a dal

Üres, sötét szoba, csak egy furcsa dal szól.
Az én dalom. A dal szárnyakat ad, hogy elrepülhessek, messze a kíntól, messze a fájdalomtól. Nem tudom még merre kell repülnöm a boldogság felé.
Az én dalom lassan ütemet vált, a dallam is megváltozik és megerősödik, magasabbra emel… ez már nem az én dalom… most már a mi dalunk szól. Hang követi a hangot, érzésre érzés felel… már tudom merre repüljek. A boldogság a te szemedben tündököl… csak a csillogást kell követnem. Közeledek az örök csoda, a beteljesült vágy, a boldogság felé. A lelkem egyre magasabban szárnyal, de most behunyod a szemed. Már nem éltet a belőle áradó fény. A levegő lehűl körülöttem, a lelkem fogyottan zuhan a szakadék alja felé. Visszazuhanok a gyötrő fájdalom legmélyebb, kínzó bugyrába.
Jéggé fagyott lelkem szilánkokra törve hever a járókelő szörnyek lábai alatt, s vörösen izzó szívem még tűzben ég, de nem dobog többé.