Egy örökérvényű találkozás

Itt ülök, és csak hallgatom a madarak halk csicsergését... Olyan jó most csak erre figyelni, nem gondolni arra, hogy mi bánt, miért vagy hogy ki ért fáj a szívem.
Elég forgalmas erre. Épp egy idős asszony megy el előttem. Elgondolkozom, hogy milyen lehetett az élete, volt-e férje, vagy gyereke... Addig révedezek, míg egy fáradt hang üti meg a fülem.
- Leülhetek?- kérdi a kendős idegen.
- Persze, tessék csak!- válaszolom ijedten, mintha tudhatná, hogy épp az ő élete rejtélyeit fejtegettem. Pironkodva fordítom el a fejem, nehogy lássa zavarom. Szuszogva ül le. Lopva rápillantok, van időm jobban megnézni. Alacsony, vékony nő, finom teremtésnek hat kora ellenére is, arcán látszanak az évek barázdái, de semmit sem vesznek el szépségéből, nagy kék szemeivel az arcomba mered és nyugodt hangon, mintha a lelkembe látna, megkérdi:- Ki a szerencsés ifjú?
- Tessék? Talán ismerjük egymást?
- Nem kedvesem, de ilyen szomorúak csak egy szerelmes kislány szemei lehetnek. Mesélj csak, van időm!
- Óhhh... Hát... Teljesen érdektelen és unalmas történet... - Kezdtem a szokásos szöveget, kivédve, hogy bárkinek is fel kelljen tárnom a lelkem.
- Engem nem lát többet, ígyhát nem fogom elmondani senkinek. Tárja fel a szívét! Meglátja sokkal könnyebb lesz!

- Kedves Öntől, bár nem értem, hogy Önt miért érdeklem, mikor mindenki más csak úgy elmegy mellettem... Pedig ismernek és mégsem érdeklik, hogy mennyire bevagyok zárva a problémáimmal, a fájdalmaimmal és hogy mennyire nyomaszt, hogy nem tudom elmondani, kiadni magamból, hogy mennyire magányos vagyok! Jaj ne haragudjon, hogy magára zúdítom! Bocsásson meg! - léptem vissza a már jól begyakorolt szerepembe, a megszokott mosoly kíséretében, pedig legbelül ordítottam.
- Kislányom már mondtam, hogy hallani akarom ezeknek a szomorú szemeknek a történetét, ha nem így lenne, nem ide ültem volna. Meséljen kedveském!- meredt rám azok a mélyre hatoló kék szemek. Nem tehettem mást, beszélnem kellett és már csak a gondolat, hogy valaki tényleg meghallgat megkönnyebbüléssel vegyes boldogsággal öntött el.
- Szerelmes vagyok - szaladt ki a számon az a mondat, amire megesküdtem, hogy sosem fog többet. A számhoz kaptam, olyan mélyről és hirtelen tört fel, hogy vissza akartam vonni, nem akartam elismerni, hogy újra ugyanabba a hibába estem, hogy újra fájni fog, és én újra hónapokig sírni fogok.
Ő látta ezt.
- Miért lenne ez bűn? A szerelem az élet legnagyobb ajándéka! Attól nemesedik a lelke, hogy egy másik emberben meglátja a szépet és menthetetlenül meg is szereti azt, a részévé válik! Ennél nagyobb csoda nincs a földön és ha rám hallgat, kedves - itt könnyeitől elhomályosodtak a szemei - nem jut arra a sorsra, amire én. Tudja voltam én is szerelmes, de elengedtem, nem fogtam szorosan a kezét, hagytam, hogy elsodorjon minket egymás mellől az élet folyama. MA ő nagyapa 9 unokával és én már hiába bánom, hogy nem voltam elég határozott, hogy megfogjam a kezét és elmondjam neki, hogy az életem nélküle üres és hogy szükségem van rá. Csupán pár szó, de ha a szerelmesünknek mondjuk maga a világ. Kérem, ne legyen olyan balga, mint amilyen én voltam. Mutassa ki az érzéseit! Ne fojtsa magába, hisz semmi értelme.

Nem értem és akkor sem értettem, hogy honnan ismerte ilyen jól a helyzetem, de minden szavát gyógyírnak éreztem a bajomra és tudtam, hogy igaza van, hogy lépnem kellene.
- Köszönöm!- csak ennyit voltam képes mondani, de tudom, hogy látta, hogy ez a szó mekkora jelentéssel bír. Hogy eloszlatta a kételyeim, hogy tudom, hogy nem kell egyedül lennem és én alakítom a sorsom.
Akkor felállt és szó nélkül távozott. Már nem volt mit mondania. Attól a pillanattól már csak két ismeretlen voltunk egymásnak. Nem láttam soha többet, de abban a pár röpke percben többet tanított nekem, mint amit addig vagy azóta megtanultam a szerelemről.