Vörös Fejszék (Örökség novellák)

Talán nem akadt senki Irgunon e tájékán, aki nem ismerte volna el a barbárok erejét és hatalmát felettük. Ez a népcsoport kitűnő harcos, egyenlő ellenfele a trolloknak, az északabbra élő, hatalmas, zöldbőrű lényeknek, akiktől retteg a sok földművelő, de még Tyssador király testőrsége is…
Ez idő tájt a barbárok békésen éltek. Háború nem folyt, és a király is békét kötött velük, sőt, jó pénzért még a saját seregébe is toborzott. A nyughatatlan barbárszív azonban nem tűrhette sokáig ezt az idillt. Hamarosan egymás ellen kezdtek acsarkodni, főleg a vezető kláncsaládra, a Vörös Fejszékre haragudtak. Indokolatlanul, hiszen ennek a családnak sarjai harcolták ki még annak idején az egyezséget, és az egyszerű, harcos barbároktól nem várható bölcsességgel vezették a törzseket, felvirágoztatva ezzel népüket.
- Tehát akkor holnap? - Dirgidh letette asztalra kupáját, és cinkos tekintettel nézett a mellette ülőre.

Hatan ültek az asztalnál. Hat erős klán vezérei, a legerősebbek és a leginkább tisztelt harcosok. Ezek közül volt egy Dirgidh, a Fekete Buzogány klán feje, aki sosem nézhette jó szemmel, hogy ősi riválisa, a Vörös Fejszék klánja áll a barbárok élén, és ráadásul ekkora tiszteletnek örvend. Türelmetlenül kopogott a kupájával a válaszra várva. A megszólított, egy valamivel idősebb, sunyi tekintetű, hatalmas medvebőrbe bújt harcos, igenlően biccentett, majd halk hangon ismét beszélni kezdett.
o - Igen. A holnap egy tökéletes időpont, megmondta a sámánunk is. A tervet már tisztáztuk, szerintem nem szükséges még egyszer elmondani. - A jelenlevők bólintottak. Csupa középkorú, erős, hataloméhes és szűk látókörű barbárfőnök, akik mindig benne voltak a nagyobb csetepatékban, főleg, ha az valami hasznot is hozott. Az utóbbi évek a békében tétlenül teltek, és a vérük már forrt egy kis küzdelemért.
- Rám számíthatsz! – Jelentette ki egy harmadik, eddig csendben ülő, társainál nagyobb és erősebb barbár.
- Tudom, Murduk. – mosolygott rá a medvebőrös, akit Hzul Tarimnak hívtak és aki az egész terv kiötlője volt.
- És miránk is! – ígérték a többiek is.
Miután felálltak az asztaltól, elindult mindegyik a dolga után nézni. Nem viselkedtek feltűnően, és rájuk sem figyelt oda senki. Gonosz tervük kész volt, a feszültségnek nyoma sem volt a délutáni napsütésben.

***

A nap szépen sütött a rét felett. A kellemes melegben rovarok repkedtek az égen a madarak legnagyobb örömére. Egy gamin is ott volt, nyugodtan vadászott. Béke honolt, a madarak csicsergésébe csak néha vegyült bele egy-egy távoli hang. Délelőtt volt, a nap még nem ért fel az ég tetejére. A levegőben édes virágillat úszott; Lágy szellő fújdogált hűsítve embert, állatot egyaránt. A gamin boldog volt. Itt egy kis mag, ott egy bogár, gondtalanul csipkedett fel mindent…
Placcs!
Egy hatalmas harci szekerce szelte apró darabokra szegény madarat, majd repült tovább és állt bele a legközelebbi fába.
- Eltalálni! Én eltalálni madár!!! – Egy jól megtermett barbárgyerek ugrott elő a bokrok mögül, és rohant ki a rétre. Kereste a madarat, és kicsit elszomorodott, hogy nem találja, csak tollakat meg apró csontokat, rajtuk még hússal.
Kő volt az, a nem éppen eszéről híres, ám annál erősebb barbárfiú. A Vörös Fejszék klánvezérének volt egy szem fia. Szülei nagyon szerették, annak ellenére, hogy értelmi képességei meg sem közelítették a híres család egyik tagjáét sem. Ezzel szemben testi ereje elképesztő volt, már tíz-tizenöt éves korában jó eséllyel vette fel a harcot egy tapasztaltabb harminc évessel is, és alig húsz évesen már rettegett volt a neve a trollok között… Nem volt vérszomjas, gyermeki lelkével boldogan és békében élt társai között, akik között nagyon sok barátja akadt, kik a jó szívét, kik erejét csodálták, de akadtak olyanok is, akik csak ugratni szerették, amit Kő fel se vett, de talán csak azért, mert nem tudta, hogy ugratják.

Így teltek a napjai, ma is épp vadászgatni ment, ezúttal egyedül. Kényelmesen odacammogott a fához, és kihúzta belőle kedvenc csatabárdját. A fa recsegett-ropogott, ahogy a nehéz fegyver elhagyta a törzsét. Kő éhes volt, és éppen vadat keresett, mert közeledett az ebéd ideje, és ma még alig ejtett el pár nyulat, tudta, azokkal nem fog jól lakni.
Hátára csapta hát szekercéjét, és elindult az erdőbe. Apró bőgés csapta meg a fülét, és tudta, ez csak őz lehet. Ebben nem is tévedett, hamarosan kisebb csapat négylábút vett észre, amik a folyó felé haladtak inni egy kicsit. A barbár úgy döntött, egyet okvetlenül el fog ejteni. Megindult ő is a folyó felé. Hatalmas kerülőt tett, mert a folyó másik oldaláról akarta megközelíteni az őzeket, hogy szembe szélben ne érezzék meg a szagát. Lehet, hogy buta volt, ha a tudományról volt szó, de a harcban és a vadászatban érdekes módon kiemelkedően teljesített, könnyedén megtanulta a legbonyolultabb fortélyait is a csapdakészítésnek, a különböző tárgyak használatának, meg úgy általában mindannak, amit az emberek erdőjárás alatt értenek.

Kő óvatosan gázolt a kis folyóban, hogy ne csapjon zajt. Bal kezében a fejszéjét, míg jobbjában egy husángot szorongatott. Éhsége kicsit türelmetlenné tette, de ez nem zavarta az óvatosságban és a koncentrálásban. A parti föveny bokrai mögött lassan haladt előre, egyre közelebb és közelebb.
Már csak néhány komra járt, amikor a szél megfordult, és az őzök felkapták a fejüket. Egy-két szippantás a levegőbe, és már inaltak is vissza a biztonságot jelentő erdő mélye felé. A barbár kiugrott a vízből, és minden erejét bevetve rohant a négylábúak után, miközben a fejszéjét lóbálta.
El is dobta hamarosan, a fegyver suhogva szelte át a levegőt, és ha az őzike nem ugrik hirtelen félre, akkor a feje már nem lenne a helyén… Szerencséjére azonban épp akkor tért ki egy kisebb fa elől. Sikere azonban nem sokáig tartott. A hatalmas balta ugyanis eltörte a gyenge fát, így az leszakadt, egyenesen rá az állatra, ami a földre rogyott, és nem tudott feltápászkodni. Keservesen bőgött, amíg Kő oda nem ért…

***

A falu csendes volt. A férfiak élvezték a napsütést, a nők pedig hatalmas bográcsokban készítették a vadhúst, mert közelgett a dél, és nincs az a barbár férfi, akinek ne kordulna meg erősen a gyomra ez idő tájt, még ha semmit sem csinált egész nap sem…
A Vörös Fejszék vezére kényelmesen feküdt hintaágyában a sátra előtt. Régen érezte ilyen kellemesen magát. Felesége benn főzött, fia pedig elment az erdőbe vadászni, így nyugalmát nem zavarta meg semmi. Már majdnem elszundikált, amikor látta, hogy hat klánvezér közeledik felé. „Már megint ez a munka” – gondolta magában. Nyújtózkodott, és felült. A közeledőket fürkészte, arca elkomorult. „Vajon ezúttal miben sántikálnak?” – keze a mellette fekvő kedvenc bárdja felé kúszott.

Amikor a hat barbár odaért hozzá, tiszteletteljesen meghajoltak. Körbeállták a vezért, de igyekeztek nem feltűnőek lenni. A kínos csöndet Hzul törte meg.
- A népünk érdekében jöttünk… - kezdte hangjában némi gúnnyal.
- Ó, igen? Miben segíthetnék? – válaszolt a vezér teljesen közömbösen. Szeme társait kereste, de valahogy senkit sem látott a közelben.
- Nos, a helyzet az, hogy új vezérre lenne szükségünk, mert a mostani állapot nem tartható…
- És ugyan miért nem? Tökéletes béke honol, nem szenvedünk semmiben sem hiányt.
- Éppen ez az. Mondanom sem kellene talán, hogy mi, barbárok, harcos nép vagyunk. A küzdelem a vérünkben van, és ez a tétlenség csak vesztegeti ereinket. Tyssador szánalmas királyságát könnyedén megdönthetnénk, is mi lehetnénk a sziget urai!
- És mire mennénk vele? Akkor nekünk kellene folyton küzdeni a trollok ellen, egyezkedni a nekromatákkal és törődni az irgunoniakkal, akik még akkor is jelentős tömeg, ha rabszolgáknak akarnátok leigázni őket, nem is beszélve az átokról. Igen, az ősi erő a vérünkben van, de ez még nem jelenti azt, hogy folyton háborúznunk kellene…
- Úgy beszélsz, mint egy vénasszony.
- Látom, minden áron sértegetni akarsz. Könnyű neked, hatan álltok egy ellen…

A vezér talpra állt, és kihúzta magát. Jobb kezében bárdját szorongatta, és megfeszített izmokkal és minden idegszálával figyelte a körülötte állókat.
- Sajnálom – vigyorgott rá Hzul –, de sajnos le kell mondanod.
- Ugyan miért? Mert fegyverrel kényszerítenétek? Gyáva kutyák vagytok mind!
Ahogy várta, a többiek rávetették magukat. Hátraugrott, és bárdjával kettéhasította a hozzá legközelebb álló fejét.
- Árulás! Segítsetek! – kiáltotta el magát.
Klánja tagjai azon nyomban felkapták fegyvereiket, és felé siettek. Hozzá viszont nem jutottak el, mert megérkeztek az áruló klánok harcosai is.
Elkeseredett csata kezdődött. Bár a Vörös Fejszék tudhatták magukénak a legjobb és legerősebb harcosokat, ráadásul az egyik legnagyobb tábort képviselték, most azonban hat másik klán állt velük szemben. Az asszonyok abbahagyták a főzést, és volt, ki a gyerekét igyekezett biztos helyre menekíteni, volt, aki fegyvert ragadott és férje segítségére sietett – hiába, rövid idő alatt megölték őt is, könyörtelenül.
A küzdelem rövid ideig tartott. A túlerő hamarosan szétmorzsolta a Vörös Fejszéket. Az idáig tartó pengék csengését, harci ordítást, sikolyokat most halálhörgés és zokogás váltotta fel. Legalábbis a bukott klán oldalán. A többiek diadalordításban törtek ki, és miután a halottakat félrehurcolták, nekiláttak hatalmas lakomát készíteni.

***

Kő nyugodtan falatozott egy fatönkön ülve. A lába előtt még parázslott a tűz, ami felett az őzet sütötte. Boldog volt, régen sikerült ekkora vadat elejtenie, így a hamarabb elkapott nyulakat félretette, és az volt a szándéka, hogy hazaviszi anyukájának, aki remek ételeket tudott főzni családja legnagyobb örömére. A csatából semmi sem hallatszott el hozzá, szokása szerint ugyanis megint jó messze barangolt el otthonától. Nem félt, mert a környéken tudomása szerint nem élt semmi olyan lény, amit ne tudott volna legyőzni.
A nap megindult lefelé az égen, és a fiatal barbár úgy döntött, ideje hazatérni. Vállára kapta az elejtett nyulakat és egy különösen szép bordacsontot - unokatestvérének szánta, aki mindig szép figurákat faragott Kőnek annak legnagyobb örömére -, majd fejszéjét könnyedén lóbálva megindult a falu felé.

Különös kép fogadta. Szokatlanul csendes volt minden, valami keserűség lengett a levegőben. A falu közepén hatalmas asztalok voltak összetolva, a győztesek jókedvűen beszélgettek és falatoztak.
Kő elindult a sátra felé, de legnagyobb meglepetésére nem találta sehol. Kicsit zavarodottan nézett körbe. Pontosan tudta, hogy a sátruknak és a családjának ott kellene lennie. A klánja sátrait sem látta sehol. Ezt felettébb furcsállotta, mert bár tudta magáról, hogy nem okos, de azért ilyen dolgokban mégsem tévedett, kiváló helyérzékkel rendelkezett.

A közelben egy idősebb nő ücsörgött, a barbár ifjú családjának közeli barátja. „Szegény fiú.” – gondolta magában. Volt annyi esze, hogy meghúzódjon és így ne öljék meg. Az életben maradt törzstagok vagy elvándoroltak, vagy akik inkább behódoltak, most szolgákként tengették életüket a legnagyobb vezetők mellett. Ő nem hódolt be, de korára való tekintettel már nem tették meg szolgának, úgysem ártott soha senkinek, és nem is tartották veszélyesnek. Halkan sóhajtott. Tudta, mi fog következni, és már erősen gondolkodott, hogy mit mondjon a szegény féleszű, árván maradt gyereknek.
- Szia Hudna! – kezdte a szokásos közvetlenségével Kő, aki megörült, hogy végre egy ismerőst lát.
- Szia Kő! Mi újság, vadásztál? – megpróbált kedvesen mosolyogni, lázasan kutatott valami kiút után. Az ifjú hátán lógó elejtett állatokat nézte, nem mert a barbár szemébe nézni.
- Igen! Kő ügyes, elejteni őzt, mind megenni! – kapta maga elé büszkén az elhozott bordacsontot – De hozni mamának nyúl, mert mama főz finom, és mindenki szeretni! – büszkélkedett Kő, akinek nagyon jól esett, hogy érdeklődnek a sikere után.
Hudna szíve összeszorult. Sírni szeretett volna, és legszívesebben elmondani mindent a fiúnak, de nem tudta, nem merte elgondolni, hogy hogyan reagálna a szomorú igazságra. Vett egy mély levegőt. Nehezebb lesz, mint gondolta, mert a csepp eszű barbárgyerek nagyon a szívéhez nőtt.
- Valóban nagyon ügyes vagy! – biztatóan mosolygott, de belül remegett. Az elkerülhetetlen kérdést várta.
- Ugye! – vigyorgott Kő, majd arcvonásai őszinte kíváncsiságba rendeződtek át. – Nem tudod, mama, papa hol vanni?

A nő nyelt egyet, a válasszal várt egy kicsit, de hogy ne legyen feltűnő, némi határozottságot próbált vinni a hangjába.
- Szüleid elmentek, Kő. Ment a törzsed is velük. Neked nem szóltak? - kérdezte tettetett megdöbbenéssel.
- Elmenni? Nekem valaki sem szólt. – most rajta volt a csodálkozás sora. – Miért nem szólni kicsi Kő, hogy megy? Most mama hargud biztos, mert fia elbóklászni…
Hudna a sírással küszködött.
- Nem haragszik, ne félj. Megmondták nekem, hogy ha visszajössz, küldjelek utánuk, mert nagyon ügyes vagy, és biztosan megtalálod őket...
- De miért menni el? Miért nem maradni, hova siet?
Lehetetlen lett volna jó választ adni így hirtelenjében, de a sors – illetve egy közeledő harcos – kisegítette a nőt a bajból. A nő aggódva tekintett a férfira. Nem tudta, mit tenne, ha megtudná, hogy Kő életben maradt, de gondolta, hogy biztos nem kegyelmezne neki, ártatlansága dacára sem. Végtére is a Vörös Fejszék vezérének fia volt, annak halála után pedig a barbárok vezetője. Az ifjúnak nem sok jó kilátása lett volna, ha itt marad. Sürgősen cselekedni kellett.
- Kő, látod azt, aki ott jön? – mutatott a vészesen közeledő alakra. – Ha megtudja, hogy még mindig itt vagy, és nem küldtelek a családod után, nagyon ki fogok kapni… - hangja tele volt rémülettel, amit ezúttal nem tettetett. Félt, hogyha a barbár felismeri Kőt, azon nyomban elfogatja, és megölik. – Menj arra, ők is arra indultak!

Ujja hegye a sziget belseje felé mutatott, abba az irányba, amerre a barbárok a legkevesebbet jártak. Remélte, hogy elhiszi, mert nem akarta az ifjú bukását látni.
- Akkor Kő megy. Kő hálás! - Ezzel a barbár kedvesen mosolygott, és megindult a kijelölt irányba.

Éppen jókor fordított hátat, a másik férfi már nagyon közel jutott.
- Ki volt ez? - kérdezte a nagydarab, mikor a nő mellé ért. Hudna felnézett, és megismerte. A mindig morgó Dirgidh volt az, az árulók egyik vezetője.
- Csak egy ismerős, megkérdezte, hogy merre hagytam az ágakat a tűzhöz. - Öregesen sóhajtott egyet. A remegő belégzés igen élethűen sikeredett, mert egész belsejében remegett, féltette Kőt.
- Csak azért jöttem, hogy elhívjalak ünnepelni.
- Köszönöm, majd megyek. Olyan jó idő van, elüldögélek még egy kicsit.
- Rendben. - Dirgidh megfordult, és elindult vissza a társai felé. Lassan alkonyodott, és a hatalmas asztal felől hangos mulatozás hallatszott.
Hudna megvárta, amíg a barbár jó messzire el nem távolodik, közben a másik irányba haladó Kőt nézte, aki lassan ponttá zsugorodott, végül elveszett a félhomályban. Egy hatalmasat sóhajtott, és sírva fakadt.