Fogolyvölgy rabja

Szél perdíti táncra a búzakalászok ezreit. Gyönyörű keringőt járnak a szállak és valahol belül, talán élvezik a csendet. A vihart megelőző, síri némaság őrzi a vidék álmát. De az égen vaskos, fekete fellegek gyűlnek és készülnek égi hadviselést imitáló színdarabjukból előadni egy újabb felvonást. Csak játék az egész. Komor, dühödt ám látványos kis produkció az, amit hamarosan megtapasztalhat ez a mesés táj, Fogolyvölgy minden lakója, a magas falú hegyek ormai, a szélesen hömpölygő gabona táblák, és az őket ölelő sűrű fenyvesek sötétzöld tűlevelei. Melankólia árad a fák, levelek, sziklák, kavicsok atomjaiból és zsibbasztják egyfajta éber szendergésre a környéket. Hosszú, monoton szinte már túlontúl hangos, túlontúl üvöltő a némaság. A nesztelenséget egy tücsök nászi himnusza veri fel. A békák, madarak, bogarak már elhallgattak, csak ez a kis rovar kezd rá dalolászni mit sem törődve a fenyegető égi köntössel, ami már teljesen lefedte a horizontot.

Egy búzaszálra szökkenve hirdeti egyre hangosabban, hogy talán szerelmes. A mind erősebb, mindig hevesebb orkánnal is dacolva megkapaszkodik a növényben, és kitartóan fújja a magáét. Egyedül van a természet haragjával szemben. Ám hiába minden bátorság és erő, hiába a végtelen utáni vágy, a szélnek feszülő kis élőlényt magával ragadja a düh, és messzi repíti a vihar egyik otromba fuvallatnyelve. Az égbolt hegyeiben már zajlik az ostrom. Villámok cikáznak a felhőben és időnként, mintha az ördög arca rajzolódna ki a fel-felvillanó fényjelenségek nyomán a távoli óceánok vízétől megszabadulni kívánó szörny gyomrában.

Olyan tisztán hallatszik a morajlás, mint amikor a tengerparton állva fürkésszük a kék hullámgépezetet. A beteljesedés várat magára. Még nem csapott le az első villám, még nem csavarta ki az első fát a tomboló légtömeg, még nem ordította el magát az égi riasztó. Minden a helyén van, minden szimmetrikus. Szinte minden. A két hadszíntér, az örök nyugalom, a mozdulatlanság, a béke földje és a háborgó menny között a talajtól az ég irányába nyújtózik egy sötét homály, egy folt. Mind élesebb és mindig tisztább a különös árny. Nem evilági lény ő, akit száműztek, és itt próbálja megtalálni a helyét. Dacol a süvöltő elemekkel, a villanásokkal és a vad robajokkal, amelyek felette cikáznak, és fenyegetik a létét. Egy ember ő. Két lábbal áll a földön. Van teste, feje, haja és egy keze. A hatalmas aranytábla közepén figyel. Megbabonázva, talán csak egy pontra bámul, talán az egész világot kémleli részleteiben.

Egyedül van. Körötte messze csak a hajlongó kalásztábla. Az arcát nem látni tisztán, de azt messziről ki lehet venni, hogy mosolyog. Egy mosoly áll az elemi erők közt. Egy boldog, felszabadult mosoly. Hogy miről árulkodik ez az önfeledt boldogság? Rabságról.
Nortont mindenki ismeri és senki sem. Amióta először felbukkant egyedül él itt. Egyedül, de nem magányosan. Ő is rab. Rabja a tájnak, rabja a vidéknek, rabja a környéknek, rabja a saját bűneinek. Szörnyű súly nyomja a vállait, amelyek az idők folyamán szinte már a földig érnek. De senki sem tudja, mi az. Ismerik is, meg nem is. Nem tudja senki, honnan jött, mit tett azelőtt. Nekik csak egy ember, egy nagyon különös idegen, aki ha teheti inkább a némaság szürke fátyolával fedi magát, kerüli az embereket és mindent, ami emlékeztetheti őt arra, ami elől menekül olyan hosszú évek óta. De élnie muszáj, mert élni kell, ezért időnként bemegy a közelben elterülő kisvárosba élelemért, ruháért. A lakóknak ő Norton. Elviselik már a jelenlétét. Elviselik, de nem szokták meg soha. Az emberek nagy része úgy hiszi, hogy a szomorúság örök és a boldogság múlandó. Norton fordítva gondolja.

Most amint ott áll magában a senki földjének közepén, a világok harcszínterén, érzi, hogy az ö börtöne a legszebb. Fogolyvölgy egy keskeny medence, amelyet meredek szurdokfalak tartanak őrizet alatt, csakúgy, mint minden lakóját. Az ormon alábukó fönn szél nem ritkán vonszol magával viharfelhőket, de a mostani mégis valahogy szokatlan. Talán mérete, vagy ereje miatt, de lehet, hogy a szépsége olyan lenyűgöző benne. Ahogy lassan lesújt az első szikra, amint beindul az égi gép, ami megostromolja a földet az előbbi némaságot felváltja egy még nagyobb csend, szinte már dobhártyaszakító csend. Egyszerre káprázatos, fönséges és félelmetes az egész kép… „de érzem, hogy nincs okom félni. Az én völgyem is ez, és én az övé vagyok. Megvéd engem. Megvéd az éktelen széltől, a parttalan záportól, a talajtalan villámoktól. Akkor mégis, miért félek? Nincs okom félni és mégis. Rettegek, halálosan rettegek. Az nem lehet, az nem lehet, hogy rám találnak újra. Nem, többet nem futok, nem találhatnak itt rám. Nem engedem, pedig jönnek, érzem. Nem tehetek semmit, megint rám törnek az emlékeim. A fájdalom, a bűn. Muszáj elmondanom, mert úgy érzem itt az ideje, hogy szabaduljak a tehertől, ami földig nyomja a vállaimat. Tudom, hogy itt vagy és tudom, hogy hallasz minden szót még akkor is, ha nem vagy itt és a vihar elmossa a hangomat. De meg kell tudnod, mert szeretlek. Szerelemmel szeretlek.

1989-et írtunk. Késő ősz járta, amikor megszületett az első közös gyermekünk, Katie. Gyönyörű pici baba volt. Soha nem sírt, csak nézet azokkal a hatalmas szemeivel. Folyton szemlélte a világot, folyton tanult. Olyan bájosan mosolygott mindig rám és az anyjára. Istenem annyira szerettük. Akkor egy építkezésen dolgoztam, és késő este értem haza minden nap. Alig láttam szívem két legfontosabb hölgyét. Akárhogy törtem magam, Katie már aludt mire beléptem az ajtón. Úgy neveltem fel a saját lányomat az alkalmi munkák az írás és az utazások mellettem, hogy alig találkoztunk. Egy napon, amikor már egy ideje az új szenvedélyemnek hódoltam állandóan elbújva a fakeretes ketrecembe, a dolgozószobámba egy fiatal, feltűnően csinos lány lépett be az ajtón. Belemerültem az írásba, ezért tűnt az egész olyan álomszerűnek.

A lányom volt az. Akkor, ott döbbentem rá, hogy kész hölgy lett belőle. Sétáltunk egymás mellett az élet útján, és észre sem vettük egymást. Soha nem voltam az apja, és sosem vált így a lányommá. 36 éves voltam akkor. Már jó ideje írásból éltem. Rengeteget utaztam, mentem, amerre a lábam vitt és a családom hamar második lett az életemben. Legalábbis ők így érezték, pedig én mindig értük dolgoztam, mindent, amit tettem, azt miattuk csináltam… legalábbis azt hiszem. Miért is áltatom magamat? 19 évesen túl fiatal voltam apának és a fiatalságom ment rá erre a szerepre. Hát, amint az írásban megtaláltam a helyemet elindultam az úttalan utakon, talán kicsit menekültem a feleségem és a lányom elől is, talán csak kerestem azt az embert, aki lehetett volna belőlem, ha nem születik meg Katie és nem veszem el az édesanyját. Időközben rá is találtam valahol az egyik utam során. Egy fiatal, életerős férfi, akiben ég a szerelem lángja a felesége után, aki nevelni szeretné a lányát és, aki képes megélni a szavak erejéből is.

Siettem vissza a családomhoz, de elkéstem. Elmentek. A válás szemernyi idő alatt lezajlott és én nem ellenkeztem. Talán csak nem akartam elhinni, vagy talán végre fellélegeztem, hogy nem kell vállalnom a szerepemet. Aztán egyszer csak elmúltak az utazgatós éveim. Letelepedtem és éltem az életemet. Úgy gondolom, hogy ekkortájt fordultam ki magamból. Ekkor szaladt ki a talaj a lábaim alól, csak nem vettem észre. Az írásban sikert halmoztam sikerre. A válást követően változott meg a témavilágom az írás terén. Gyermekmesékkel kezdtem még az építkezős évek alatt, amikor széljegyzetekből raktam össze egy kis mesés könyvet. Emlékszem, hogy az ebédszünetben irkáltam fel a kesztyűmre az ötleteimet. Aztán odahaza füstbe burkolózva írogattam át őket egy üres lapra.

Később novellákat írtam felnőtteknek az életről, bölcsességekről, mások mindenapjairól, aztán miután új életet kezdtem száznyolcvan fokos fordulatot vett minden. A szex, a durvaság, erőszak lett a fő irányvonalam. És hamar elértem mindent. Mindent, csak a szeretet hiányzott. Ezen a különös délutánon, amikor betoppant a semmiből ez a lány ráébredtem, hogy hiába az egész, felesleges a keresgélés, ha nincs melletted valaki. Mellettem soha nem volt senki, mert én nem hagytam. Egyedül bolyongtam. És hamar magamra maradtam. Az én hibám.

Késő nyárig maradt nálam Katie. Ez indította el a gépezetet, ami előbb magával rántott, majd teljesen felőrölt. Soha nem volt a lányom, és soha nem is néztem rá úgy. De hosszú ideig voltam egyedül, végtelenek tűnt időnként a magány. És végre mellettem volt valaki, aki segített, ha nem boldogultam a mosatlannal, eljött velem, ha színházban játszották az egyik vígjátékomat és velem örült a sikereimnek. De esténként, amikor az ismeretlen nő illata osont be a szobámba, az ismerős arc mögötti gyönyörű nő elkápráztatott, elcsábított. Szerettem volna, ha ott van mellettem éjjel-nappal, hogy azt érezzem, amit az én első nagy szerelemmel sem éreztem, de közben szenvedett a lelkem, a testem, az agyam. Kívántam őt, az egész lényét, ő volt a mindenem, és betöltötte az egész napomat.

Hozzászoktam, hogy közelemben van, de vágytam is rá, hogy ott legyen, közelebb, közelebb, és közelebb. Gyűlöltem magamat, amiért ezt érzem, de nem tehettem róla. Áltattam magam, hogy csak a magány az oka. Minden percben elátkoztam magamat, amikor arra gondoltam, hogy ő meg én… De nem tudtam küzdeni, hónapokig birkóztam az érzéseimmel, vágyaimmal és beláttam, hogy ez beteg, ehhez nincs jogom, nincs hozzá jogom, mert van hozzá vérem. Egy vér vagyunk, apa és lánya, ez megváltoztathatatlan tény. Szabály, amit áthágni az emberiség elleni bűn lenne, de mindenek előtt a saját lelkemet kárhoztatnám örök gyötrelemre. És végül ott áll ő, a lányom, akit soha nem lenne szívem bántani. De nem fér az agyamba, hogy hogyan vágyhatom arra, amivel őt a legjobban meg tudnám sebezni? Hogyan lehet ez? Miféle kíméletlen játék ez? Kinek van erre humora? És miért én vagyok, pont én az ő céltáblája? Szeretem a lányomat, de nem, mint az édesapja. Az én vétkem. Egyetlen út volt előttem, amit járhatónak láttam. Egyetlen egy, hogy őt elküldöm a közelemből, hogy megszűnjön a vágy a pokoli együttlét után bennem. És ő elment.

Az őrület tornácára sodródtam. Elveszítettem a hatalmamat a realitás és az illúzió megkülönböztetésére kialakult képességeim között. Előbb elbuktam, mint apa, majd elbuktam, mint férfi, és most már nem léteztem, mint ember. Önmagam árnyékának, az árnyékának árnyéka lettem. Csak egy másolat a korábbi énemről. A vágy időközben nőttön-nőtt, csitíthatatlanná fokozódott. Ordítoztam a dühtől, amiért a természet ilyen elviselhetetlen terhet rótt rám. Pokoli nyakláncomat mindennap egyre húzta a végtelen kárhozat irányába az elmém, amelyben Katie volt a nő és én mellette a férfi. Egy haldokló őszi napon történt minden.

Két napig egyedül álltam lakásomban. Mozdulatlanná dermesztett a betegségem, az én nagy betegségem, ami ellen nem volt oltóanyag, ami ellen nem volt egy épp gondolatom, csak is az a mérhetetlen vágy. Azt az üvöltést sosem felejtem el, ami azon a napon megütötte a fülemet, azt a látványt sosem hagyom magam mögött, ami azon a napon a szemem elé tárult, és azt az érzést sem fogom elásni az agyam temetőjében a többi emlékkel, ami azon a napon a szívembe és az agyamba markolt. Éreztem, ahogyan a forró penge lassan halad a bőröm alá. Éreztem, amint elszakadna a hajlító inak a kezemben, éreztem, amikor különvált a hús a hústól, a csont a csonttól. Vér folyt le az egész testemen, úsztam a saját véremben és csak üvöltöttem, de a boldogság részegített meg. Megbüntettem magamat, amiért rossz apa voltam, és amiért a lányom után vágytam. Kéjelegtem a látványban, amit a véres csonk és az abból lógó hús okozott.

Gyönyörrel töltött el a szenvedésem. Kezdtem elvérezni, és egyre kevesebbet éreztem abból, ami történik. Felszabadítottam a lelkemet, de nem volt elég. Többet akartam, sírni akartam a fájdalomtól. Utolsó erőmből merítve a késsel elvettem a bűnöst magamtól, aki miatt megkívántam őt. Kivágtam a szememet, hogy többet ne láthassam a lányt, akit szeretek, és többet ne kívánhassam a kínszenvedést, a saját véremet. Az érzés már koránt sem volt olyan éles és olyan kéjjel telt, mint az előbb, amikor elválasztottam a jobb karomat a testemtől. A vétkes kar után a világ förtelmes látványától is megszabadítottam magamat egy életre. Többre nem emlékszem. Csak az estékre, amit itt szoktam tölteni hosszú merengéssel a földeken. A csendre, ami azóta részem, hogy a saját halotti üvöltésem szétrepesztette mindkét dobhártyámat. Csak a neszekre, amiket már nem hallok, a gyönyörű fényekre, amiket már nem látok, és a vágyra, amit már nem érzek többé.

Hosszú órákat töltök itt kint a magányba visszavonulva. Bátor vagyok, mert csak a szelet érzem a bőrömön, a vizet a hajamon és az illatot az orromban. Tudom, hogy valami készül, talán vihar, de talán még messze van, talán még van időm végiggondolni, hogy mi az, amit elért ez a félkezű vak író az életében. De aztán hazamegyek Katie, haza megyek hozzád szerelmem. Odabújok hozzád és elmondom, hogy milyen jó, hogy rám találtál itt a zárkámban, ahova menekültem. És elmondom, mennyire sajnálom, hogy beléd szerettem. Szeretlek, szerelemmel. Az én bűnöm…”

Norton a csend és a sötét világában áll örökre. Csak párszáz méterre a házától, ahol él talán egy nővel, akit szeret és a lánya volt, de talán csak egymagában a keserűséggel, hogy okozhat magának bármilyen testi fájdalmat, a lelki sebétől nem szabadulhat, mert azokat az emlékei tartják életben.