Egy szomrú, tanúlságos történet fiatal lányoknak...

Kezdem talán ott, hogy pár hónappal ezelőtt összejöttem a suliból egy sráccal. Az én részemről minden oké volt, nagy szerelem, stb... Igen... csak Ő nem így gondolta, kihasznált ott ahol tudott, megalázott a családom, osztálytársaim és a barátaim előtt is. Nekem ebből elegem lett, és szakítottam Vele. Persze bántam, mert őrülten szerettem, és nagyon fájt, hogy az az ember alázott meg, akit a legjobban szerettem talán ezen a világon.
De nem ez a lényeg... ez csak egy rövid bevezető volt, mert ebből indult az én, talán szomorú, talán tanulságos történetem.

A szakítás után a "legjobb barátnőm" felakart vidítani, így elmentünk szombat este bulizni, ahova elhívta az ő egyik haverját is. Persze mondanom se kell, összemelegedtünk, bár én megmondtam neki, hogy nem igazán szeretnék belemászni semmi olyan dologba, amit később megbánnék. Erre csak azt válaszolta, hogy bízzak benne, ő majd megmutatja nekem, hogy mi is a tiszta szerelem és szenvedély. Tetszett nekem a hozzáállása, az, hogy magabiztos, talpraesett, és őrülten szeret. Végre éreztem azt, hogy fontos vagyok valakinek, és bármit megtenne értem. Ez után egy héttel lementünk a pincékhez bográcsozni, jó kis kertipartit szerveztünk. Tényleg nagyon jól sikerült az egész, a délutáni partiból hajnalig tartó bulizás lett, ahol ittunk is elég rendesen. Aztán a buli után lefeküdtünk egymással. Igazság szerint nem is volt jó, mert nekem ez az egész szerelem nélkül nem működik... vagyis addig a percig nem működött. De megtörtént. Együtt voltunk, jól éreztük magunkat egymással, azt hittem végre tényleg boldog vagyok. Felhőtlen volt a kapcsolatunk, bár én még mindig nem voltam magamban annyira biztos... de hagytam, hogy sodorjon magával az áradat. Az őrült áradat.

Aztán 6 héttel később kiderült, hogy terhes vagyok. Először kétségbe voltam esve, de miután elmondtam a páromnak, minden letisztázódott bennem, boldog voltam, és örültem a terhességnek, hisz a párom is így érzett. Vagyis nekem ezt mutatta. A csillagokat is le lehetett hozatni vele az égből, olyan boldog volt. Rögtön lakást intézett, elkezdtük kifestetni, berendezni, és amikor ott tartottunk, hogy összeköltözünk, beköltözünk a mi kis lakásunkba, megjelent az én kis drága "legjobb barátnőm".

Este még minden rendben volt, amikor elbúcsúztunk a párommal, de reggel már úgy fogadott, hogy sürgősen menjek be a lakásba, valami fontosat kell mondania. A lakásba már a "barátnőmmel" várt, ahol közölték velem, hogy nem hiszik el, hogy tőle van a baba, mert biztos, hogy az előző páromtól van. És ebben csak annyi a "poén", ha az előző páromtól lett volna a baba, akkor már 6 hónapos terhes lennék, mert már jó ideje nem bújtunk ágyba, csak vergődtünk már egymás mellett. De én csak 10 hetes terhes voltam. És egyértelmű volt, hogy a páromtól van a baba. Ha az előző páromtól lett volna, meg se tartottam volna. Aztán szépen közölték velem, hogy szedhetem a cuccaimat, nekem abban a lakásban már semmi keresnivalóm nincs. A "barátnőm" átölelte a páromat, és annyit mondott, hogy nem igaz, hogy nem vettem észre, hogy semmit nem érzett irántam, és abban a pillanatban kikapta a kezemből a lakáskulcsot. (összeszűrték a levet a hátam mögött) Én meg persze elővettem a terhességi papírjaimat, hogy pontosan mikor estem teherbe, próbáltam valahogy győzködni a páromat, de ő csak kiabált velem, hogy menjek már el, mert nem akar többet látni. Összeszedtem a cuccaimat, felhívtam Édesanyámat, hogy jöjjön el értem. Elmondtam neki mindent, és hosszas gondolkodás után arra jutottunk, hogy így egyedül nem vállalhatok be egy gyereket.

Elmentem nőgyógyászhoz, elintéztem mindent. Ma volt meg az abortusz. És ott tartok, hogy elb*szott egy életem van, amiről csak én tehetek. Nem kellett volna rögtön beleugranom egy új kapcsolatba, és legfőképpen nem szabadott volna úgy ágyba bújnom valakivel, hogy nem ismerem. Mert ez lett az eredménye. Már délután egykor kész volt a műtét, addigra már fel is keltem az altatásból, és itt van lassan este fél 11, és őrülten fáj a hasam, a méhem, a mindenem. De legfőképpen a szívem, és a lelkem szakad meg, hogy el kellett vennem az ÉN gyerekemnek az életét. Pedig Ő semmiről sem tehetett, nem tehetett arról, hogy az anyukája felelőtlenül ágyba bújt egy "ismeretlennel". Rájöttem arra, hogy soha nem bízhat meg az ember senkibe, főleg NEM egy barátnőbe. Mert az a barátnő előbb vagy utóbb hátba fogja támadni. Nekem már nem kellenek barátok, elzárkóztam mindenkitől, csak Édesanyámmal és nővéremmel beszélek, ami épp elég is. Elköltözök rövid időn belül erről a környékről, munkába állok, így talán el tudom majd felejteni ezt az egészet.

Remélem, hogy ez a történet elveszi majd a fiatal lányok kedvét attól, hogy minél hamarabb ágyba bújjanak egy pasival. Mert higgyétek el, semmire nem mentek vele, csak annyira, hogy vagy úgy jártok, mint én, vagy ha nem is estek teherbe, de 30 éves korotokra teljesen ki lesztek égve. Inkább élvezzétek a fiatalságot, mert az már nem fog visszajönni soha. Én is csak annyira jutottam, hogy ezek után nem kezdhetek bele úgy egy kapcsolatba, hogy ne azzal kezdjem, hogy volt egy abortuszom, és vagy elfogad így az illető, vagy nem. De ez már csak az én hibám, nekem nem volt annyi eszem, hogy gondolkodjak időbe.
Végezetül annyit írok:
"Az okos ember más kárán tanul, a buta ember a sajátján!"
Én buta voltam...