Eleven Alkonyat 4

- Ez a pasi sem normális… - Jegyezte meg halkan a fiú, mikor kiértek a rendelőből. –Aki ilyenekben hisz annak az nem lehet orvos…
- Szerintem meg csak a te fejed reális… - Kopogtatta meg Alenne a fekete fejet. –Mi lenne ha ma szellemet idéznénk?
- Alenne hagyd már abba! –Tiltakozott a fiú. Székében megugrott, majd morogva biggyesztette le a száját.
- Neked nem fontos, de én viszont meg akarok bizonyosodni hogy igaz e a történet
- Én megmondom neked szívesen… Nem! Nincs benne semmi realitás, semmi ami a való világhoz kötné a legendát… Ezernyi család jött ide, honnan tudhatnák hogy valamelyikben ez történt!?
- Talán mert gazdagok voltak, és a gazdag emberek életére mindenki kíváncsi volt akkoriban…
- Akkoriban..
- Lehet hogy igazad van… - Hagyta rá a lány. –De azért ma este szellemidézés lesz akár akarod akár nem!
- Nemááár! –Kuolema újra felnyüszített.
- Ha nem akarsz rajta részt venni nem kell megtenned…
- Ez egy hülyeség, Alenne szellemek nincsenek!
- Majd meglátjuk! Téma lezárva!

Alenne szinte az egész napot készülődéssel töltötte az esti szertartásra, Mato ebédet főzött, Kuolema pedig a lemez lejátszóját szerelte, közben folyamatosan hegyezte a fülét, hogy bármilyen mozgásra oda tudja kapni a fejét, de nem történt semmi leszámítva azt hogy néhány perc múlva az öreg ház egyik felső ablakából kirepült a lejátszó, egy „öreg szar” ordítással megfűszerezve.
- Kuolema fogd vissza magad! –Kiáltott fel a lány, miközben elhelyezte a gyertyákat a pentagram körül. –Ne felejtsd el hogy Norvégiában vagy, és értik itt amit mondasz!
- Nem érdekel, hogy mit értenek, ez a rohadt lejátszó nem működik!
- Nem halad a műszaki zseni… - Jegyezte meg nevetve Mato.
- Ne bántsd, tudod hogy az a zenegép az élete… - Mosolygott tovább Alenne. –Felviszek neki egy kis innivalót…- Felvett egy üveg ásványvizet, és felment a lépcsőkön alaposan kikerülve a mélyedést, ahova a fiúk nem is olyan rég belebuktak.
- Szerelmem, rossz kamasz vagy tudod? –Tette le az üveget az asztalra, majd ledőlt Kuolema mellé, aki rögtön elkapta a lány derekát, és magához húzta. –Majd veszünk egy másikat… - Cirógatta meg kedvese arcát aki rögtön megcsókolta.
- Maradj itt, és ne menj le… - Mosolyodott el Kuolema, és magához ölelte a lányt. –Akkor még a lejátszót is megspórolhatod…
- De a szellemidézés…
- Idézz engem!
- És azt hogy kell?
- Például úgy hogy megcsókolsz, és simogatsz… Aztán én is téged… - Suttogta önző mosollyal a fiú. –Aztán megfogom a válladon a ruhát, és finoman lehúzom… És te hagyod. Megsimogatom a derekad, aztán a hajad… majd megcsókollak…–Tette hozzá elmélázva miközben kezével követte szavainak parancsait.
- Minő csábító ajánlat… - Kacagott fel Alenne, miközben eltolta magától a buzgó kezeket. –De tudod, még egy csomó dolgom van, csak azért jöttem fel hogy megnézzem jól vagy e…
- Oh… Azt hittem lehetnek elvárásaim, ha már egyszer a barátnőm vagy, sőt… Talán a menyasszonyom is, nem igaz?
- De Lema… Tudod hogy mennyire fontos nekem... –Nézett rá vágyakozó szemekkel a lány, mire a fiú elfintorodott.
- Lema? Talán inkább Kuolema! Tudod hogy nem szeretem ha így hívnak! Akkor tényleg begurulok! –Legyőzötten visszadőlt az ágyba, a párnák közé. –Az a helyzet hogy unom magam itt fent, viszont a ti terhetekre sem akarok lenni..
- Nekem nem vagy a terhemre! Épp ellenkezőleg, örülök hogy vagy nekem, de néha félre kéne tenned a melankóliádat, és a pesszimistaságod!
- Sajnos ilyen a természetem...
- Sajnos pont a természetedbe szerettem annyira bele! –Dörgölőzött a fiú mellkakasához Alenne.
- Csak ebbe?
- Hülye! –A lány egy párnát vágott a fiú a fejének. Kuolema nem hagyta magát. - Ahelyett hogy meghazudtolsz olvass inkább könyvet!
- Egyre jobb ötleteid vannak!
- Sosem baj ha bővíted a szókincsedet… Úgyis nemsokára találkozunk anyáékkal… Tudod hogy a művelt embereket szeretik… - Lökte a fiúhoz a táskát amiben könyvek hada lapult.
- Nem kell rá emlékeztetni… - Jegyezte meg halk gúnnyal Kuolema. Alenne szülei volt a legelviselhetetlenebb emberpáros akit valaha ismert. Mivel a lány nemesi családból származott, a szülők elvárták volna hogy szintén hasonló rangú fiatalembert választ a lány. Ehelyett Alenne az általuk „jöttment”-nek hívott Kuolemát választotta, ami miatt volt is egy kisebb családi perpatvar. Nem is a lány apja volt a gond, az édesanya volt olyan erőszakos hogy még Kuolema sem bírt vele. Hiába olvasott sokat a szókincse csupán töredéke volt a hölgyéhez képest, és ezt meg is mondták neki. Egy közös beszélgetés alkalmával Kuolema tudtára adták hogy nem kívánják családtagként kezelni. Ez a fiút meglepte, hazudott volna ha azt mondta volna nem okozott neki fájdalmat a nem mindennapi kijelentés. Sosem felejteti el azt a napot mikor először találkozott velük. A megvető lenéző pillantásokat amiket mozdulatlan lába miatt kapott. Napokig sanyargatta az érzés, hogy lenézik, mert más.

Tekintete elveszett a kötött könyv selyemszálai között és a II. Világháború borongós történelmében, amit éppen a kezében tartott csak akkor ébredt fel mikor a lány ismét magára hagyta. Unottan ledobta a földre a könyvet, és körülnézett. Egy bizonyos érzés nem hagyta nyugodni, félelmet szúrt a szívébe, és kíváncsiságot. Alaposan végigmérte a szobát, reménykedve abban hogy valami mozgást tapasztal de ismét csalódnia kellett. Érezte hogy ő ismeri ezt a házat… Mintha már járt volna itt. Nem véletlenül zuhant le oda kamrás helyiségbe sem.
- Bárcsak tudnám, hogy mi köt össze veled… - Morogta elgondolkodva, és pödörgetni kezdte a hajszálait. Unatkozott… Méghozzá annyira emennyire ember még nem unta magát soha. Elgondolkozva simította ki a ráncokat a lepedőről és folyamatosan a megoldást kereste. Belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy gyűrött lapot, buzgó kezeivel kibontotta és halkan elolvasta ami rajta van. A papír pedig nem mást tartalmazott mint a két üzenetet: Amit a tükrön talált, és ami a plafonon volt. Ez volt a titka… Még Alenne sem tudta hogy leírta ezeket az üzeneteket. Kuolema összeszűkült jégtekintettel pásztázta a lapot de nem talált semmilyen összefüggést. Annyit viszont sejtett hogy a második versnek köze van az annak idején itt lakó emberekhez.
- Újrakeltél a sírod felett… - Írta le újra a mondatot. –Újjászülettél? –Nézte csupán azt az egy sort. –Annak idején megöltelek menekülnöd nem is lehetett… - Boncolgatta tovább. - Ez pont úgy hangzik mintha az úrnő mondaná… - Dobta hátra szórakozottan a haját. –De most újra éreztem ajkaid bársonyos ízét… - Görnyedt vissza. - Megint szerelmes lenne? –Kérdezte magától majd az utolsó sorra ugrott. - Újragondoltam kettőnk örökké lángoló szerelmét! Vagyis a pasi megcsalta tehát megölte a szerelmüket… A lány szakított vele megölte emlékeiben a férfit… - Kezdett hozzá hangosan az összerakásához, mire finoman megreccsent az ágy, de a fiú mit sem sejtve folytatta, egyre megrögzöttebbe hevesebben ismételgette a verset. –De a lány még mindig szereti. És mikor újra találkozott a fiúval… Rájött hogy még mindig szereti?! –A következő pillanatban összedőlt alatta fekvőhely, ő pedig a földre zuhant. Óriásit reccsent a padló, a fiú hallotta a lány rémült sikoltását, majd a dübörgést, amit a lábak hangja okozott. Kuolema rémülten pillantott ide-oda, fogalma sem volt hogy mi késztette arra az ódon heverőt hogy megadja magát. Nem volt olyan súlyban hogy bírhatatlan terhet képezzen rajta, és eddig meg se szólalt.

- Mi a fészkes fenét csinálsz te meg!? – Halotta ahogyan Mato mérgesen felrohan, és már várta hogy benyisson a férfi, hogy leteremtse amiért bravúros meg nem tett mutatványainak maradandó nyomai lettek, de nem történt semmi. –Kuolema… Kinyitnád az ajtót? – Hallatszott halkan feszülten a kérdés, mire a fiú hitetlenkedve felhorkantott.
- Be se zártam… - Közölte semleges hangnemben, majd mikor Mato kívülről megrázta a kilincset meglepődött. Az ajtó tényleg nem nyílt. Az öreges ódon ajtó nem engedte be Matot, az az ajtó amit erőszakkal sem tudtak tökéletesen bezárni, most feltétel nélkül bent tartotta Kuolemát, aki nem hogy bezárni, de még menekülni sem tudott.
A levegő hirtelenjében lehűlt, a fiú rémült tekintettel nézett körül, és amennyire tudta összehúzta magát. Fehér bőre libabőrös lett a fagyos levegőtől, rémségessé vált a csönd, legszívesebben Mato szitkait is elviselte volna, csak halljon emberi hangot, de szinte haláli volt némaság, a saját fülzúgását is tisztán vélte hallani.
Valahonnan hallotta még a férfi türelmetlen dübögését, és a „Ne viccelődj már” –üvöltést, de olyan távolról mintha kilométerekről ordítottak volna neki. Meredten bámult előre, majd egy egészen új dolog kötötte le a figyelmét. A vele szemben lévő falakon gördülni kezdtek a fekete cseppek, majd lassan betűket alkotva pecsételték össze a falat. Egy új felírat jelent meg a falon, méghozzá pontosan Kuolema szeme láttára. Mintha vékonyka újjak vezették volna a fekete tintát úgy maszatolódtak el a betűk, ami szavakat, mondatokat, később pedig egy újabb négysoros verset alkottak:

A félelem túluralkodása elméden
Egyet jelent irányíthatatlanságoddal az életben
Titkokat szerelmed izzó vasláncával égesd a szívedbe
Hogy el veszítsd kötözd mélyen emlékeid régen szőtt könyvébe

Az egész csak addig tartott, amíg Kuolema el nem olvasta a szöveget, majd úgy vált színtelenné a folyadék, hogy a fiú fel se fogta, hogy a szeme láttára történtek ezek. Szóhoz sem jutott, a szívroham kerülgette, és egyre feljebb húzta magát a leomlott ágyon. Sápadt arca remegve figyelte az eltűnt feliratot. Lassacskán a falhoz ért a háta, mire megugrott, de nem mozdult tovább. Mintha két hideg kar szorítaná torkát a falhoz, úgy feszült neki a háznak. Levegőért kapkodott, menekülni próbált a kezeivel, de egyre kevesebb oxigén jutott el a tüdejébe, le akarta tépni magáról a láthatatlan kezet, ami egyre szorosabban tépázta a torkát. Béna lábait próbálta megmozdítani, rúgkapálni, de szokásosan csődöt mondtak közben a rémület teljesen úrrá lett Kuolema testén.
A fiú becsukta a szemét, és könnyezni kezdett.
„Miért pont velem történik, és miért pont ez?!” – Nyöszörgött halkan, miközben forró könnyei megfagytak az arcán, nem gurultak tovább. A fojtogatásra tátogni kezdett, majd levegőtlenséget érzett, és megmarkolta a lepedőt. Hiába vett levegőt, légszomjas volt, majd hirtelen fekete fátyol borult a tekintetére...
Abban a pillanatban az ajtó is engedett a rabságból, és Mato úgy zuhant be rajta mint aki a falaphoz préseltek volna.
- Mit műveltél!? –Vonta volna kérdőre a testvére jövendőbelijét azonban benne akadt a szó.

Kuolema eszméletlenül sápadt fehér színben pompázott akár az ismételten hószínűvé vált fal, és ami még rémisztőbb volt hogy a fiú hollófekete hajszálai között látható fehér szállak kezdtek szivárogni mint akár egy folyó. – Te őszülsz… - Suttogta Mato felpattanva a földről. A fekete haj lassan hófehérbe öltözött, és Kuolema úgy nézett ki mint egy koravén ember. A férfi nem hitte el amit látott, egy hajzuhatag nem őszülhet meg egyik percről a másikra főleg ha egy ifjú főn ülnek a hajszállak. Mato remegő tekintettel hátrált ki az ajtóból azt hitte káprázik a szeme. Kétségbeesetten nézett körül, majd szemeiből kibuggyantak a könnyek, ez túl sok volt neki, kirohant a szobából.

Késő délután volt mikor a lemenőben lévő nap aranyos prizmája rálelt Kuolema alvó testére. A fiú nyugodtan aludt arcán tűztáncot jártak a fények, fekete haja mellette terült el selyempalástot jelképezve, amin megcsillant a nap narancssárga prizmájának ezerszínű fehér fénye. Szuszogó testén is birkóztak a fények, egészen addig míg a kellemetlen világosság át nem szűrődött a sűrű szurokszínű szempillán. Kuolema lassacskán felébredt, a lemenő nap fénye cirógatta meg sugarával hófehér homlokát, mire lassacskán kinyitotta a szemét.
Nem látott még jól, de meg mert volna esküdni hogy valaki áll a nap előtt, a szobában, és őt nézi. Egy félmagas termetű hosszú hajú ismeretlen, és a pillantását csak rá szegezi. Az árnyékot is látta ahogyan a nap sarlója elveszti uralmát arca fölött nem éri többé. Pislogott egyet gyorsan, de mikor ismét kinyitotta szemét nem látott senkit.

„Teljesen belehülyültem ebbe a házba…” –Gondolkozott el, miközben felemelkedett az ágy puha huzatjáról, és nyújtózott egyet. Álmosságtól elavult tekintettel figyelte a porszemeket a múlandó világosságban, és a történek jutottak eszébe. Lenézett az ágyra, az pedig sértetlenül tartotta.
- Megtörtént volna?… - Nézett gyorsan a falra ami ugyanolyan tisztán mutatkozott mint azelőtt. – Vagy mégsem? –Bizonytalanodott el, és szomorkásan kinézett a rózsaszín égre.
A teljes életre gondolt, más ember kint botorkál az utcán, és nem becsüli meg a lábát… A lábait ami annyi mindent adnak neki, és ő ezt nem veszi észre. Kuolema bénult tagjaira nézett, és elfintorodott. Undorral illette bénaságát, és mély fájdalmakat hasított a szívében a tudat, hogy könnyen lehet soha nem gyógyul fel.
Egy pillanatra a tehetetlenség mérge csillant vissza még gyermeki álmokat kifejező arcáról majd hirtelen belépett Alenne a szobába. A lány jelenléte kellemes parfümillattal párosult, amit Kuolema kiélezett szaglása rögtön megérzett.
- Drágám… - Suttogta komoran, miközben belenézett a Napba. Kinyújtotta a kezét, mint egy kisgyerek, mikor járni tanul, a lány pedig belekarolt és leült mellé. Megfogta a fiú hegyes sima állát maga felé fordította és csábítóan megcsókolta.

A fiú lenyelte egy időre a keserűségeit, fájdalmai helyére egy időre buja vágyak szabadultak, és a vágyódás hogy végre a lánnyal lehessen. Megszokta Alenne társaságát, és hiányzott neki a lány.
- Olyan édesen aludtál… - Jegyezte meg sejtelmesen mosolyogva kedvese, mire Kuolema is rámosolyodott.
- Felébreszthettél volna, vagy esetleg egy kicsit mellébújhattál volna… - Mormogta elégedetlenül, mire a lány újra megcsókolta. Sokkal hosszabban, sokkal szenvedélyesebben mint az előbbiek során. A fiú is felébredt, rájött hogy ezt a pillanatot nem hagyhatja ki, ezért követelőzően beférkőzött Alenne nyakához, és végigsimította a lány puha bőrét.
- De erőszakosak vagyunk… - Játszadozott el a lány a sokat kívánó férfias ujjakkal.
- Mato? – Lehelte bele Kuolema a lány fülébe a nevet olyan hangon mint aki egész nap csak erre várt volna.
- Elment a boltba… Ami eléggé távol van… - Nézett rá ártatlanul a lány, Kuolema ujjai pedig lecsusszantak a derekához. –És azt gondoltam feljövök ide hozzád megnézni hogy élsz e még álomszuszékom… - Duruzsolta tovább, és élvezte hogy lassan az őrültbe kergeti Kuolemát.
- És élek? – Búgta vissza a kérdést a fiú, mintha nem is egy szellemházban lennének. – Mert nélküled úgy érzem nem lélegzem…- Suttogta őszinte vágyat tettetve, miközben eszébe jutott a nemrég átélt álom. Tudta hogy a lánynak milyen jól esik ha bókol neki.
Kuolema mondatai megtették hatásukat, Alenne arcán két kis pír jelent meg. Már régóta együtt voltak, de szerelme akárhányszor bókolt neki, mindig szégyenlős lett.
- Úgy gondoltam mivel kettesben vagyunk mutatok neked egy s mást… - Suttogta kissé izgatottan, mire a fiú heves érdeklődéssel nézett rá.
- Mit akarsz mutatni édesem? – Susogta, miközben a lány felállt az ágyról és célba vette az egyik utazótáskájukat. Ez a szoba direkt arra lett kiképezve hogy a társaság táskáit őrizze, Kuoleamával egyetemben. A fiú hátradőlt az ágyon érezte hogy nem lesznek erotikával túlfűtöttek az elkövetkezendő pillanatok. De azért megcsodálta a lány gömbölyded fenekét, és enyhén fantáziálgatni és reménykedni kezdett hogy Alenne az idei év legújabb fehérnemű-kollekcióját akarja neki bemutatni. Ez lehetetlen gondolat volt, ő is belátta, mégis jól esett számára a gondolat, egészen addig amíg a meg nem pillantotta a lány kezében a kártyalapokat.
- Ne! –Kiáltott fel mint egy kisfiú az oltásnál. – Ugye nem akarsz a jóslással foglalkozni helyettem?!
- Csak meg akarom nézni hol állunk most… - Kezdte el kevergetni nagy kedvvel Alenne a kártyákat, közben figyelte ahogyan Kuolema arcáról leolvad az érdeklődés.
- És ezt most kell, főleg akkor, amikor talán az utolsó esélyünk van arra hogy együtt legyünk a házasság előtt? Alenne, te kihez mész férjhez? A mágiához vagy hozzám? –Kezdett el nyafogni a fiú, miközben hátrarendezgette rakoncátlan hajfüggönyét, de csak egy szemrehányó női pillantást kapott.
- Olyan vagy mint egy nő… - Jegyezte meg kissé sértődötten Alenne, miközben leült a fiúval szembe. – Mit gondolsz mire van a nászéjszaka? –Kezdett el csipkelődni kedvesével, aki nem titkolta nemtetszését.

Kuolema háta borsódzott az egész mágiától, főleg mióta ebbe a házba sodorta őket az élet. Vagyis inkább Alenne volt a sodróelem. Zavarta hogy a lánynak fontosabbnak bizonyul a mágia és a szellemvadászat, mint a szerelmük. De kénytelen volt beletörődni a mellőzöttségbe, mivel Alenne olyan dolog birtokában volt, amit ő csak kevésszer vehetett kezeibe. Ez pedig a pénz volt. Egyedül ez motiválta a fiút, egyedül emiatt igyekezett érdekélődéssel figyelni Alenne kártyakeverését, majd laposztását.
- Húzol? –Nézett rá kissé türelmetlenkedve a lány, mire ő puffogva felemelt három lapot, és maga mellé tette, és kissé unalmas arckifejezéssel a lányra nézett.
- Még ötöt- Tette hozzá kissé sietősen Alenne, mire Kuolema kissé gyűlölködő tekintettel újabb lapokat húzott.
- Elegem van ebből az olcsó játékból… - Morogta halkan, sértődötten. – Alenne édesem, én téged szeretlek és nem ezeket az olcsó papírlapokat! –Próbált meg mégis visszatérni eredeti tervéhez, de Alenne hajthatatlan volt.
- Kuolema.. A kedvemért… ne legyél már ennyi nyafka…!- Korholta le a lány, miközben elvette a fiú elől a kártyalapokat, és megfordította az elsőt. –Változás… - Kezdte mosolyogva, amire csak egy kieresztett férfisóhaj volt a válasz. –Szerencse… - Fojtatta tovább. – Szerelem… - Egy kicsit felkuncogott, miközben Kuolema zsörtölődve dőlt végig az ágyon. – Szélsőséges érzelmek… Hmmm.. Kuolema, ez a lap eddig nem volt benne a jövődben…! - Alenne buzgón a következő lap után nyúlt, majd mikor megnézte egy percig elállt a lélegzete.
–Féltékenység… - A fiú egy pillanatra a lányra nézett, átölelte a kék tekintettel, majd ugyanolyan unalommal telien vette célba a plafont mint azelőtt. –Boldogság… Hazugságok…
- Alenne… - A fiú hirtelen magára rántotta a lányt, és nem engedte el. –Szeretlek…
- Te aztán nem adod fel… - Nézett a vibráló kék szemekbe Alenne, közben úgy érezte lassan egybeolvad Kuolema testével.
- Mert én téged imádlak és nem a lapokat, nem a mágiát, és nem is a szerencsét… Téged! - Susogta halkan kedvese majd szenvedélyesen megcsókolta a lányt. A mennyasszony, aki eddig megrögzötten markolta az utolsó kártyát úgy elengedte el a papírlapot mintha szellő sodorta ki a markából. A lapocska pedig leszállingózott az ágyról, meglovagolta a porszemeket, és tartalmát megmutatva simult be az ágy alá mintha egy láthatatlan kéz hessegette volna arrébb a sötét mélybe. A lapon megfénylettek a rajzolt penge kékszürkés vonalai, majd elnyelte az árnyék. Az egyszerű kis kártya jelentőségteljes szót húzott maga után a sötétségbe: a halált...