Történetek

„Miért pont velem történik, és miért pont ez?!” – Nyöszörgött halkan, miközben forró könnyei megfagytak az arcán, nem gurultak tovább. A fojtogatásra tátogni kezdett, majd levegőtlenséget érzett, és megmarkolta a lepedőt. Hiába vett levegőt, légszomjas volt, majd hirtelen fekete fátyol borult a tekintetére...

Megszabadult az apjától. És nincs senki más a Kerepesi temetőben, senki más, csak a fia. A felesége már nem akarja többet látni, és ő korántsem volt olyan megbecsült ember, mint az édesapja vidéken. Nem csoda, hogy egy könny sem fogja illetni őt, a +mennybemenőt”, aki egy elágazáson valószínűleg balra fordul, csakúgy, mint az apja és a pokolba kér bebocsátást, csakúgy, mint az apja, csakúgy, mint ahogyan valószínűleg annak apja is fog, és ahogy Istvánka és az ő fia teszi majd a jövőben....

Csend, nem szól senki, a sóhaj elhalt, a könnyek hangtalanok, ordít a némaság. A szemed könyörög, én haldoklom, de pillantásom nem felel. Nem utál, nem szeret, csodál s elfelejt. A felejtés homály, az éj harmatos, az új nap bíborvörös hajnala emléket teremt: az életünk...

Tiso türelmetlen volt, hirtelen szaladt a Zsákmányhoz. Otras is igyekezett, de a felázott, sáros talaj némiképp megnehezítette a mozgást.
Zanga gyorsan a Zsákmány elé állt, s ismét indulhatott a "menet"...

A fiú nem zavartatta magát félmeztelenül járkált a házban, a lány szeme elé tárva vékony testalkatát, feszes hasát, és finom fehér bőrét.
Barna fürjeinek néhány tincse simogatta tarkóját, ezzel kissé komolytalanná téve az alakot. Vállai arányosak voltak a testéhez képest, betegesnek sem tükröződött alakja miatt. Nedves nadrágja végigfeszített férfi létére igencsak gömbölyded hátsófelén, majd kissé megereszkedve követte a hosszú lábak vonalát...

A magány boldogsága, a ringispilként forgó világ fájó eufóriája. Az elbódultan lengedező szellő hullámként fodrozza a friss fű zöld sivatagát.
A kérdés egyszerű volt: igen vagy nem. A kérdés felesleges és lényegtelen volt, mindkét válasz ugyanazt jelentette...

- Mi az kislány? Csak nem berezeltél? – röhögött, mikor letérdelt mellém. Kiabálni próbáltam, de befogta a szám. - Nyugalom, ne próbálj meg kiabálni. Tőlem megkapod azt, amire féltett álmaidban vágytál...

Gondolom mégis visszajött, bár nem tudom, hogyan tűntek el a házból a ruhái és egyéb dolgai.
De egyszer csak eltűntek, mintha soha nem is lett volna ott.
Az életemben.
Később értettem csak meg, de akkor már késő volt...

Nem lep meg tudom... nem voltam magamnál. Akkor sem mikor rátaláltam az egyetlen üres szobára abban a lüktető, alkoholgőzzel telt, füstös, emberekkel telt házban... és most sem. Mit keresek én itt?... elértem a falig, nekidőltem... biztos pont... nem lehet baj... .lehunytam a szemem és próbáltam eltűnni vagy kijózanodni... valahogy... de akkor megéreztem a kezét a csípőmön... majd a másikat, ahogyan megsimítja az arcom...

A dolog annyiban maradt, én „vadászgatni” kezdtem, ő csajozott – bár, hogy őszinte legyek, nem igazán volt szerencséje, s így mindig azzal végződött a dolog, hogy leültünk, és kibeszéltük a sikertelenségeinket. Telt az idő, és felvetődött újra a tali ötlete. S tényleg… ha már lassan másfél éve ismerjük egymást, akkor miért ne? ...