Mozart

A vasárnap délután fénye narancsosan szűrődött át a redőny rései között és óvatosan burkolta be az ágyban nyugvó testet. Majd három hónap telt el a megrázó baleset óta és Connie csak lassan érezte azt, hogy van folytatása az életének. Részéről ez nem egy sértődött hozzáállás volt a világhoz, hanem a gyógyulás folyamata, hiszen épp hogy csak visszajött odaátról.
Valami megmagyarázhatatlan élni akarás sugárzott a vékony női testből, nem tudni honnan volt, nem tudni hogyan volt lehetséges, hiszen Connie nem volt sem jellegzetes, sem markáns személyiség, nem volt sugárzó és nem volt erős. Talán így külsőre még szürkének is nevezhetnénk.
Volt azonban egy olyan adottsága, amely átszőtte jelentéktelen kis lényét, és ez a hegedülés volt. Ez volt az a csatorna, ahol megtudott nyílni, amelyen keresztül mégis látszódott.
Amikor magához tért a baleseti sebészet intenzív osztályán kicsit furcsállotta, hogy miért hallja Mozart Varázsfuvolájának kezdő taktusait. Rajongott ezért a zenéért, égett Mozartért és bevallása szerint talán az életét is adta volna azért, hogyha találkozhatott volna a Mesterrel akár egyetlen órára.
A zenét hol erősebben, hol elmosódottabban hallotta és visszatekintve, talán ez volt az egyetlen kapcsolata akkor azzal a fehér és steril, élettelen világgal, ami a kórházban körülvette.
Az első hetekben az érdeklődése is csupán Mozart-ra korlátozódott, mert az egyetlen Tökéletes dolognak ezt gondolta. Ha végignézett a szobán, az ágyán csak azt látta és érezte, hogy egy tökéletlen emberi sors tökéletlen történéseinek díszleteit látja, ami szembeáll a Mester harmóniájával.
A barátok szorongtak Connie sorsa miatt, hiszen a felgyógyulás csupán részleges lehet a csigolya sérülése miatt és erről nem tudtak beszélni sem egymás között, sem Connie-val…..

John Gredovic határozott léptekkel ment az intézet recepciójához, kérte a hölgyet, hogy jelentse őt be Klum professzornak. Pár perc múlva a férfi már a lift fülkéjében állt, szemben a tükörrel, ahol szórakozottan igazgatta inggallérját, nem mintha ennek bármilyen jelentősége volna a találkozó menetét illetően.
A lift végül megállapodott a hetediken, és John végre kilépett az ajtón és elindult a 710-es szoba ajtaja felé.
- Örvendek professzor, régen láttuk egymást ! – köszönt be barátságosan John. Az idős férfit gyerekkora óta ismerte, hiszen a szüleivel szomszédosan lakott Bay City kertvárosi részén.
- ÁÁÁ, Johnny ! Igen-igen, már legalább három éve hogy nem is……! – mondta a professzor és szándékosan nem is látta értelmét befejezni a mondatnak, hiszen három évvel ezelőtt nem a legkellemesebb szituációban találkoztak: akkor volt John szüleinek a temetése.
A két férfi nyugodtan leült és elkezdtek csevegni, egyenlőre csak általános dolgokról. John úgy érezte, hogy kérésével nem szeretné lerohanni az idős profot, akit mélyen tisztelt elvei és kutatásai miatt.

Közben kértek be kávét és hosszasan elbeszélgettek mindarról, ami történt azóta, hogy nem látták egymást.
Ezután John elérkezettnek látta az időt előhozakodni a kérésével, ezért elmondta mindazt amit feltétlenül tudnia kellett az idős férfinak.
- Tudod Johnny, biztosra kell mennünk ebben a dologban, mert egy test temporális transzferálása időigényes és bonyolult feladat és nem tudhatjuk, hogy a kishölgy megtud-e a ténnyel birkózni, hogy egy olyan személyt kap az életébe, aki tulajdonképpen már több évszázada halott. – kezdte aggályait sorolni a professzor.
- Igen Professzor, tudom, de higgye el, hogy kivételes hölgyről van szó, nem lesz gond helyretenni magában a dolgot, hogy egy tudomásunk szerint már halott művész él vele egy fedél alatt.

A hetek gyorsan múltak, valahogyan a remény visszaköltözött nem csak Connie, de barátai szivébe is. Már nem találták kilátástalannak a lány helyzetét, talán csak a jobb keze miatt aggódtak…

Szemerkélős márciusi nap volt, amikor Connie elérkezettnek látta az időt, hogy balesete óta először elővegye a hegedűjét. Akkurátusan rakott rendet felkelés után, próbálta nem csak a kislakást, de maga magát is felkészíteni a Dologra, amit hosszú ideje először fog megtenni. Amikor már nem talált más rendezgetni valót, leült a székébe, az ölébe vette a hegedűtokot és merőn nézte azt. A zárat hangos csattanással nyitotta ki, ezzel is nyomatékot adva az új időszámításnak, ami kezdetét veszi: hiszen folytatni fogja a hegedülést !
Az álla alá rakta a hegedűt, ráfektette arca alsó részét, majd jobb kezébe vette a vonót és megpróbálta úgy megemelni, hogy az lágyan feküdjön a húrokon.
Semmi kétség, nem működik rendesen a keze. – látta be a lány, majd újfejt megismételte a mozdulatot. Az első néhány próbálkozásnál még optimistán biztatta magát a dolgot illetően, majd minden erőfeszítését latba vetve próbálta ugyanazt. De nem működött a keze….egész pontosan a keze feje, vagy inkább a csuklója.
Pár óra után Connie csüggedten ejtette ölébe a hangszert, mozgatni próbálta jobb csuklóját, ami hol fájdalmas volt, hol merev és esetlen. Szégyellte magát a könnyei miatt, de eljött az a pillanat, amikor azok szökőárként csorogtak végig vékony arcán és áztatták a hangszer karcsú fatestét…..

Már a második hét telt el a Mester beköltözése óta és Connie csak most fogta fel, hogy életében megtörtént az a Csoda, amit titkon mindig is várt. Már volt értelme az életének.
Mozart John-nal érkezett, aki egy előre megbeszélt időpontban, előző hét hétfőjén odaköltöztette a Mestert, néhány csomaggal és egy ütött-kopott hegedűvel.
Azóta rengeteget beszélgettek, leginkább a zenéről, mert ez volt a közös kapocs köztük. A lány kérésére Mozart többször elővette hegedűjét és játszott, ő pedig csak ült és szerelemmel határos érzéssel próbálta magába szívni a Csoda minden pillanatát.
Az idill több héten át folytatódott, míg egyszer a Mester azt javasolta, hogy játszanak együtt. Connie egyik fele akarta, másik fele nem a dolgot. Maga a felkérés többet jelentett számára, mintha a Carnegie Hall-ba hívták volna koncertezni, de másfelől pedig elborzasztotta a lehetséges kudarc, amit ügyetlen és félig béna csuklója okozhatott.
Mozart megnyugtatta Connie-t, hogy minden rendben lesz és csak kezdjenek hozzá, igy aztán Connie kalapáló szívvel vette elő hegedűjét a közös játékra.
A darabban megegyeztek, mindkettőjük előtt ott állt kinyitva a kotta, a Mester intett a szemével a kezdéshez és már hozzá is érintették a vonót a húrokhoz, amikor Connie csuklója nem engedelmeskedett: felemelni feltudta a karját, de a csuklóját nem tudta finoman mozgatni és forgatni.

Az első néhány taktus után Mozart ránézett társnőjére, aki még mindig felemelt karral ült feszülten a kotta előtt és száját összeszorítva próbálta csuklóját engedelmességre bírni.
Levette hegedűjét az álla alól és könnyedén odalépett a nőhöz, megfogta a csuklóját és intett a szemével, hogy az csak kezdjen el játszani. És valóban, amikor a Mester tartotta a női csuklót, az mintha engedelmeskedett volna és végre hibátlanul tudta húzni a vonót.
A közös gyakorlások mindennaposak lettek, Connie úgy érezte, hogy a keze gyógyul a Mester érintésétől, játéka javul, kapcsolatuk harmonikussá válik. Ekkor érezte magát a legboldogabbnak életében: végre megvolt az a figyelem és gyengédség, amire vágyott. Igazán nem is álmodhatott volna tökéletesebb társat magának Mozartnál.

Talán fél év telhetett el, amikor először jelentkeztek a gondok, amikor először kopogtatott be a kétely Connie szívébe. A bajt Mozart kritikussága okozta, az a belső meggyőződésből eredő hit, hogy a dolgok olyanok, amilyennek ő látja azokat. Eleinte csak udvarias figyelmeztetések hangzottak el, az Életre, a hegedülésre vonatkozóan, majd a figyelmeztetések dagálya következett arra vonatkozólag, hogy Connie hova tett dolgokat, miért oda tette, mi lenne az ideális helye, legközelebb hova helyezze, miért hasznosak a Mester tanácsai ésatöbbi.
Lassacskán kezdte magát állandóan feszültnek érezni a lány, azt gondolta, hogy a

Tökéletesség, amit a Mester hozott az életébe, egyszerűen megfojtja. Ami az elején még a reményt jelentette a felgyógyuláshoz és túléléshez, az lassanként az idegek játékává vált.
A feszültség néha átcsapott bizonytalanságba, ilyenkor Connie kételkedni kezdett önmagában, fontolgatta a dolgot, hogy vajon nem a Mesternek van-e igaza.
A hullámzás, amit a feszültség és kétely okozott az életében, lassan felörölte az idegeit: robbanékony és kiszámíthatatlan lett.
Egy késő őszi délután hegedülni kezdtek, Connie-t megnyugtatta a mű andante tempója és a két hegedű összhangja. Az utolsó taktusoknál a Mester hirtelen letette hangszerét és hirtelen odalépett Connie-hoz.
- Connie kedves, már mondtam, hogy ne olyan nehézkesen játszd ezt a részt……..rémes milyen vagy !
Ő megszeppent és elölről kezdték játszani a darabot, majd amikor az iménti részhez értek, a Mester ismét odaugrott hozzá és már kevésbé türelmes modorban méltatta a játékát.
A lány nem hitte, hogy ez vele megtörténhet, már hetedszer játszották ugyanazt az egyszerű darabot és csak nem volt jó. Az állkapcsa megfeszült, pupillája kitágult és már csak felületesen tudta dühében venni a levegőt. Mindeközben elszántan játszott, kereste a Mester kedvét.

A sötét szobában, a padlón ülve tért magához Connie. Nem értette igazán, hogy az erkélyajtó miért van nyitva novemberben és a függöny miért mozog elszántan.
Lassan feltápászkodott és elindult becsukni az erkélyajtót, de mivel nem látott a sötétben jól, érezte a talpán, hogy egy hosszú kemény tárgy van alatta. Lehajolt és kézbevette a vonóját.
Kezdett neki derengeni…a sokszor játszott darab…Mozart elégedetlensége…
Aztán eszébe jutott, hogy elsötétült egyszer vele a világ és saját maga által soha nem próbált hangon üvöltözött a férfival, aztán nekiugrott és dulakodni kezdtek.
A düh ködében az erkély felé taszigálta a Mestert, majd feltépte az erkélyajtót és kitaszította oda. Aztán lökött rajta egyet…

Connie már csak azon gondolkodott az erkély sötétjébe burkolózva, hogy hol lehet vajon Mozart teste, mert hogy lelökte őt az ötödikről.
Találgatta magában, hogy ő most vajon valóban gyilkosnak számít ?