Történetek

A nő ezt meglátta, hátravetette fejét, barna haja végigomlott meztelen hátán, érzéki, csábító nevetése kellemesen megbizsergette a tarkóját. De ez mind semmi volt, mert ahogy közeledett, az aranyszínű szemek rabul ejtették és fogva tartották a lelkét. Azon az éjszakán csak úgy szikrázott a levegő közöttük... Ez azóta elmúlt, ahogy a hirtelen fellobbant szerelem is, ha az volt egyáltalán...

Érzéketlennek tartod magad, s nem érted mi történik körülötted.
Utálod magad, ha a tükörbe nézel, mintha saját ellenséged nézne vissza rád. Kerülöd is ezzel az alakkal való szemtől-szembeni találkozást. Aztán egyszer mégis belenézel újra. Némán állsz, és csak figyeled a veled szemben állót. Kerülöd saját tekinteted. Jönnek a "miért"-ek, és a "mi lett volna, ha..." szokványos szívből jövő sóhajok...

Ahogy ránéztem, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. S a külvilág már-már megszűnni látszott, mikor Bernard főpap asztali áldásra emelkedett. Dest dicsőítettük szavainkkal, megköszönve a mai napot, majd vacsorához kezdtünk. Carolyn újabb papok, s papnők érkezését hirdette, s a jövőbe látott még újabb növendékeket is kik messzi földről érkeznek majd. Merthogy ő birtokolta azt a fehér mágiát, mi felnyitja az ember szemét a jövőre...

Pasik eddig még csak eszébe sem jutottak, egyszerűen túl morbid dolog volt számára az, hogy két pasi egy ágyban ölelkezve…
Inkább maradt egyedül a macskájával, aki valamennyire orvosolni tudta mindezek ellenére felmerülő magányosságát. Most kissé zavart arccal mérte végig ruhatárát, hogy mit tudna felvenni estére, ez a gondja viszont hamar megoldódott...

Az első űrbázis a Marson 5481-ben épült, és az első település a bolygón 5502-ben, ezt a dátumot tartják az Űrkorszak kezdetének is.
- Nem 3024-et? Nekünk az iskolában ezt mondták a töriórán.
- Nem, nem. Valamiért ez él a köztudatban, de 5502-ben kezdődött meg az Űrkorszak.
- Én ezt nem is tudtam, hogy volt település a Marson. – mondta Peter...

Túl szép lett volna az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Nem is volt igaz. Észre sem vettem eleinte, hogy szinte mindig én hívlak, te max. visszahívsz, de magadtól sohasem. A találkozásainkat is így visszaemlékezve, én akartam mindig, és észre sem vettem, hogy te csak úgy elvagy velem...

Vajon ezt hívják első szerelemnek? Úgy hallottam.., de az biztos, hogy őt nem felejtettem el. Másodikos voltam, amikor egy új fiú jött az osztályba. Ericnek hívták. Fekete hajú, nagy barna szemű, magas srác volt. Rögtön bele is bolondultam, már amennyire ez elképzelhető egy hét éves kislánytól. Egész jól tudtam már írni, így hát elhatároztam, hogy a szívemet megdobogtató fiatalembert szerelmes levéllel veszem le a lábáról...

Látom atyám, amint újabb véres rituáléval próbálja megjelenésre késztetni urát, hogy bevezetve őt a titkok rengetegébe, hatalmat nyerhessen élő és holt fölött... Látom, amint anyám fekszik az oltáron, méhében születendő testvéremmel, s apám lesújt... Egyszer... Kétszer... Háromszor.. Friss vér festi vörösre a kikövezett padlót, és a falakon csüngő, oszladozó tetemek, szinte életre kelnek a fáklyák adta fényesség táncában...

Ezután már nem szól hozzám, nem néz rám. Pár perc alatt elkészül és otthagy. Majd hív egy hét múlva, ahogy szokott. Sajnálom őt, de nem adhatom meg neki, amire annyira vágyik. Megérdemli, hogy boldog legyen, de velem sosem lenne az. Már nem vagyok dühös, csak csalódott...

Eleinte szuper volt minden, de mikor elmentem pár barátnőmmel a mosdóba, a tükörben megláttam, hogy az addig szőke hajam elkezdett feketedni, és hogy a fülem mögött... szóval elkezdett ilyen ronda lenni a bőröm... - mondta szipogva, s hogy elnyomja könnyeit, nagyot kortyolt a forró teából - hiába dörzsöltem, vagy próbáltam bármivel is leszedni, nem sikerült. Mostmár tudom, hogy soha nem is fog sikerülni...