Történetek

Ajándék lónak ne nézd a fogát, teszem még hozzá, és kacarászok belül. De az is megesett már néhányszor, hogy mire eldobtam volna csomagomat, az olvadt részek már rég hozzátapadtak ahhoz a két fakanálhoz, amikkel egyensúlyban próbáltam tartani. Ez esetben idegesítő gondolatok férkőznek agyamba...

Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte őket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet...

Pedig olyan szép volt. Mesébe illő. Én voltam a királylány, ki egész életében várta az Ő lovagját. Ő volt a hűséges, s daliás lovag. Tisztelet, becsület, vagyon… Minden megvolt. Mint a mesékben. Naiv voltam. Ő nem hibás, hisz tudatta már velem, hogy úgyse leszünk hosszú életűek. De hát nem vettem észre. Nem akartam észrevenni...

A vonat csak jött, ő hátranézett, lelki szemei előtt újra a fiút látta, s tudta nincs visszaút a halálból. Már közel volt a vonat, hallotta a fém hangját, ekkor meglátta a vezetőt, látta szemében félelmet, mikor meglátta a lányt, s rájött, hogy ő itt akaratlanul halált fog okozni...

Hirtelen egy emberi hangot hallok, rohanok. Egy összeégett, vérző ember előtt ér véget az utam. Nem tudtam elfojtani a belőlem előtörő undort. Csak megvetően néztem a haldoklót, a halál bűze lassan elborította az elmém. Letérdeltem a sebesült mellé, segélykérően nyújtotta felém a kezét egy újabb sorozat nyögéssel kisérve, míg én a hátam mögé tartott kezemmel egy nagy üvegszilánk után kutattam, sikerrel...

Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy fitying nélkül állok a város közepén, (a forintocskák eme gondolatomat mintegy megérezve, sértődötten súrlódtak össze izzadt tenyeremben, panaszos- fémes hangot hallatva, mintha méltatlankodnának) nagyon megijedtem. Inkább úgy mondanám, izgatott lettem...

El akartam kerülni, hogy meglásson, ezért óvatosan kicsavartam a folyosón a villanykörtét, és behúzódtam a lépcsőház legsötétebb sarkába, leültem az egyik lépcsőfokra. Vártam. Az idő ólomsúllyal nehezedett rám, a percek csigalassúsággal teltek...

És most búcsúzni kell tőle. Zokogva omlunk egymás nyakába, mindenki, fiú, lány, a csokrokat az asztalon hagyjuk: még egy utolsó kép: az osztály. Többé nem leszünk így együtt, soha. 5 év múlva találkozunk: remélem. Szeretem őket, szerettem is mindig. Fáj itt hagyni...

A bonyolult masina rendszeresen a legkívánatosabb falatokat kínálta, ám csak a legügyesebbek juthattak hozzá. Néhány óvatlan társa csúnyán ráfizetett már, de neki mindig sikerült. Elégedetten látta, hogy gondos kezek ma is feltöltötték a gépet. Hálásan gondolt az ismeretlenekre. Ez az adag elég lesz az egész családnak. Erőre fognak kapni, és nekivághatnak az útnak, amely az új világba vezet...

- Igen. A holnap egy tökéletes időpont, megmondta a sámánunk is. A tervet már tisztáztuk, szerintem nem szükséges még egyszer elmondani. - A jelenlevők bólintottak. Csupa középkorú, erős, hataloméhes és szűk látókörű barbárfőnök, akik mindig benne voltak a nagyobb csetepatékban, főleg, ha az valami hasznot is hozott. Az utóbbi évek a békében tétlenül teltek, és a vérük már forrt egy kis küzdelemért...