Első találkozásom a halállal

Agyvérzést kapott. Sajnos veszélyes korban volt, sok 50-60 éves férfit visz el a változó kor. - Anyu mondatai értelmetlenül lebegnek körülöttem a levegőben. - Nagyon rossz hírem van. - így kezdi a beszélgetést. - A fotós bácsi meghalt.
Meghalt? A múlt héten még élt. Tegnap még fotózott. Ma még fölkelt, megreggelizett, talán sétálgatott egy kicsit a kertjében, élvezve a szép tavaszi időt... Olyan fölfoghatatlan. A hír lesújt, pedig nem állt közel hozzám, Anyu ismerőse volt, én tulajdonképpen alig ismertem Őt.
Két éve vele és Anyuval Lyonba utaztunk egy hétre. Egy készülő könyvhöz kellett fotóznia a várost. Mivel nem tudott franciául, megkérte Anyut, aki már járt ott, hogy kísérje el tolmács-idegenvezetőként, és engem is magukkal vittek.

Útközben, valahol Ausztriában megálltunk, mert meglátott egy szép hegyet, és neki azt rögtön, mindenképpen muszáj volt lencsevégre kapni. Anyu udvariasan mosolygott, én morogtam, hogy miért nem megyünk már, hisz ez csak egy ködös, szürkészöld fenyvessel benőtt hegy, olyan mint a többi, a fények is rosszak, és nem ezért jöttünk, minek ezt lefényképezni... De Ő látott benne valami különlegeset. Hosszasan állítgatta, tekergette, ide-oda pakolta a gépét, gyermeki izgalommal a mozdulataiban. Aztán egyszer csak odahívott magához. Nézz bele - mondta. Na így már más - gondoltam, és érdeklődve belekukucskáltam a keresőbe. Elállt a lélegzetem a csodálkozástól. Az elém táruló kép egész más volt, mint amit puszta szemmel láttam. A hegygerincen tisztán kirajzolódtak a fák, a felhőkön átsütő napsugár világos foltokat hintett az erdők immár határozottan élénkzöldnek látszó sűrűjébe, az egyik tisztáson foltos tehenek legeltek, még egy kanyargós, vékony kis patakot is fölfedeztem. Miután kigyönyörködtem magam, fényképezni kezdett. Forgatta az állványon a gépet, körbefotózta a tájat. Közben néha megengedte, hogy belenézzek a leendő képekbe, és én minden alkalommal megállapítottam, hogy a lencsén keresztül sokkal szebb minden, mint a valóságban. Akkor irigységet éreztem, amiért ilyen profi gépe van, gondoltam, így könnyű... De ma már, ismervén a képeit, azt hiszem, a legegyszerűbb géppel is csodákat alkotott volna. Volt valami lenyűgöző abban, ahogy meg tudta ragadni a lényeget, ahogy ki tudott emelni egy jelentéktelennek látszó, de valójában érdekes részletet... Igazi fotóművész volt. Kellemetlen, fontoskodó pasasnak tartottam, de a tehetségét csodáltam és tiszteltem.

Kellemetlen, fontoskodó... Nincs is jogom ezt megítélni. És egyébként is, halottakról jót, vagy semmit - mondják. Mégis ez a három dolog ugrik be elsőnek, amikor meghallom a nevét. Két negatív jelző, és az, hogy belenézhettem a fényképezőgépébe. Próbálom értelmezni, feldolgozni Anyu szavait, és közben mélységesen szégyellem magam. Nem is volt olyan kellemetlen ember. Ha jobban belegondolok, kedves és szeretetreméltó volt.
Amikor pár napja újra találkoztunk vele, a lakásán, fényképválogatás és -rendezés ügyében, megkínált minket teával. Ő maga főzte, és büszkén magyarázta, hogy miféle gyógy-csodafüvek vannak benne, és ugye, milyen finom. Sárga, gőzölgő tea egy kék-fehér porceláncsészében, fölötte várakozva mosolygó, bajuszos, szemüveges arc... Amíg szürcsölgettünk, arról mesélt, hogy aznap délelőtt megszédült vezetés közben, félre kellett állnia az autójával, de szerencsére elmúlt a rosszullét, most már semmi baja, csak egy kicsit fáradt. Aggódva csóváltuk a fejünket, mondtuk neki, pihenjen, vigyázzon magára... Aztán nekiláttunk a képeknek, sorba raktuk, címkéztük őket... Ő egyszer csak fölállt az asztaltól, és az ágyához lépett. Lepihent, azt mondta, nem érzi jól magát. Behívtuk a feleségét a szobába, aztán jobbulást kívánva illedelmesen távoztunk. Sajnáltuk Őt, aggódtunk érte, de nem vettük túl komolyan. Délelőtt is jobban lett, csak pihennie kell egy kicsit - gondoltuk. Biztos csak túlhajszolta magát.

És most meghalt. Nem lehetett volna megelőzni? - kérdezem. Nem. Ezt nem lehet előre tudni. Szomorú, de előfordul az ilyesmi. De mégis... - nézek rá. - talán ha akkor nem hagyjuk ott... ha kihívjuk hozzá a mentőt... Nem tűnt olyan súlyosnak az állapota. - csóválja a fejét Anyu. - és ott volt vele a felesége.
Kábán bámulok magam elé. Ha ez egy barátommal történt volna, most zokognék, és magamtól kezdve az orvosokon át mindenkit hibáztatnék. De most nem érzek fájdalmat, csak ürességet. Nem tudom miért, hisz nem kötődtem hozzá, így nem is fog hiányozni. Talán nem is emlékeznék annyira rá, ha nem kellett volna újra találkoznunk a képek miatt. Talán nem is zaklatna úgy föl a halála, ha nem látom közvetlenül előtte.

A halál puszta ténye az, ami megrendít. Egy ember, egy élet megszűnt létezni. Képtelen vagyok felfogni, hogy pár napja még mosolygott, teát főzött, fényképeket hívott elő, most pedig nincs többé. Vagy tévedek?... Van-e élet a fizikai halál után? Tovább él-e a lelke a Mennyországban, vagy nevezzük akárminek, a halandó, tökéletlen test béklyói nélkül? Látja-e még valaha a nejét, a családját, a barátait? A kérdések megrohamoznak, de gyorsan elhessegetem őket magamtól. Bele is őrülnék, ha megpróbálnék választ adni rájuk.
De abban biztos vagyok, hogy a lényének egy része tovább él a képeiben. Akár undok volt, akár melegszívű, akár mindkettő, kiválasztott volt, akinek különleges képesség adatott meg. Művész volt, és a művészek sohasem halnak meg igazán. Én pedig büszkén őrzöm a szívemben az emléket: néhány pillanatig egy fotóművész szemével láthattam a világot.