Történetek

Minden nap találkoztam vele, köszönt nekem, de mégsem vette észre, hogy én mennyire szeretem. Ő idősebb volt nálam egy évvel. Amikor utolsó évben volt ott a suliban, akkor nem is bírtam, és nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha Ő elmegy, mi lesz velem!? Mikor már a fél iskolától azt hallottam, hogy tetszem neki, én odaléptem hozzá, hisz tudni szerette volna igaz-e...

A lelkünk mámoros gyönyörben úszkál, gondolatainkban magasan a felhők fölött szállunk, s innen tekintünk le a kis emberek szürke életére, amint ügyes-bajos dolgaikon görcsölnek. Sajnálom őket, de nem kötik le a figyelmemet. Elronthatatlan kedvem van, minden színes és fényes körülöttem. A lelkem a lelkedhez ér, s együtt táncolunk a felhők tetején...

Most éppen meleg kapualjat keresek. Félek - s egyre jobban félek ¬az őszi esőtől...
Ilyenkor, őszelőn, ha a háziasszony ki nem rúg hőn áhított s nehezen meglelt rejtekemből, álomra szenderülvén eszembe jutnak cicakorom szép emlékei...

Senki nem tudta igazán megfogalmazni, mi, de valami határozottan volt a lányban. Mindenki, aki csak ismerte, egyöntetűen vallotta, hogy valami megfogta őket benne: talán a megnyerő modora, a kedvessége, vagy csak a szeméből sugárzó életszeretet? Ki tudja. Mindenesetre Kirsten Jade mellett nem lehetett úgy elmenni, hogy nem fordult meg utána az ember...

Ennek már két éve. Semmire nem emlékszem az elmúlt évekből, csak az előző sztori dereng és egy mondat: "vesszen vagy ne vesszen, hamarosan meghozzuk a döntést."
De hát élek, nem ölhetnek meg. Nem látok, csak érzek és tudom, hogy baj van. Ezek el akarnak veszteni. - ÉLEK, élek - kiáltotta a belső hang és kinyílt a szemem...

A szem a lélek tükre. Mennyiszer halljuk ezt a közhelyet. Lépten nyomon belebotlunk, és mindahányszor belebotlunk elsiklunk felette. Igazándiból bele sem gondolunk mit is jelent ez az egyetlen mondatocska. Talán még az eredetét sem ismerjük. Honnan van, ki az, aki ezt mondta? Aztán kimondjuk, ízlelgetjük a szavakat. A legszebb és legtisztább szavakat, mit valaha hallottunk. Szem, lélek, tükör...

A narancssárga sáv az égen már halvány kékeszöldre váltott, ahogy telt az idő, úgy éreztem, mintha az éjszaka felé vinne a busz engem. A csupasz fák fekete sziluettjei most olyannak tűntek, mint papírból kivágott díszletek a színes háttér előtt. A sötétség mindig is taszított, és féltemmel töltött el, de abban a pillanatban inkább a biztonságot jelentette számomra...

Csak annyit mondott, hogy ne féljek és bocs, hogy betört a lakásomba, de a Duna-parton megtalálta a pulóveremet és a tárcámat, azt hozta vissza. Láztól csillogó szemekkel bámultam rá és hirtelen elsötétült a világ...

Az erdei állatok neszei, a növő falevelek finom hangja elnyomta a háborgó medve őrjöngését. Különben is együtt voltak, csak a szép számított. A szerelem egy szakma, amibe bele kell tanulni, élvezni kell, meg kell érteni, művelni kell, érte kell élni. Medvemorgás, tappancsok dobogása... X és E szembetalálta magát a macival. Gyönyörű barna bundáján selymes fény tükröződött. Harcoltak a vadállattal, ágak törtek, az avar felbolydult, vércseppek hulltak...

Lehet, hogy vannak, de akkor sem fogom elhinni neki, mégpedig azért, mert én teljes szívemmel és lelkemmel HISZEM, hogy az álom nem lehet több, mint illúzió, amire azért van szükségünk, hogy az agyunk el tudja foglalni magát valamivel. Lehet, hogy elsőre őrültségnek hangzik, de gondolj csak bele egy kicsit jobban. Ha téged bezárnának egy sötét helyre, ahol semmihez nem tudsz kezdeni, és a leghalványabb remény sincs a menekülésre, akkor bizony megőrülnél. Lehet hogy nem azonnal, de idővel...