Történetek

Látsz hát te is talán. Belelátsz lelkembe, szívembe, mely téged szeret. Nézel, s nézlek hosszan én is, két karunkkal fonódunk bele egy hosszú ölelésbe, melyből fáj kibontakozni. De miért is tennénk? Nincs rá okunk… Öleljük hát egymást, s nézzük a másikat...

A szállodában a hallban várom meg, nem mer szobájába hívni, zavarban van ő is, én is. Majd amikor megérkezik ismét kissé közelebb lép és futólag megsimítja vállam. A Halászbástyán mögém lép, miközben a Dunát és a Parlamentet mutogatom. Nagyon közel, olyannyira, hogy előrébb lépek...

- A hegy nagyon erős, olyan agyagok vannak bennem melyeket, csak nagyon lassan lehet kitörni. Mentális energiával kicsit gyorsabban halad a munka, de így is egy hónap mire megkerüljük. – jelentett Wergard.
- Nem baj. A lényeg, hogy meglegyen. Addig számos más teendőnk van, ne feledjétek. Holnap megejtjük az első lépéseket a csatornákban. Ma pedig, este elmegyünk az árulóhoz, és együtt végzünk vele...

Budapest. Nyár. A Nyugati Pályaudvar környéke, mint egy hangyaboly. Süt a nap. Napszemüveges fiatalok, rohanó kirándulók, morgolódó helybeliek. Utcai árusok. McDonalds.
Sötét arc, kopott szakáll, meredt szemek...

Kettőnk kapcsolatának sok akadálya lenne, többek között, hogy ő 12 évvel idősebb, mint én, Az sem javít a helyzeten, hogy ő tanár, én meg egy egyszerű gólya. Családom se díjazna egy ilyen kapcsolatot.
Borzasztó, hogy el se kezdtük, és én már el is szúrtam! Most mégis fülig érő mosoly díszeleg rajtam, amit nem lehet lemosni, csak azért, mert LÁTTAM, látott és visszaköszönt nekem mosolyogva...

Könnyűléptű éjben suhanó alak
Sötétség fedi el alakodat
Egyre csak rohansz végzeted vonz
Fegyvered elrejtve, kezed a markolatra kúszik
És minden megrebbenő árnyék felé, mint jó vadász
Villanó tekinteted vetül...

Egy pillanatra csend lett, ahogy összefonódott a tekintetünk. A kezek rutinosan kapaszkodtak össze, noha csak a vicc kedvéért választottuk az üdvözlés ezen formáját. Lepillantottam, és láttam, ahogy hosszú, fehér ujjaid ráfonódnak az én bütykös maszatos kezemre. A szemed szikráiból tudtam, téged is mulattat a látvány: a lovász, és az író...

Ott állt az ajtóban. A lány. Gyönyörűbb volt, mint amilyennek emlékezett rá. A barna, hullámos haja a háta közepénél is tovább ért már, egy feszes farmer volt rajta, és egy laza, aranyszínű felső. Amikor hátrafordult, látni lehetett, hogy a felső a hátán teljesen kivágott, és kis aranyláncok tartják össze. Az enyhén barna bőrén istenien mutatott. Összetalálkozott a tekintetük, a lány elmosolyogta magát.
- Szia… - mondta, és látszott a szemén, hogy tényleg örül annak, hogy láthatja...

Hát persze, végre előadhatta eszméit, tévhiteit az angyalokról. Szemembe vághatta gyermeteg teóriáját, mellyel úgy hitte, sarokba állíthat. Engem! Az angyalok legádázabbikát, engem, ki addigra már épp elég emberiséggyűlöletet hordoztam lelkemben ahhoz, hogy ne szánjam meg az ilyen reménytelen próbálkozásokkal élő embereket...

Ajánlom ezt az írást, a megvezetett, kétségbeesésbe, öngyilkosságba kergetett, becsületes Magyar parasztok tucatjainak az emlékére.
(A szerző)