Fuss rá!

- Fuss rá! Fuss rá! Szereld le! Ah… ah.., te szerencsétlen… az istenért!
- Nyuszi! Ne nyugtalankodj, meg tudja oldani. Már 12 éves.
- Fussál rá! Az isten büdös faszáért neeem…. Nah! Lődd! Lődd! Baszd meg!
- Péter! Péter, állítsd le magad! Nem tehet róla! Még kicsi ehhez a sporthoz! Péter!

Hat óra tájt érhetett véget a mérkőzés. A srácok csak lihegtek, de a győzelemtől megrészegülve üvöltöztek és tomboltak. Egy jó képű fiút éljenezet a tömeg. A sáros, zöld-fehér mezek közül az övé emelkedett a magasba, mintegy dicsőítve az utolsó gólt. Kisgazdáját nem érdekelte, hogy az ingét is leszaggatták róla, a lényeg a büszkeség, a fény, ami az apja szemében csillogott. Azt akarta, hogy újra azt a fényt lássa, amit évekkel korábban, amikor az osztály legjobb tanulója oklevelet átvette, vagy amikor először ment le teljesen egyedül az Üllői útra, a kis boltba sütőrumot venni a nagymamának. Azt akarta, hogy büszke legyen rá az apja, és most elérte. Méltán volt elégedett, és ért fülig a szája. De nem mindenki volt ilyen szerencsés, és boldog a csapatban. Nem mindenki ment el Jenő’bával és a többiekkel ünnepelni a legközelebbi McDonald’sba, hogy az edző kontójára megehessen egy hamburgert és nevetgéljen a csapattársaival. István nem tartott velük. Nem azért, mert kihagyta a mérkőzés talán legnagyobb lehetőségét, nem azért, mert nem szerette a sajtburgert.

Nem. Az ő szülei mások voltak. Farkas Péter, az apukája egy kiszáradt virág volt, aki minden reményét a fiában látta. Élete során Farkas rengeteg munkát elvállalt. Dolgozott téglagyárban melósként, masiniszta tanoncként vezetett mozdonyt, pékségben sütött zsemlét, fuvarozott olcsó árukat a városból vidékre, közrendőr és mentős is volt. De szíve minden álma, hogy ünnepelt focista legyen a Ferencváros nagy pályáján, sosem vált valóra. Nem volt se sérülése, se betegsége, egyszerűen nem találta elég jónak az edzője. Ő volt a hétköznapi ember, akinek semmi sem sikerült, aki csak a melóban találta meg önmagát, és akinek a család inkább csak egy teher volt, mintsem a béke szigete. A fia viszont a reményt jelentette, azt, amit ő sosem érhetett el. Saját magát akarta Istvánban megvalósítani, és a saját hibáit akarta kiköszörülni a gyerekben. De egyre több kudarc érte ebben a kis tervében. Az ok, ami miatt Farkas Istvánból sosem lehetett az idealizált Farkas Péter, az maga István volt. Ő egy más személyiség, egy más élet, egy más világ felé indult volna szíve szerint. Elment volna Jenő’bával a Mekkibe megenni a sajtburgert, de nem tehette. Elment volna az osztállyal tavaly Kőszegre, de nem tehette. Folyton falba ütközött. Olyan falba, aminek hatalmas önfejűsége, két erős karja, és végtelen akaratossága nem engedte, hogy a fiúból az legyen, ami lenni akar. És most ismét itt állt előtte ez a nagy, otromba és legyőzhetetlen fal, azzal, hogy annyit mondott:
- Takaródj a kocsihoz!

És Farkas Istvánka takarodott a kocsihoz, mert nem volt választása, nem mondhatta, hogy nem megyek, te akaratos, vén, kiégett bunkó, gyökér, te, akit apámnak kell, hogy csúfoljak minden áldott nap, pedig sosem voltál olyan, mint, amilyennek egy apának lennie kell. Nem mondta ezt sosem. Több okból is. Egy, hogy Farkas Istvánka ezeknek a kifejezéseknek és szavaknak a zömét nem is ismerte 12 évesen, kettő, mert úgy szájba vágta volna érte az öreg, hogy a tizenegyes vonaláig repült volna. István csak azt merte mondta, hogy igen. És elment. Megkereste a kék Zsigulit és beült hátulra a jobb oldalra és úgy bámult ki a szemerkélő eső és a szakadó könnyek zápora mögül a többiekre: Feccire, Tamásra, Gyurira, Évire, Jenő’bára és a többi boldog arcra, akik már nem foglalkoztak vele, mert megszokták, hogy az István sosem megy el velük sehová, mert biztosan nem szereti az osztálytársait. És az István soha, egy árva szóval nem árulta el nekik, hogy többet jelentenek neki, mint az apja.

És ennek ez volt a rendje. A megváltoztathatatlan, monoton és megszokott rendje. Az elvonuló tömeg mögül két alak azért még felbukkant, anyu és apu, akik a végtelenségig elnyújtott veszekedési színdarabúkból adtak elő egy újabb jelenetet. Az eredmény csak a sírás és az üvöltözés volt. Esténként, amikor a legtöbb pohár és tányér lelte halálát a Farkas család konyha kövén István a fejét a párnába túrta és énekelte a Süss fel nap, fényes nap kezdetű kis dalt, ami többet jelentett neki, mint bármi más ezen a világon. Ő volt az egyetlen, aki igazából tudta, hogy miről szól ez a pár sor. Késő őszi szél járt és kergette a fák leveleit a kihalt Orczy park mellett. Az ég felhős volt és a fény egyre lejjebb kúszott a horizonton. Farkas is megérkezett a Zsigulihoz és az ajtót bevágta, amikor beült. Nem szólt egy szót sem. A gyújtást rá adta, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna az imént. István lehajtott fejjel hunyorgott apjára, mint aki szeretne megszólalni, és bocsánatot kérni, de nem tudja eldönteni, hogy most levágják a fejét, vagy csak megdorgálják. Anyu is beült és ő is becsapta a jármű sokat megélt ajtaját. Kezét a szája elé tette, és bámult kifelé a szakadozó semmibe. Nem volt mit nézni.

A felhők lassan arrébb másztak és a tömeg is elvonult. Szerette volna végre elengedni Istvánt a többiekkel, de férje hajthatatlan volt. Ebből majd megtanulja, nincs mit ünnepelni, majd, ha kiérdemli és ezekhez hasonló mondatokkal hárította el a nő könyörgését. Már nem volt mit kérlelni. Ez volt az akarat, amit a családfő rendelt el, ennek kell fejet hajtani. Hát legyen. Hát ne menjen el sehova. A Zsiguli beteges nyöszörgéssel fordult a Nagyvárad térre, hogy hazaszállítsa a kis családot a nagy teherrel. A piros lámpánál a kocsi lefékezett. A fiúcska bátortalanul méregette a horzsolást a jobb vádliján, amit a kihagyott gól után nem sokkal szerzet egy szerelés alkalmával. Megpróbálta elvenni a labdát a deákdiákos Kervecz Imrétől és már majdnem sikerült is neki, de megcsúszott és a sárban néhány kavics végigszántotta a bőrt a lábán. Nem sírt, mert nem akarta, hogy észre vegye az apja. Nem is vette. Nem is érdekelte. Mutató ujját végighúzta a sérült felületen. Nem vérzett.
- Ne piszkáld, majd otthon bekötöm neked.

István megijedt, amikor meghallotta anyukája hangját. A nő már vagy fél perce nézte a fiát. Büszke volt a csemetére. Mindig büszke volt, mert ő észre vette István apró sikereit az életben. Ő ott volt, amikor először ment le teljesen egyedül a fiúcska tavaly a pékboltba kenyérért és ő látta az ötöst, amit a fogalmazás dolgozatra kapott.
- Tudod, ma mit főzök neked?
István csak bámult ki hatalmas szemei mögül, mint aki nem akarja elhinni, hogy neki még jár valami ebben az életben azok után, hogy kihagyta a helyzetet. Nemet bólintott és letörölte arcát.
- Csinálok ma neked hamburgert. Olyat, amilyet a McDonald’sban is készítenek. Örülsz?
István arca hamar kivirult. Nagyon szerette a hamburgert, annak ellenére, hogy életében egyszer volt McDonald’sban, amikor az anyukájával elmentek a Corvin áruházba vásárolni karácsonyra az apunak egy kabátot. De meg kellett esküdnie, hogy soha nem mondja el, hogy ott voltak.
- Állj meg légy szíves a Ferenc téren az ABC-nél majd.

Farkas Péter dörmögött valamit az orra alatt, de aztán némán követte az utasítgatásokat. A harag nem tűnt el a felesége hangjából. Tudta, hogy ez mit jelent. Egy álló napig nem fog hozzá szólni. A vacsorát talán még megmelegíti, de semmi több. Már a számát se tudta, hogy hányszor volt ugyanebben a helyzetbe a feleségével, de mégsem tudta, hogy most mit csináljon. Akármilyen keserves volt az élete, akármilyen nagy gond is nyomta a vállait, azt nem akarta, hogy a ma este is gyűlöletes csendbe burkolózva érjen véget. A számára legjobb megoldás az lett volna, ha belátják, hogy neki volt igaza, és tőle kérnek bocsánatot, de azért nem volt teljesen ostoba és felfogta, hogy ma, ha valaki bocsánatot fog kérni, az nem a felesége lesz. De ő makacs ember, és talán egész életében csak egyszer kért bocsánatot, egyszer süllyedt arra a szintre, hogy megalázkodjon valaki előtt. Éppen 12 éves volt ő is, amikor hazafelé az iskolából tett egy kitérőt a kispatak irányába. Addig bambult a víz tükrébe, amíg ki nem csúszott a hóna alól a vadonatúj színes ceruza készlet, bele a vízbe. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Bele ugorjon a patakba? Nem, azt nem lehet, mert már késő, hideg ősz járta, és a vízben tüdőgyulladást fog kapni, amiért még jobban elverik, mint a színes ceruza miatt. Bottal kellene próbálkozni, és már szaladt is egy letört ágért, de mire visszatért a ceruzák már a hullámsírban voltak. Eltűntek, talán lesüllyedtek a fenékre, talán a sodrás vitte őket el, a fiatal Farkas Péter ezt sosem tudta meg.

Ő már csak azt tudta meg, mi jár az egy és egynegyed forintértékű ceruzák elvesztésért apukájától, és azt nem tette zsebre soha többet. Hiába köszönt aznap édesapjának a legszebb köszönéssel, amit csak ez a 12 éves kisfiú ismeret, mert a „Csókolom, drága édesapám!” sem volt később elég, ahhoz, hogy a kezét ne törje el az idősebb Farkas. Sőt, az a közel ezer „bocsásson meg nekem édesapám”, amit Péter egész este, hol üvöltve, hol könnyektől átszőve, hol csak egyszerűen, a fájdalomtól megrészegülve már csak magának mondogatott, hát ez sem hatotta meg az öreg és konok családfőt, akit nem sokkal később az esett után egy ló agyontaposott. Péter akkor úgy érezte, Isten végre lenézett rá, és igazságot szolgáltatott. Az apja temetésén egy könny nem sok, annyit nem látott a begyöpösödött, fabulás nép a kisfiú arcán legördülni.

A falucska tíztagú asszonykorúsa, akik arról voltak híresek, hogy tízüknek éppen tíz foga volt, és akik elmentek jajgató asszonynak a falucska nagyra becsült polgárának, Farkas Péternek a temetésére, hamar elterjesztette a hírt, miszerint az ifjabb Farkas Péter nemhogy csak nem bőgött édesapja sírba helyezésekor, hanem egyenesen sátáni kacajjal búcsúztatta a „mennybemenőt”. A kis község lakói már rég tudták, hogy nem kell mindent kézpénznek mondani, amit a lepcses szájú vénségek terjesztenek. Ráadásul jóformán az egész pereputty kiment a temetésre. Mégis, idővel azok is kezdték elhinni a hazugságokat, akik ott voltak személyesen. Idővel ők is látták a démoni röhögést, és az örömtáncot, amit a 12 éves kisfiúcska lejtett a szinte még kisem hűlt holtest fölött. Ezek után már nem kellett sok, hogy a bolond nép kitalálja, hogy Péterke volt az, aki a lovat megijesztette, amelyik édesapját agyonrúgta. Nem egy ember gondolta úgy, hogy Péterkét máglyára kéne küldeni, de ez már nem volt szokás akkor tájt, sőt, azért volt a faluban néhány értelmiségi ember is, mint például a tanárok, akik látták az igazságot megbújni az ostoba hiedelmek mögött és a félreértések mellett.

Ha nincs a fizika tanár, akkor Péterke talán véletlenül egy szekér alatt leli halálát, vagy éppen véletlenül eltéved a kaszálóban és megint véletlenül valaki lenyesi a fejét egy kaszával. Az idősebb Farkas kocsmás cimborái már fenték a kasszakővel a pengét a gyermek fejére. Laci’bá, a fizika és testnevelés tanár volt az, aki felfigyelt a fiatal srác focitehetségére, és Laci’bá, a fizika és testnevelés volt az is, aki felküldte a gyermeket 10 Forinttal Pestre, a Ferencvárosi torna klubba, hogy az egyik ismerőse, akivel együtt végeztek az egyetemen, nézze meg a srácot. Az edző viszont nem látta meg benne azt a keresett tehetséget, aki később akár a klub ünnepelt sztárja is lehetne. Nem volt elég jó. De többet nem ment vissza a szülőfalújába. Pesten maradt és munkát vállalt a téglagyárban. Úgy terítette le ez a néhány emlék Péter agyát, mint egy keserű, büdös lepedő, amit az ember legszívesebben lerugdosna magárról, de nem teheti, mert nincs más.

Most jó pár évtizeddel később, amikor a kiszenvedett Zsiguliban ücsörögve figyelte, ahogyan a felesége és a fia megy be a közért ajtaján, úgy érezte életében először, hogy megfagyna ezek az emlékek nélkül. Időnként a múltunkat jó, ha magunk mögött tudjuk hagyni, de ez nem az a pillanat volt Péter életében, amikor úgy döntött volna, hogy végez a múltjával és tovább lép, mert bárhogy is tesz, ez a vonat követi, mert az ő terheivel van megrakva és azon a sínen halad, amit Péter épít. Ettől nem szabadulhat, hát nem is fog megszabadulni. Látta magát mentális szemei előtt, mint idősebb Farkas Péter, akit megrúg a ló, és a fiát, amint a Kerepesi temetőben egy lomb alatt nézi, ahogy apját végső nyughelyére helyezik. Látta, hogy Istvánka egy könnyet nem ejt. Sőt, valahol a lelke mélyén nevet, hangosan, talán ordenárémódon, de felszabadult kacajjal nyugtázza, hogy végre ő is szabad.

Megszabadult az apjától. És nincs senki más a Kerepesi temetőben, senki más, csak a fia. A felesége már nem akarja többet látni, és ő korántsem volt olyan megbecsült ember, mint az édesapja vidéken. Nem csoda, hogy egy könny sem fogja illetni őt, a +mennybemenőt”, aki egy elágazáson valószínűleg balra fordul, csakúgy, mint az apja és a pokolba kér bebocsátást, csakúgy, mint az apja, csakúgy, mint ahogyan valószínűleg annak apja is fog, és ahogy Istvánka és az ő fia teszi majd a jövőben. Egy véget nem érő családi kör, átok ez talán, ami alól nincs kibúvó, még a halál sem oldoz fel.

Pétert egyszerre csak egy érzés borította el, mint egy meleg takaró, ő ismerte fel ezt a kört és anyja sokat idézett és félreértett szavai ékelődtek a fülébe, amit akkor hallott tőle elköszönés gyanánt, mikor a nő nem bírta tovább és a közeli legelő juhász legényével szebbvidékre költözött: „Tanulj a hibákból fiam, a szülő vétkeit a gyermek már nem követheti el, mert akkor meg áll az élet és egyhelyben fog topogni…”

Aznap a Ferenc téri ABC-ben egy kisfiú ácsorgott az édességes polcok előtt. Nézegette a finomabbnál finomabb csokikat, nyalókákat, cukrokat. Azon töprenget, hogy el kéne egyet tenni a zsebébe. Csak úgy óvatosan, halkan, nesztelenül. Anyu úgysem hozott annyi pénzt, hogy vegyen neki még egy csokit. Apu nem is venne, még ha az élete egy szelet csokin múlna sem. Tudja, hogy ma kap hamburgert és a tévét is nézheti, de a jó miért ne lehetne egy kicsit még jobb? Csak ügyesnek kell lennie, nem veheti észre senki. Amúgy is ez csak egy szelet csoki. Nem múlik ezen semmi. Nem bukhat le, mert az apja nagyon elverné és talán a sokat ígért intézet már nem csak egy fenyegetés lenne. A kis kezecske hamar elérte az édességet és még hamarabb rejtette el, süllyesztette el a kabát zsebében azt. A kócos hajú fiúcska piros arccal ballagott a pénztár felé, anyukája mellé, aki már sorban állt és pakolta a szalagra a sendwich krémet, a zsemlét, hagymát és azt a néhány apróságot, ami még elengedhetetlen hozzávalója egy ünnepi hamburgerezésnek.

Észre sem vette, nem is vehette észre a nő, hogy nem sokkal mielőtt a kaszához ért volna egy ember lépet be az ABC ajtaján. Talán csak nem ismerte fel, mert ez egy boldog férfi volt, egy életerős, vidám férfi, aki célokat látott az életében. Jobbítani akart, változtatni egy család sorsán. Egy vérvonal átkát akarta megtörni. Semmiben nem emlékeztette a férjére, akivel az előbb az ócska autóban összevesztek. A szégyenkező kisfiú, a gyermeke, aki mélyen zsebre dugott mancsában egy szelet csokit szorongatott, nem is látta, nem is láthatta ugyanezt az embert az édességes sorban, amint őt bámulja. Azt sem láthatta, hogy a férfi egy csomó mindent tart a markában. Pizzát, üdítőt, jégkrémet. Nem vette észre, mert túlságosan lefoglalta a harc az erkölcseivel, a szülői tiltással, és az őt ért sérelmekkel. Elbukta a csatákat. Megdőltek a védvonalai és ő is elesett. A csokit megváltoztathatatlanul ellopta. A férfi csak állt és bámult maga elé. Tompa zajt vert az üzlet talaján a pizzás doboz, ami kizuhant a kezéből. Szemében könny gyülekezett. Az agya kezdte elfelejteni a jobbító célokat, a jó apa mintáját. 30 év terhe ült vissza az arcára.

Ez csak egy történet egy család mindennapjairól. Arról akartam írni, hogy hogyan hat ki ránk a múltunk, apáink múltja, sőt, talán az egész vérvonalunk történelme a kezükben tartanak. Valójában ez egyetlen ember története, aki felismeri a saját hibáit, fásultságát, és a saját múltjából merítve erőt, tanul apja hibáiból végül, de a beteljesedés titok marad előttünk örökre. Nem tudjuk meg, hogy mi lesz a család sorsa. A befejezés érdektelen, mert ez egy fikció. A vége bennünk dől el. És végül rá akartam világítani egy kor, egy világ hibáira, amit már sokan megtettek előttem és még nagyon sokan fognak utánam, de úgy érzem, nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni. Farkas Péter egy olyan ember, aki látja, de már nem veszi észre, hogy a megszokás a hatalmában tartja. Azt hiszi ajándék, jutalom a gyermeke számára az édesség a televízió. És azt hiszi, bünteti azzal gyermekét, hogy nem engedi el a gyorsétterembe. Nem biztos, hogy a marketing áldozatai vagyunk. Talán sokkal inkább a saját magunkéi, a vágyainké…