ennyire sem érdekel.

Reggel fél 6-kor kelek, hogy még hajat tudjak mosni és meg is száradjon indulásig. Alig pakoltam valamit, hiszen csak két napra megyünk és a lustaságom győzedelmeskedett a finnyásságom felett, tehát ruhát nem is viszek semmit, csak ami rajtam van. Percre pontosan értem oda barátnőmékhez. Felmentünk a sulihoz, ahol már mindenki ott volt. Osztály egy része, köztük mi is, kocsival mentünk, a többiek, a fiúk, bicóval. Odamentünk hozzájuk. Egyik osztálytársamra, András egyik legjobb barátjára, Tomira mosolygok, messze volt így csak mosoly kiséretében egy néma „jó reggelt”-et küld felém. Végignéztem az osztályon. Néhány fiú különösen jól néz ma ki, de lehet csak azért tűnt így, mert már rég nem láttam őket. András is rögtön kitűnik szokásos cowboy kalapjában. Épp hogy egy pillanatra áll meg rajta a tekintetem, míg elkönyvelem, hogy az új pulcsija az „elmegy” kategóriába tartozik. Az osztályfőnök fontoskodva int mindenkit néhány bicózással kapcsolatosa alapszabályra, majd elindulunk.

Kocsival alig 10-15 perc volt az út. A hajó, ami az események nagy részének színhelyéül szolgál majd, eléggé roncsnak tűnik. Bemegyünk. A szobák tiszták, de nagyon kicsit, az ágyak, meg különösen alacsony törpékre vannak méretezve. Barátnőimmel 4en elfoglalunk egy teljes kabint. Nyafiznak egy sort a szobák és az ágyak méretéről ill. állapotáról, de engem valahogy nem érdekel. Egyébként sem tartottam valószínűnek, hogy 3 percnél tovább tartózkodnék bent. Elmegyünk sétálgatni, míg a többiek meg nem érkeznek. A táj szép, bár a Duna eléggé koszos, és elképesztő mennyiségű szúnyog volt megtalálható, mind vérre kiéhezve, ami nem volt valami kecsegtető. A hajóra visszatérve levettem felsőimet, hogy csak egy top maradt rajta és kiültem napozni.

A többiek is megérkeztek, de nekik már csak a hajó másik részében jutott kabin. Ő velük valahogy jobban szeretek lenni, tehát előrelátható volt, hogy én a hajó túlsó felében fogom tölteni időm nagy részét, velük. A délelőtt semmittevéssel, napozással és beszélgetéssel telt. Eldöntöttem, hogy Andrissal ez a két nap alatt kihozok egy baráti jó viszonyt, mert ez így nem állapot, hogy pár hónapig ő állt hozzám a legközelebb, de mióta szakítottunk max. ha 10 szót szóltunk egymáshoz összesen. Rögtön kezdtem is azzal, hogy csatlakoztam a társaságukhoz a hajó belsejében, a társalgójukban. Ő nem volt ott, de a Tomiékkal jó elvoltam. Egy idő után Andris is beállított. Nem is figyelt rám és nem is jött oda hozzá, egy másik fiúval beszélgettem. Hihetetlen álmos voltam, előző éjszaka elég keveset aludtam. Felhúztam a térdem ültemben és a fejem ráhajtva próbáltam egy kicsit erőt gyűjteni. Hirtelen érzem, hogy valaki átölel, és megkérdezi mi a baj. Felnézve a jellegzetes mély és oly ismerős hanghoz tartozó arcot is megpillantom. Andris az. Mosolyogva válaszolok, hogy csak fáradt vagyok. Nem megy el, mellettem marad. Vállára dőlve, karjai között beszélgetünk értelmetlen, általános dolgokról, amíg nem szólnak nekünk, hogy indulunk kirándulni. Fel állok és elindulok kifele, ő még marad egy kicsit. Első állomásunk az őrjítő melegben egy fagyizó. Odafelé úton Istivel mentem a zenéjét hallgatva. Innen tovább mentünk.

Barátnőmékhez csatlakoztam, de valahogy nem dobott fel a társaságuk… mostanában nem minden zavartalan köztünk. Igyekeztem keresni más beszélgetőpartnert. Hamarosan letértünk az útról és egy meredek domboldal felé vettük az irányt. Egy vékony, ösvényen haladtunk libasorban. Mögém egyik barátnőm, elém Andris került. Az út felfele húzós és nagyon meleg volt, barátnőm el sem mulasztotta, hogy ne nyögjön fel két perc után, miszerint igazán húzhatná valaki. Még időm sem volt befejezni a csatlakozásomról szóló megjegyzést, Andris előttem már szó nélkül nyújtotta hátra a kezét. Gondolkodás nélkül elfogadtam és gyorsan nyújtottam a magamét barátnőmnek. A kézfogás futótűzként terjedt és hamarosan mind a 30 ember kéz a kézben haladt a kaptatón. Nem tartott soká, hamar elszakadtunk a többiektől, de Andris kitartóan húzott, ezzel nagyon sokat segítve nekem. Felérve a fűben elterülve lihegtem pár percig. Andrisba kapaszkodva feltápászkodtam. Szép volt a kilátás. Hamar felvilágosítottak, hogy hova is tartunk, amire egy nyögés volt a válaszom. Még 3-4 ilyen dombocska állt a borgyár és köztünk! Andris erre a megnyilvánulásomra elnevette magát és átkarolt. Egy darabig, míg lehetséges volt így haladtunk, majd mögém állt, és ha kellett támogatott. Az út könnyebb volt, mint amire számítottam. A gyár bemutatás unalmas volt, de mivel a fiúk az ilyeneket nem bírják, feldobták egy kicsit, így egész elfogadható lett. Legutoljára a borkóstoló maradt, amit bátran kijelenthetem, mindenki számára a program fénypontja volt. Csak 3 bort kóstoltattak velünk és nekem egy sem tetszett, de megint a lustaság győzedelmeskedett, miszerint nem akartam elmenni addig, ahol ki lehet önteni a maradék bort, így az összest lehúztam. Ezután kimentünk, és akkor velem olyan történt, ami alkoholtól még soha. Megszédültem. Belekapaszkodtam abba, aki a legközelebb állt hozzám, aki furcsa véletlenek folytán az Andris volt. Nevetett, hogy ennyire kiütött engem, én sem értettem. Ennek sokszorosát ittam már és semmi bajom nem volt. De hamar rájöttem: nem ettem semmit előtte. Így már érthető volt, de egész úton lefele kénytelen voltam András karját igénybe venni.

A hajóra visszaérve gyorsan ettem valamit és már semmi bajom nem volt. Egy időre csatlakoztam az Andrishoz és egy másik fiúhoz, néztem, ahogy tüzet raknak, majd nekiállnak pörköltet főzni. Andris elment húst vágni. Miközben vágta hülyéskedtek a haverjaival. Fordult, hogy egy asztalra csapás kíséretében mondjon valamit a mellette álló Gergőnek, de az asztal fölött Gergő a kését tartotta függőleges helyzetben, Andris meg az asztal helyett, abba csapott bele. Ha nem nevetve mesélte volna a történteket, meg afelőli csodálkozását, hogy miért nem jött ki a kés hegye a kézfeje másik oldalán, és hogy mindez nem a hülyeségből eredt volna, komolyan mondom, még csodálkoztam volna…
Még a pörkölt elkészülése előtt szerettem volna pihenni egyet, hogy este kibírjam alvás nélkül, nem akartam semmiből kimaradni. Bementem a kabinunkba, de 5 perc múlva feladtam. A mi társalgónkban beszélgetett egy csapat fiú és lehetetlennek tűnt emellett elaludni. Kimentem és elnyűtt arccal csatlakoztam Tomihoz. Azt ajánlotta, menjek az ő részlegükbe, egy üres kabinba, náluk a társalgóban egyébként is kevesebben is vannak, meg hozzám jóval közelebb is állnak, úgyhogy ha megkérem őket, biztos csendben maradnak. Egyetértettem vele és elindultam a szobákhoz.

A lépcsőn lefelé összetalálkoztam Andrissal. Épp jött volna felfelé. Elmosolyodott, kérdezte elengedem-e. Föléhajolva játékosan visszakérdeztem, hogy elengedjem-e. Erre átölelt és leemelt a lépcsőről, majd letéve nem engedett el, kérdezte miért jöttem hozzájuk. Mondtam, hogy aludni szeretnék, erre még mindig a karjaiban tartva behátráltunk egy üres kabinba. Miközben beszélt úgy nézett rám, ahogy már rég nem tette, és ettől megijedtem. Ugyanolyan fénnyel a szemében nézett le rám, mint mikor együtt voltunk. Éreztem, hogy ezután egy csók jön. Tudtam, még régebbről. De a csók elmaradt, szerencsére. Azt mondta mindjárt visszajön csak kinéz kicsit. Amíg nem volt választottam magamnak egy ágyat és megpróbáltam elaludni. Nem akartam, Adrissal kettesben maradni, féltem mi lehet. És legfőképp nem akartam megcsókolni, irtóztam ettől, magam sem tudom miért, de a fejemben már gyártottam a terveket, miként fogom visszautasítani.

Alig pár perc múlva benyitott és lefeküdt a szomszédos ágyra. Próbáltam elaludni, de nem engedett, folyamatosan szóval tartott, mondván, hogy nem ilyenkor kell aludni. Majd ő maga kezdett el halkulni, míg végleg elcsendesedett. Nekem már egy szikrányi álmosság nem volt a szememben, így felkönyököltem és őt néztem. Nem akartam zavarni. Tudtam, hogy még nem alszik, de reméltem hátha. Ismerem már annyira, hogy tudjam, az elmúlt 5-6 napon összesen jó, ha 10 órát aludt. Ráfér az alvás. De pár perc múlva felnyögött, hogy nem szabad aludni, és csináljunk valamit, különben tényleg elalszik. Kérdeztem, hogy például mit. Erre egy gyenge „nem tudom” volt a válasz, majd megint elhallgatott, én meg néztem tovább. Elgondolkodtam, mi lenne, ha tényleg összejönnénk megint. Tulajdonképp rendes srác, lehet igyekezett megváltozni az elmúlt pár hónapban, de ha nem változott volna az sem gond, hiszen, ha az új életfilozófiámra gondolok, én is igen mellőzném őt, mint ahogy ő tette velem anno… De nem! Új filozófiám nem hagyhatom ennyiben! Eldöntöttem, hogy csak akkor, ha reménytelenül szerelmes leszek és kész! Itt a pont! Andris váratlanul megmozdult és rámpillantott. Elmosolyodott, gyorsan elkapta a tekintetét, hirtelen jött zavarát egy nyújtózkodásba fojtva kérdezte „mi az?”. Mondtam, hogy én már nem vagyok álmos és őt nem akartam zavarni. Beszélgettünk kicsit, majd közös megegyezés alapján felmentünk a hajó tetejére. Üres volt, pedig alig egy órája tömve volt osztálytársaimmal. Feltámadt a szél és kezdett hűvös lenni, így mindenki lehúzódott az alsóbb szintekre. Csak egy gazdátlan pokróc várt ránk odafönn, amire leheveredtünk. Először egymás mellett feküdtünk, de elkezdett csikizni és csakhamar a karjai közt találtam magam.

Az elkövetkező órában felváltva beszélgettünk, vergődtem a karjaiban a csikizés miatt, és a felhőket nézegettük, próbálva kitalálni melyik mit ábrázolhat. Hamarosan csatlakoztak hozzánk a barátnőmék, barátnőm látva, hogy mit teszek lényegében Istivel, amint felnéztem és találkozott a tekintetünk sokat mondóan megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem helyesli. Tudomásul vettem, de tulajdonképp nem igazán zavartattam magam, jól éreztem magam így, és csak ez a lényeg. Innen csak az elkészülő pörkölt híre csábított le minket, ami nem is sikerült annyira rosszul, mint amire számítottam, de a beígért pizzázás a csajokkal nem maradhatott el.

Hamar el is indultunk, a pizza elfogadható volt… Már elmenni készülődtünk, mikor váratlan ismerősök toppantak be a pizzázóba. Rögtön kiderült, hogy egytől egyik hulla részegen. Dani, aki vitte is a pálmát a többiekhez képest, fogadott egy másik osztálytársammal, hogy meg tud fektetni, amit igyekezett is beváltani. Semmi komolyat nem tudott csinálni, csak nagyon szorosan (de tényleg nagyon, az osztály egyik legizmosabb sráca, úgyhogy tényleg komolyan megijedtem tőle) magához ölelt és egy erős cuppanós puszit nyomott az arcomra, de ezek után a barátnőmék hamar lehámozták rólam és már siettünk is vissza a hajóra.

Odaérve egy ideig barátnőmékkel és még egy-két a hajón maradt fiúval iszogattunk a csillagos ég alatt, a hajó tetején. Majd elindultam megkeresni az Andrist. Hamar rátaláltam a film-nézők körében. A Randigurut nézték, de a gép körül már nem volt hely, ahonnan láthattam volna rendesen, meg egyébként is sokszor láttam már, úgyhogy nem ültem közéjük. Andris mellett sem volt már hely, úgyhogy a filmnézőkkel szemben, a gép háta mögött lévő kis folyosó végén, a lépcsőn foglaltam helyet, mögöttem, a gépen kívül, egyetlen nagy fényforrásként szolgáló fedélzetre nyíló ajtó, amitől csak egy magányosan kuporgó árnyéknak tűntem… és csak vártam…
Nem kellett sokáig, 5 perc sem kellett és Andris fölállt és odajött hozzám: Hívott, hogy menjek én is filmet nézni, amit egy kis tiltakozás után el is fogadtam. Betelepedtem a társalgó egy olyan részébe, ahonnan a filmet egyáltalán nem láttuk, csak hallottuk. Beszélgetni nem beszéltünk.

A film végeztével átballagtunk a másik társalgóba, ahol ő végighevert a hosszú kanapén, a fejét az ölemben nyugtatva. Pihent, habár nem nagyon tudott, hiszen a zene maxon tombolt… én meg csak néztem az osztálytársaim, hogyan táncolnak drum&basst. Az elkövetkező órában hol együtt, hol külön utakon végigjártuk a fedélzetet, illetve a másik társalgót, majd visszatértünk ugyanide, ahol ő megintcsak végigheveredett egy másik kanapén a sarokban, amíg én egy lepedőt szereztem magamnak, ugyanis vacogtam a hidegtől. Andrishoz érve ő széttárta karját, így invitálva engem magához. Én meg odabújtam meleg testéhez. Az idő teltével mind szorosabban ölelt magához. Magában a társalgóban elég sokan voltak rajtunk kívül, egy szabad centi nem maradt se földön, se székeken, se kanapékon. Az éjszaka sem volt csendes. Mi nem igazán szóltunk bele az eseményekbe, néha-néha Andris valamit, amikor is csak a rám való tekintet miatt nem repült párnák tömkelege felé, de egyébként szokásától eltérően hallgatag volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy lejjebb csúszik az oldalán feküdve, hogy a feje egyvonalba került az enyémmel. Furcsa, nyilván csúszkált többször is, igazából semmi rendkívüli nem volt ebben a mozdulatában, de most nagyon feltűnt… azt hiszem női megérzésem sikoltott egy SOS-t.

A teljes sötétségben csak körvonalait láttam volna, de a szemem szorosan behunytam, így inkább csak éreztem, hogy az ajkai mind közelebb kerülnek az enyéimhez. Az énem egyik fele már tervek tucatját szövögette, hogy hogyan hozom ki magam ebből a helyzetből. A másik felem csak egyszerűen kíváncsi volt. Először kitartóan húzódtam el tőle és igyekeztem fejem elfordítani valahogy, de ez lehetetlennek tűnt, túl közel volt. Próbáltam hátrébb húzódni, de a kanapé keskenysége miatt ez sem tűnt túl jó ötletnek, elég volt egy hirtelen mozdulat hátra és a földön kötök ki, emellett ő is eléggé szorosan húzott magához. Mozdulni sem bírtam. Sakk-matt! Mostmár a kíváncsiságom került előtérbe. Moccanni sem mertem, vártam mi lesz. Figyeltem a testem rezdüléseit, és hirtelen megjelent a jól ismert zsibbadság. Soha senki másnál nem éreztem, csak ha ő csókolt. Szerettem ezt az érzést, de azt hittem, hogy csak az első alkalmakkor érzem ezt, talán az ismeretlentől való félelem hozza ki belőlem. De ennyi idő elteltével semmi ismeretlenről nincs szó, barátom is volt utána, igaz csak egy, de nála sem éreztem soha ezt. Ezzel váltak számomra bizonyossá érzéseim.

Ajkait már alig egy lehelet választotta el tőlem, szinte éreztem a forróságukat. Egy végtelennek tűnő másodperc… és még egy…. Majd nagyon óvatosan hozzáért ajkaimhoz. Egy pillanat, várta, hogyan reagálok. Minden oka megvolt a félelemre, durván szakítottunk, nagyon csúnya dolgokat vágtam hozzá, hazugságokat és igazakat egyaránt, ő meg csak tűrte némán viharom, amivel még jobban felbosszantott, és még inkább bántottam. Akkor, abban a pillanatban ott a sötétségben, arra, hogy visszautasítsam, mégcsak gondolni sem tudtam. Akartam! Igen, akartam őt! Akartam, hogy megcsókoljon, mint ahogy senki más nem tud! Hogy minden olyan legyen, mint rég! És fogadtam az érintését, visszacsókoltam. Erre várt. Még szorosabban húzott magához és akkor nem létezett senki rajtunk kívül. A tréfálkozó embertömeg a szobában előbb egybefüggő morajjá sűrűsödött. Még egy pillanat töredékére eszembejutott a tiltakozás gondolata, egy olyan változat, amit még mindig nem lenne késő véghezvinni. Észheztéríteni, megmondani neki, hogy csak bántani fogjuk egymást. Ezt ő is tudta. Tudnia kellett! De utolsó csepp erőmmel elnyomtam ezt a gondolatot. Nem érdekelt! Nem akartam mást, csak őt! És ezzel felemésztettem maradék erőm, testem elernyedt a védelmező ölelésben, minden elcsendesedett körülöttünk, és együtt repültünk a múltba.
Nem is tudom hova, hirtelen mintha a szobám jóleső melege csapott volna meg, és az ismerős egymásba-gabalyodva testhelyzet, amikor nem létezett nálam boldogabb és szerelmesebb ember a világon. Amikor minden, de minden elhalványult és összekapcsolódott két magányos lélek. Két agyontépázott, kopott, megviselt, de még fiatal és szeretni képes szív. Féltékenyek voltak. Igen, féltékenyek voltak az istenek, hogy az emberek tudnak szeretni. Sebezhetővé és gyengévé alakították őket. Annyira boldog volt a két lélek, hogy azt már emberi szívük elviselni nem volt képes, és megszakadtak. Összetörtek apró szilánkokra. Akkor, abban a szobában. A szobám meleg fényeiben, aprócska ágyamban nevetgélve, egymást simogatva, kényeztetve még utoljára egymáséi lehettek. Utoljára tapasztalhatták, milyen boldognak lenni, és milyen jónak látni a világot.

Aztán visszatértem a rideg jelenbe, ahol már semmi korábbihoz hasonló jelentősége nem volt a csóknak. A két szív megkeményedett, jégburok mögé bújt, és habár egy éjszaka erejéig vakok lehetnek és meglágyulhatnak egy apró boldogságot engedélyezve maguknak, a történteket mégsem felejthetik. Gyors, kapkodó és nagyon szenvedélyes csók volt. Kifulladva omlottam vállaira. Reszkettem. Nem akartam, hogy eleresszen. Féltem, ha megteszi vége a varázsnak, és újra a régiek leszünk, ahol alig szólunk egymáshoz. Nem akartam, soha sem akartam, hogy vége legyen. Tudomást sem akartam venni arról, aminek szükségszerűen be kellett következni. Én akkor csak azokért az apró kényeztető csókokért éltem.

Lassan felébredt a táj, én meg elaludtam. Két órán belül arra keltem, hogy Andris óvatosan feláll mellőlem és elmegy. A többiek is kezdtek szedelődzködni már. Én csak feljebb húztam a lepedőm, átfordultam a másik oldalamra és elaludtam. Nem sokkal később arra keltem, hogy valaki simogatja az arcom. Felnéztem és nagyon megdöbbentett, hogy kit láttam. Andrisra számítottam, de helyette az egyik nagyon jó haverja, Gergő volt ott, akivel régebben egyáltalán nem beszéltem, habár mostanában már azért ezen lendítettünk egy kicsit. Nagyon jó fej és rendes srác, csak kicsit hallgatag, mint én és valahogy így nem nagyon beszélgettünk. Megijedt, ahogy hirtelen ránéztem, kérdezte hogy ugye nem zavar, és miután egy mosoly kíséretében válaszoltam, hogy nem, folytatta. Tényleg nem zavart, sőt kimondottan jólesett, de nem igazán értettem mi késztette őt erre. Újra elaludtam. Arra keltem, hogy Gergő abbahagyta a simogatást, mert ő is elkezdett összepakolni. Andrist kerestem tekintetemmel. Meg is találtam, épp öltözött. Tekintetem elidőzött rajta egy kicsit. Észrevette, hogy nézem, de gyorsan elkapta a pillantását és folytatta, amit elkezdett. Nem igazán értettem mi ütött belé, volt valami furcsa közömbösség a szemében. Nem igazán volt időm ezen rágódni, mögüle a folyosóról barátnőm lépett be. Reggelizni hívott, gyorsan felkeltem és követtem.

A reggeli gyorsan eltelt. Végre józanésszel végig tudtam gondolni, hogy a kapcsolatunknak semmi jövőre nem lehet. El is döntöttem, hogy ezt meg is beszélem vele, de azért kíváncsi voltam, ő hogy fog reagálni a helyzetre magától. Hát meglepetést okozott, ugyanis egész nap került engem, hozzám sem szólt, és ha találkozott a tekintetünk ő zavartan elkapta. Tudtam, hogy nem akartam semmi komolyat, és tulajdonképpen egy kis megkönnyebbülés töltött el, hogy ő sem gondolja másképp és, hogy az egész különösebb megbántás nélkül lezajlott, de azért az okokat nem igazán értettem, hogy mit miért. Valahol éreztem, hogy még mindig legalább annyira szeret, mint előtte, annak ellenére, hogy szakításunkkor miket vágtam hozzá. De ezt az egészet akkor sem értettem. Mi indította arra, hogy megcsókoljon? Ha szeret, akkor miért viselkedett úgy egész nap? Ha meg nem szeret már… akkor csak kihasználásból tette… De nem. Ismertem őt, tudtam, hogy nem tenne ilyet. De akkor miért? A legelfogadhatóbb magyarázat, hogy: túl gyerekes lélekben még ahhoz, hogy bármit is tudjon kezdeni ezzel a helyzettel. Ez tényleg képbeillő lenne, de a barátja szerint nem így van és hogy beszéljek vele mindenképp a dologról.

Pénteken hazaérve 17 órát aludtam, kipihentem a kirándulást. Rekord. :) Az azt követő szombatom meg nagyjából eseménytelenül telt. Úgy terveztem, hogy majd suliban beszélek Andrissal, de olyan éjfél körül már nem bírtam tovább, és megszólítottam MSN-en. Rögtön rákérdeztem, nem húztam a dolgot. Azt válaszolta, hogy nem tudja miért tette, amit tett. Ezt még elég derűs hangulatban mondta, de az azt követő több mint 4 órát veszekedéssel töltöttük. Már nem is tudom miből indultunk ki, nyilván én kezdtem, ez nem kétséges. Nehezen férünk meg egymás mellett, a tökéletes ellentétem, akárcsak a tűz és a víz.

Előkerültek a régi dolgok, hogy tulajdonképp miért is szakítottunk. Mostmár nem tűrte a rohamom, visszavágott, és igen élesen bele a szívembe. Mostmár tisztán láttam, mi is történt akkor 3 hónapja. És ő is tisztán látta… csak kár, hogy teljesen máshogy. Véletlenek, félreértések, és külső körülmények egyszerre fordultak ellenünk akkor régen. Az istenek túl féltékenyek voltak. Én meg túl vak, ahhoz, hogy a dolgok mélyére lássak, és ezzel tönkretettem két szívet. Nyilvánvalóvá vált, hogy tiszta szívéből, önzetlenül szeretett, és még mindig szeret. Akkor éjszaka a gép előtt, álmosan, dühösen, és elkeseredett fájdalmammal azt láttam a leghelyesebbnek, ha elfelejtjük egymást. Úgy viselkedtem, mint akinek ő már nem jelent semmit. Azt mondta soha nem fog tudni utálni, de azt sikerült elérnem, hogy mikor megkérdeztem, ha lenne lehetőség rá, hogy újra együtt legyünk, megtenné-e, azt válaszolta, hogy egészen biztos, hogy nem. Nagyon fájt, de így a legjobb. Ha tudom, hogy semmi esélyem nála, könnyebben viselem a fájdalmat. Tudtam, hogy kínszenvedés lesz minden elkövetkező nap jó, ha csak egy hónapig. De így nyilván neki is könnyebb, ha úgy gondolja, már nem szeretem.

Sírtam. Keservesen sírtam egész reggel, délelőtt, délután, majd este álomba könnyezve magam zártam a napot.
Hétfőn szörnyű volt látni iskolában, minden órán, minden percben. Néha hallani felhangzó nevetését, látni mosolyát. Én nem tudtam se nevetni, se mosolyogni, senki és semmi nem derített jobb kedvre. Egyszer éreztem magamon tekintetét, rápillantva még mielőtt elkapta volna gyorsan tekintetét, megpillantottam benne a fájdalom és a szeretet egy szikráját. Ez adott reményt. Éreztem, tudtam, hogy még szeret. Azt is tudtam, hogy ő is tudja, hogy még szeretem. És ha majd hosszú idő elteltével újra meglágyul jeges szívünk, akár egy éjszaka erejéig is, ő nem fog ellent mondani. És akkor már csak nem egy éjszaka lesz. Éreztem, hogy még van lehetőség, még nem halt meg minden. Csak idő kell, sok idő, és számos együtt töltött élmény. De én várni fogok, akár az örökkévalóságig…