Történetek

Gyönyörrel töltött el a szenvedésem. Kezdtem elvérezni, és egyre kevesebbet éreztem abból, ami történik. Felszabadítottam a lelkemet, de nem volt elég. Többet akartam, sírni akartam a fájdalomtól. Utolsó erőmből merítve a késsel elvettem a bűnöst magamtól, aki miatt megkívántam őt. Kivágtam a szememet, hogy többet ne láthassam a lányt, akit szeretek, és többet ne kívánhassam a kínszenvedést, a saját véremet...

Gyors, nesztelen léptekkel haladok tovább. Az egyik sikátorba lépvén alvó, rongyos kamaszlányt pillantok meg a földön. A nyakába maró fájdalom ébreszti fel mély álmából. Ajkai néma sikolyra nyílnak, több nem futja az erejéből. Pihegve lehanyatlik. Nem ölöm meg, helyette fogaimat a hüvelykujjamba mélyesztem, majd a kiserkenő véremből a szájába csöpögtetek...

A fények furcsa ábrákat rajzoltak, itt- ott megvilágítottak egy- egy érdekes kinézetű alakot. Nagyjából a tömeg közepén lehettünk, mikor megláttam egy kékes bőrszínű lányt egy vékony fiúval táncolni. Éppen odahajolt a fiúhoz, majd végignyalta a nyakát, mire a fiú rángatódzni kezdett, majd a lány hátába vájta a körmeit, és közben didadalittasan felüvöltött. A lány mintha csak élvezte volna, hátracsapta a fejét, és a nyelvével hadonászott...

Mikor már majdnem meztelen volt, nem bírtam tovább, ki kellett mondanom mennyire kívánom, de egy rövid krákogáson kívül semmi nem jött ki a számon, viszont mindent megértett. Selymes bőre kívánta tapintásom s csókjaim sem maradtak el. Feszes mellein akár aludni is tudtam volna, de most nem ezen járt az agyam...

- Na látod, ez az! Gondolj csak bele, mekkora megtiszteltetés az, hogy itt lehetünk! – lelkendezett Dagger, figyelmen kívül hagyva barátja hangjából áradó gúnyt – Igazi elismerés ez a zenekar számára, hogy holnap este felléphetünk a város legszínvonalasabb, legismertebb gótklubjában! És mit jelent ez? Az elit zenekarok közé tartozunk! És ez nagyrészt Noir érdeme, ezt neked is el kell ismerned! Szóval, nem hinném, hogy napfényt érdemelne…

Szerelmes lettem; menthetetlenül és örökre. Holott nem is ismertem. A nevét sem tudtam, ámbátor nem hiszem, hogy egy ilyen lénynek lehetne méltó nevet adni. Ez a mérhetetlen szeretet olyan hullámban tört rám, hogy levegőt venni is elfelejtettem, szemem pedig megtelt könnyel...

Jó. Ma tényleg nem csinált semmit. Csak leült a gép elé. Nem írt, nem alkotott, csak hagyta, hogy idegen hullámhosszakon sodródjon… Olyanokon, amikből soha semmi haszna nem lesz. Mert hát nemcsak a profit a lényeg. De ezt Azok nem értik...

Godric’s Hollow kis utcája, ahol a Potter ház is volt, most kihaltnak tűnt. Egyetlen vörös hajú nő sétált rajta aggodalmaiba burkolózva. Akkora öröm érte, s ez mégsem látszott rajta. Rossz előérzete volt, nagyon rossz. Halk pukkanás hallatszott, és valami hirtelen előtte termett. Egy magas köpenybe burkolózó alak. Lily megszeppenve hátra lépett egyet és az alak csuklyája mögött megbúvó arcra tekintett. Két dologból rájött ki áll előtte...

Éreztél már félelmet?
Olyan félelmet, ami a csontodig hatol?
Amitől nem tudsz aludni éjszakánként, és hideg veríték lep el?..
Az én félelmem is ilyen volt.
Ha meghallottam apu lépteit- a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem.
Ha csak rá gondoltam, akkor is...

Azt hittem ez más lesz. Más, mint a többi. Más, mint az átlag. Jobb.
Tudtam már az elején, hogy nem lesz könnyű. Mégis belevágtam.
Határozott voltam, s tudtam jól, hogy mit akarok. Tudtam, mit csinálok.
Most megtörtem. Mozdulataim esetlenek. Nem tudom mitévő legyek. Összezavarodtam...