Vadásszunk!

Egyedül járom az utcákat, hallgatom a nevetgélést, mely bántó tövisként szúr a szívembe. A felhőtlen boldogság… szánalmas dolog, az emberek ilyesmire vágynak, pedig ez semmi. De majd megtudják.
Szemből vidám csoport közelít, alakjukat megnyúlt árnnyá változtatják az utcai lámpások. Egy kapualjba húzódok előlük, túl sokan vannak. Hangjukat még sokáig hallgatom. Mikor már elég távol vannak, újra megindulok az utcán. Boltok hivalkodó kirakatai előtt haladok el. Megállok. Az üvegre nézek, de az csak az üres, néptelen utcát mutatja. Kénytelen vagyok magam felidézni külsőmet: lapockáig érő, fekete hajamat; hófehér bőrömet; vöröses, tompa fényű szemeimet; telt ajkaim fölött húzódó íves, keskeny orromat.

Öltözékemen már nem csak képzeletben pillantok végig. Tekintetem szinte megcsúszik fekete, magas sarkú, térdig húzódó bőrcsizmámon; bokáig érő, mélyvörös ruhámon, melynek szoknyarésze bő, dísztelen bársony, míg felsőtestemre ujjatlan, mellrészén fekete csipkedíszű, fűzős anyag simul.
Elfintorodom. Ekkor újabb járókelő tűnik fel az eddig néptelen utcán, egyedül. A fekete frakkot viselő, húsz év körüli férfi kényelmesen, s kissé álmatagon lépked a macskaköveken. Fáradt, látszik rajta. Csak egy pillantást vet rám, majd ismét az utca végére szegezi pillantását.
Ajkaimon mosoly játszik, olyféle, mit az a vadállat mutat, mely megtalálta áldozatát. Igen, pontosan ez történt.

Megindulok utána. Nesztelen lépteimet nem veszi észre, izgatottan doboló szívemet is csak én hallom. Megszaporázom lépteimet, s egy sötétebb szakaszon utol is érem a férfit. Karomat kinyújtva megragadom a vállát, és magam felé fordítom, miközben hosszú ujjaim szorosan tartják, ha esetleg menekülne. De nem teszi. Az ifjú zavartan néz rám, mikor szorításomon erősítve a nyaka felé hajolok. Túlságosan meg van lepve, így csak akkor kezd el ficánkolni ujjaim között, mikor szemfogaim a húsába marnak, s én megérzem számban a vér édeskés, bódító ízét. Egy-két perc múlva alábbhagy az ellenállás, majd az élettelen test tehetetlenül hanyatlik a földre, ahogy elengedem.
Ajkaimon vérfoltok vöröslenek, amiket nyelvemmel távolítok el, elégedetten lehunyva szemeimet pár pillanatra. Továbbindulok. Az üveges tekintettel az ég felé meredő testet otthagyom, hasznát nem veszem többé. Néhány lépés után neszt hallok. Megfordulok, habár jól tudom, ki ólálkodik utánam.

- Rimson. Mit akarsz? - dallamos, nőies hangom, mely sok férfit tévútra csalt most derékba töri a mindent átható, falként körbevevő, merev csendet. A kérdezett magas, jóképűnek mondható, huszonéves ifjú látszatát keltő férfi. Fekete haj, hófehér bőr, vöröses szemek, mik elárulják, olyan, mint én. Olyféle öltözéket visel, mint az imént megölt fiatalember.
- Hogy mit akarok? Csupán segíteni, Teralla. - hamiskás mosoly bujkál a keskeny ajkak szegletében. Kedvelem ugyan, de nem bízok meg benne, pedig több száz éve társam már a vadászatban, bár mindig kéretlenül jött, s szó nélkül távozott.
- Segíteni? Csupán hátráltatsz. Meggondolatlanságod és türelmetlenséged csak bajt hoz a fejemre.-hangomat suttogóra fogom. Az éjszakai csendben még így is tisztán hallható, hogy mit akarok.
- Nem gondolod, hogy te vagy túl lassú? Lásd be, Teralla, lassan kiöregedsz a vadászatból. -csúfondáros hangja, s arckifejezése hatására unottan elhúzom a számat. Mindig ezzel jön, provokál, mintha már oly vén lennék. Pedig testem fiatal, s lelkem is csupán nyolcszáz éves, habár lehetséges, hogy az ő ötszáz évéhez képest tényleg valamelyest öregnek számítok. Jól tudom, mit akar. Régóta egyesíteni akarja a Solandre és a Doraque-házat. Az előbbinek én, míg az utóbbinak ő a feje, s az egyesítést a kettőnk házasságának révén akarja létrehozni, de még mindig fogalma sincs arról, hogy kivel áll szemben.
- Én!? Soha! - tiltakozok, s érzem, egyre inkább kezd idegesíteni a férfi. Pedig tudom, hogy csak játszadozik, csak provokál.
Ismét megfordulok és elindulok, újra vadászni. De megint csak nesz, surranás, s érzem, ahogy Rimson ujjai a vállamra fonódnak.
- Máris elmész? - irritálóan behízelgő, mégis kissé gunyoros hangja hallatán futkározni kezd a hátamon a hideg. Hátra sem nézve söpröm le kezét, majd egy apró lendületvétel után cipőm sarka a környező bérházak egyikének a tetején koppan, majd ismét a macskaköves utcán találom magam, ezúttal az épület másik oldalán.

Rimson nem tud követni, forrófejű ugyan, de lassú. Nem jó vadász, éppen ezért vágyik olyannyira a társaságomra. Szánalmas.
Gyors, nesztelen léptekkel haladok tovább. Az egyik sikátorba lépvén alvó, rongyos kamaszlányt pillantok meg a földön. A nyakába maró fájdalom ébreszti fel mély álmából. Ajkai néma sikolyra nyílnak, több nem futja az erejéből. Pihegve lehanyatlik. Nem ölöm meg, helyette fogaimat a hüvelykujjamba mélyesztem, majd a kiserkenő véremből a szájába csöpögtetek.

A tizenhét éves forma lány rángatózni kezd a földön, szemei elkerekednek, izmai megfeszülnek, majd kínjai abbamaradnak. Arca kisimul, bőre fakulni kezd, mígnem hófehérré nem válik. Szerteszét álló, piszkos, barna haja csillogóvá válik, s elegáns csigákba rendeződve lágyan rugózni kezd, mikor tulajdonosa megmozdul. A rövid, tömzsi ujjak megnyúlnak, elvékonyodnak, koszos körmei karomszerűvé válnak, kitisztulnak, alakja kigömbölyödik, nőiessé válik.
- Hogy hívnak? - kérdezem, miközben a lány hol engem, hol önnön magát vizsgálgatja rémült pillantással.
- Mary-nek. Mi volt ez? Ki maga? - a zöld szemek félve szegeződnek ujjaira, majd újra rám. Érzem, ahogy tekintete végigpásztáz, de nem törődök vele.
-Közönséges név. Mostantól Marion-nak hívnak, és a Solandre-ház tagja vagy.-világosítom fel, érzetem szerint éppen eléggé ahhoz, hogy ne ellenkezzen. Hangsúlyomból, úgy tűnik, ő is érzi, hogy nem mondok neki többet.
Arcomat az ég felé fordítom, szemeimet lehunyom.
- Most mi lesz? - hallom Marion hangját a hátam mögül. Sóhajtok. A levegő a vér szagát hordozza, érzem, hogy a közelben újra ehetünk.
- Vadászunk.