A sötétség pillanatai

- Kérem, ne, nagyon kérem! - könyörögtem. Életemben először, és lehet, hogy utoljára. Csak reménykedhetek, hogy mégsem. Fáj, ahogy tépi le rólam a ruhát, ahogy keze nyomán egyszerre csap meg a fájdalom égető érzése és a hideg levegő dermedt fagya. Csak egy sötét sikátor. Mindig erre járok haza, de most nem volt szerencsém.
- Fogd, be kurva, mert elvágom a torkod! - Hangja reszelős, szaga olcsó alkoholtól bűzlik. És egy kés feszül a gégémnek. Érzem a penge halálos hidegét. Az egész olyan, mint egy rémálom. Fel akarok ébredni! Üvölti tudatom, de hallható hang nem jön ki számon. Próbálok szabadulni a szorításból, tekergőzöm, mint egy összecsomózott giliszta. Ellenfelem nagyon erős. Egy pillanatra előre tolom fejemet, amolyan ösztönös mozdulatként, hogy esetleg lefejeljem, de megállít egy éles fájdalom. Elfeledkeztem a késről! Pokolba. Vérem serken és megérzi. Lehajol, lenyalja, és beleharap.

Olyan tehetetlennek érzem magam, pedig tudom, hogy nem kéne, nem én tehetek róla, de egyszerűen nem megy. Kezét, melyben a kés van, lejjebb ereszti, a derekamhoz nyomja. Másik mancsával, mely durva és kérges, mellemet fogdossa. Fáj, ahogy szorongatja, ez tényleg azt hiszi, hogy nekem jó? Menjen a fenébe! Nyöszörgöm, alig hallhatóan. Mint aki tök süket, pedig egyenest a fülébe mondtam. Még mindig véremet szívja, mint egy lepusztult vámpír. Undorító! Kiált fel testem, megremeg, és jön az ihlet, mintha valami gát szabadult volna fel: térdem lendítem. Tudom, hogy kevés a hely egy erőteljesebb rúgáshoz, nem is görnyed össze annyira, és ráadásul újabb sebet ejt: megvágja a derekam, és megint érzem a fájdalmat. Most már lüktet, nem csak éget, ahogy szívem dobbanásával azonos ütemben szivárog. Megtaszítom támadómat, helyet hagyva, és futásnak eredek.

Balszerencsémre hamar észbe kap, és utánam veti magát. Elkapja a karom, lapáttenyere teljesen átéri csuklóm, még kifordítani sem tudom. Magához ránt, és durván megcsókol. Íze szörnyű, annyi alkohol van benne, mintha tiszta szesz volna, és savanyú mellékíze a kannásborra emlékeztet. Hányingerem támad, érzem a mozdulatot, ahogy a vacsorám jön kifele, és sugárba telibe a száját. Hátra lép, egy pillanatra meglepődött. Kihasználva az alkalmat, megint futok. Nem jön utánam, nem hallom lépteit, helyette jellegzetes loccsanás, valószínűleg most látja ő is viszont, amit nemrég ehetett, de inkább ihatott. Kíváncsiságom annyira nem volt erős, hogy visszaforduljak, és tudtam, hogy sérüléseim és az emésztőrendszeremet ért atrocitás miatt lassú vagyok, de ha van elég időm, és kiérek a sikátor szélére, akkor megúsztam. Sietek, ahogy csak bírok, kezemet oldalamra szorítom, tüdőm zihál, de vége.

Elérem a lámpák fényét, ahol emberek mennek. Mellettem egy nő, körülbelül velem egykorú. Rámnéz, látom az iszonyattal vegyes félelmet a szemében. Tekintetünk összekapcsolódik, nyitom számat, és reszelősen nyögök egy szót: Segítség. Hangom erőtlen, de a lány felfogja szavamat, és szemébe szánalom költözött, majd a zsebébe nyúlt, és elővett egy telefont. Eszembe jutott támadóm, és nem akartam, hogy esetleg a sikátor sötétségéből előugorva elkapjon, ezért megragadtam karját, és arrébb vonszoltam a sötétség mellől. Még emlékszem, hogy három apró csippanást hallok, és sötétség borul elmémre.