Történetek

Szemerkélős márciusi nap volt, amikor Connie elérkezettnek látta az időt, hogy balesete óta először elővegye a hegedűjét. Akkurátusan rakott rendet felkelés után, próbálta nem csak a kislakást, de maga magát is felkészíteni a Dologra, amit hosszú ideje először fog megtenni...

Kellemetlen, fontoskodó... Nincs is jogom ezt megítélni. És egyébként is, halottakról jót, vagy semmit - mondják. Mégis ez a három dolog ugrik be elsőnek, amikor meghallom a nevét. Két negatív jelző, és az, hogy belenézhettem a fényképezőgépébe. Próbálom értelmezni, feldolgozni Anyu szavait, és közben mélységesen szégyellem magam. Nem is volt olyan kellemetlen ember...

- Kérem, ne, nagyon kérem! - könyörögtem. Életemben először, és lehet, hogy utoljára. Csak reménykedhetek, hogy mégsem. Fáj, ahogy tépi le rólam a ruhát, ahogy keze nyomán egyszerre csap meg a fájdalom égető érzése és a hideg levegő dermedt fagya. Csak egy sötét sikátor. Mindig erre járok haza, de most nem volt szerencsém...

Arra ébredtem, hogy valami szörcsög a lábamnál. Amint felpattant a szemem, már több dolgot is észrevettem. A víz kihűlt, és valami szörcsögött a lábamnál. Megpróbáltam felülni, de nem tudtam, teljesen elgémberedett a testem, és kihűlt. Oldalt fordítottam a fejem, hogy szemügyre vehessem az összetört kezemet. Nagyon bedagadt, az egész lilás-zöld volt egészen a csuklómig. Ha akartam se tudtam volna megmozdítani. De miért nem tudok megmozdulni? Annyira elzsibbadt volna minden porcikám? Az...

- Majd én segítek – suttogta a fülembe, aztán éreztem, hogy a penge a bőrömbe fúródik. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Sikítottam, mire elengedett, s ettől a földre buktam. A vér lassan folyni kezdett az oldalamon, fázni kezdtem, és alig láttam valamit. Hirtelen nagy fény támadt és egy hangszóró szólalt meg...

. Már délután egykor kész volt a műtét, addigra már fel is keltem az altatásból, és itt van lassan este fél 11, és őrülten fáj a hasam, a méhem, a mindenem. De legfőképpen a szívem, és a lelkem szakad meg, hogy el kellett vennem az ÉN gyerekemnek az életét. Pedig Ő semmiről sem tehetett, nem tehetett arról, hogy az anyukája felelőtlenül ágyba bújt egy "ismeretlennel"...

- Szerelmes vagyok - szaladt ki a számon az a mondat, amire megesküdtem, hogy sosem fog többet. A számhoz kaptam, olyan mélyről és hirtelen tört fel, hogy vissza akartam vonni, nem akartam elismerni, hogy újra ugyanabba a hibába estem, hogy újra fájni fog, és én újra hónapokig sírni fogok...

Nekem semmit nem tanít a tévé. Zsuzsi szerint viszont legyek prostituált, mert könnyű. Oké, én már most tudom, hogy nem leszek prostituált, és tudom hogy ez a világ egyik legaljadékabb "munkája". De ha ezt a műsort, egy gyerek látja? Egy kisgyerek, akinek még most alakul ki egy kép a Világról? Csak ezt nem értem, hogy lehetnek ennyire felelőtlenek azok, akik ezeket a műsorokat összeállítják? ...

„Miért pont velem történik, és miért pont ez?!” – Nyöszörgött halkan, miközben forró könnyei megfagytak az arcán, nem gurultak tovább. A fojtogatásra tátogni kezdett, majd levegőtlenséget érzett, és megmarkolta a lepedőt. Hiába vett levegőt, légszomjas volt, majd hirtelen fekete fátyol borult a tekintetére...

Megszabadult az apjától. És nincs senki más a Kerepesi temetőben, senki más, csak a fia. A felesége már nem akarja többet látni, és ő korántsem volt olyan megbecsült ember, mint az édesapja vidéken. Nem csoda, hogy egy könny sem fogja illetni őt, a +mennybemenőt”, aki egy elágazáson valószínűleg balra fordul, csakúgy, mint az apja és a pokolba kér bebocsátást, csakúgy, mint az apja, csakúgy, mint ahogyan valószínűleg annak apja is fog, és ahogy Istvánka és az ő fia teszi majd a jövőben....