X-men Nemzedék II.

Szárnyalj!

Ororo vállát bizony nagyon sok teher nyomta az elmúlt időkben. Most, hogy ő volt a Xavier Intézet igazgatója, a diákokkal is sokat kellett foglalkoznia, s találnia kellett egy megfelelő embert az irodalom és történelem órák megtartására. Szerencséje volt, hisz alig egy nappal az alcatrazi ostrom után volt egy jelentkező.

Minden diák jól tudta, mekkora veszteség érte az intézetet. Nemcsak Xavier professzor halála, de Scott eltűnése is megrázta az intézet lakóit. Az órák mostmár sosem voltak olyan boldogok mint azelőtt. Ororo is el-elkalandozott miközben a kémia tudományát próbálta a diákok fejébe tölteni.
Ám az új irodalom és történelem tanár bizony fel tudta kelteni a fiatalok érdeklődését. Átlagos termetű, szőke, kékszemű férfi volt. Sokan úgy beszéltek róla, mint a mesékben szereplő szőke hercegről. Azonban a mesefigura és őközötte elég nagy különbség volt, még kinézetre is: az irodalomtanárnak ugyanis szárnyai voltak. Miután a diákok ezt megtudták, már nem szőke hercegnek, hanem egyserűen csak angyalnak tituálták őt. Persze a tanárok körében általánosabb volt a vezeték vagy keresztnéven való megszólítás. Ororo elégedett volt fiatal kollégája teljesítményével, s minden alkalmat megragadott, hogy mély beszélgetésekbe elegyedjen vele, hogy minél jobban megismerhesse őt. Úgy gondolta, a professzor sokkal könyebb helyzetben volt, hiszen ő telepatikus képességének segítségével könnyedén megismerhette az emberek valódi jellemét és múltját. De aggodalmait már az első órán szétoszlatta a férfi. Épp irodalom órát tartott, mikor is Ororo a terem ajtaja mellett megállt hallgatózni.

- A mű tehát arra tanítja az embert, hogy ismerje fel azt, amiben jó és tudja meg, mire képes, mennyit tud kihozni önmagából - mondta, s becsukta a kezében tartott vaskos kötetet - Próbálta már meg valamelyikőtök, hogy letesztelje mire képes? - tette végül fel a kérdést az osztálynak. Egy ideig csend volt, majd egy széles vállú tizenhat év körüli fiú felemelte a kezét.
- Tessék Valdez, hallgatom - mondta Warren és tekintetét a fiúra függesztette. Pár másodperces csönd támadt, s végül a fiú bátortalanul megszólalt
- Tavaly, amikor a Dealburni Torpedókkal játszottunk a döntőn, már csak pár perc volt vissza a meccsből, amikor a bírónak feltűnt, hogy még csak egyszer mentem fel levegőt venni. Persze ez nekem nem tűnt fel, csak az, hogy vadul integetnek, hogy szálljak ki a medencéből. A csapat végül győzött, de engem kidobtak az egyesülettől. Bizonyára nem akarták, hogy a csapat hírnevét rontsam a jelenlétemmel.
- Akkor bizonyára nem kis időt tölthettél el levegővétel nélkül - jegyezte meg Warren, s leült a tanári asztal mögé - más valaki esetleg? Senki?
- A tanár úr már próbára tette az állóképességét? - tette fel a kérdést egy, az első sorban ülő lány
- Persze Kitty. Egyszer megpróbáltam átrepülni egy huzamra az Atlanti-óceánt, de nem sikerült. Le kellett szállnom egy repülőre pár percre - mondta Warren büszkén. - De ha lesz rá időm, megpróbálom megint! - tette hozzá mosolyogva. Ororo mosolyogva tovább sétált, s arra gondolt, talán a professzor sem ismerhette volna ki jobban Warren Worthingtont, mint most ő.

Árnyjáró és IQ

Alig telt egy hónap és a diákok már úgy érezték mintha Warren már évek óta köztük lenne. Az iskola továbbra is zsongott, s talán csak ez nyújtott némi örömöt Ororonak. Mint általában, most is az irodájában ült (nem vette át Xavier professzor irodáját) és a papírmunkával volt elfoglalva. Rosszkedve és fáradtsága miatt az elmúlt egy hétben nem is nagyon érte napsütés az intézet falait, folyton borult és szeles volt az idő. Logan gyakran beszélgetett Ororoval, s megpróbálta rávenni egy kis pihenésre, kikapcsolódásra, de hajthatatlan volt. Mindig azt hajtogatta, hogy Xavier professzor sem pihent, s ha azt akarja, hogy rendben menjenek a dolgok, akkor ő sem engedheti meg magának a lazsálást.

Egyik este, mikor már mindenki nyugovóra tért, Ororo még mindig az irodába volt, s épp letette tollát. Nagyot nyújtózott és a faliórára pillantott. Éjfél múlt. Odakint erős szél hajlítgatta a fákat, s eső csapkodta az ablakokat. Felállt és odasétált az ablakhoz. Sokáig bámulta a sötét kertet, s az éjszakában is vezércsillagként ragyogó kis lángocskát, mely Xavier professzor síremlékén lobogott. "Vajon jó úton haladok professzor?" tette fel magának a kérdést. Gyötörte a kétség, hogy esetleg valami mégis balul fog elsülni, s ha hibázik, rengeteg ember életét keserítheti meg vele. Lassan körbejáratta tekintetét az esőáztatta kerten; az évszázados fákon, a sötétségbe burkolódzó sövényeken, s egyszercsak egy árnyat látott átsuhanni egyik fától a másikig. Pislantott pár nagyot, hátha csak a fáradtság tréfálja meg, de nem. Pár másodperccel később újra feltűnt az árny, de most a főbejárat felé vezető ösvény melletti szökőkút árnyékánál.

Hamar kirohant a folyosóra, onnan le az előcsarnokba, s kitárta a hatalmas bejárati ajtót. Hideg szél csapott az arcába, s az eső miatt is hunyorognia kellett, de kitartóan bámulta a murvás utat, melyen az imént még az árnyat látta. Az előcsarnokból kiszűrődő fény körében sem láttott senkit, illetve semmit. "Láttam, hogy van ott valaki..." bizonygatta magában. Bőszen bámulta a még mindig sötétségbe burkolódzó szökőkutat. Végre elszánta magát: ha van is ott valaki, akkor odamegy és kideríti. Elindult gyors, ugyanakkor bizonytalan léptekkel, s még pislantani sem volt hajlandó, nehogy esetleg váratlan támadás érhesse. Mikor már csak alig tíz méter választotta el a szökőkúttól, nagy szélroham lökte meg oldalról, s az eső is szakadni kezdett. Hatalmas villám szelte ketté az eget, s világította be a kertet egy másodpercre. A villám fényénél kirajzolódott egy összekuporodott ember körvonala az eddig sötétben lévő szökőkút pereme mellett. Ororo megtorpant. Nem tudta, kivel és mivel áll szemben, s oly sokszor volt már dolga a veszéllyel, hogy már ösztönösen megérezte azt.

- Ki van ott? - kiáltotta bele az újra beálló sötétségbe. Pár másodpercig csak az esőcseppek géppuskaszerű kopogását lehetett hallani, s a fák suhogását, majd egy vékony, női hang törte meg a csendet.
- Ne bántson! - mocorgás támadt az árnyékban, majd lassan egy felegyenesedő emberalak magasodott a szökőkút kőpereme fölé.
- Miért bántanálak? - kérdezte Ciklon bátorító hangon. Az idegen vékony, ijedt hangjából egyértelmű volt számára, hogy nem támadóval áll szemben, sokkal inkább egy menedékre és ételre szoruló mutánssal - Ki vagy? - az idegen pár másodpercig habozott, majd lassan elindult az ösvényre lépve. 170cm magas volt, s arcát és egész testét útiköpenybe burkolta. Ahogy beért az intézet ajtaján keresztül kiszűrődő fény körébe, lehajtotta fejét, hogy ne bántsa sötétséghez szokott szemét a világosság. Ororo előtt két méterre megállt.
- Nekem azt mondták, hogy itt befogadják az otthontalanokat - mondta halkan. Hangja mostmár nem annyira vékony, mint inkább bársonyos és bánatos volt.
- A kivételes tehetségeket igen - válaszolta Ororo, s arra gondolt, lehet, hogy csak egy egyszerű hajléktalannal van dolga. Az idegen tett pár lépést előre, majd lassan hátra hajtotta köpenyének csuklyáját. Hollófekete hajú, zöldeshamuszín bőrű nő állt előtte. Füle, mint a mesebeli tündéreké, olyan hegyes volt, szeme pedig nagy és kerek. Szembogara koromfeketén csillogott. Ororo lassan bólintott, majd intett a fejével, hogy kövesse őt be a házba. Ororo tágra nyitotta a hatalmas tölgyfa ajtót és úgy várta meg, míg az idegen belép. A nő először körülnézett, majd miután megbizonyosodott arról, hogy nem fenyegeti semmilyen veszély, ment csak beljebb. Ororo halkan becsukta az ajtót és a nő felé fordult.
- Nagyon át lehetsz fázva. Gyere, igyunk egy teát! - mondta kedvesen és a konyha felé terelte vendégét, aki csak akkor volt hajlandó levenni átázott köpenyét, mikor Ororo egy kényelmes karosszékbe tuszkolta. - Bizonyára éhes is vagy - fűzte tovább a szót és egy tál csokis kekszet tolt a nő elé. Így a fényben szemlélve nem tűnt tizenkilencnél idősebbnek. Zöldes bőre feszes volt, s hegyes füle kimondottan koboldszerűvé tette arcát, ugyanakkor finom vonásai és melegen csillogó fekete szeme kellemes és barátságos külsőt kölcsönzött neki.

- Hogy is hívnak? - tette fel az első kérdést Ororo és leült a lánnyal szemközt egy székre. A válasz nem érkezett rögtön. Először ivott a lány pár korty forró teát, majd elmart egyet a sütik közül. "Roppant éhes lehet..." gondolta Ororo
- A nevem Melissa. Vagy Árnyjáró - kezdte el a bemutatkozást a lány, s egy újabb kekszet tömött magába - ahogy tetszik. Egy hete kezdődött minden - fűzte tovább szót és nagyon elszontyolodott. Olyannyira, hogy a beállt csendben még a süti evéssel is felhagyott - épp az iskolai bálra készültem. Akkoriban már megvolt a képességem. De még nem néztem ki így. Szóval épp a bálra készültem. Ügyesen titokban tartottam, hogy mutáns vagyok. Kiválasztottam egy nagyon szép kisestélyit. Édesanyám teljesen meghatódott, mikor látta, hogy milyen jól áll rajtam. A suli legjóképűbb srácával mentem volna a bálba. Illetve mentem is. Eleinte szuper volt minden, de mikor elmentem pár barátnőmmel a mosdóba, a tükörben megláttam, hogy az addig szőke hajam elkezdett feketedni, és hogy a fülem mögött... szóval elkezdett ilyen ronda lenni a bőröm... - mondta szipogva, s hogy elnyomja könnyeit, nagyot kortyolt a forró teából - hiába dörzsöltem, vagy próbáltam bármivel is leszedni, nem sikerült. Mostmár tudom, hogy soha nem is fog sikerülni. Szóval mielőtt észrevehette volna bárki is, kisurrantam a suliból és egyenesen hazamentem. Körülbelül húsz perc alatt haza is értem, s mikor újra megnéztem magam a tükörben, már a füleim ilyenek voltak és az arcom is kezdett bezöldülni. Pánikba estem. A szüleim meg közben dörömböltek az ajtón, mert nem értették, hogy miért értem olyan korán haza, s azt hitték, hogy valaki biztos bántott. De nem akartam, hogy meglássanak ilyennek, így hát elszöktem otthonról.

- Nem is beszéltél velük? - kérezte Ororo elképedve
- Nem ismeri a szüleimet... Csak azt fogadják el, ami teljesen átlagos. Náluk nagyobb nyárspolgárokat sehol se talál! És így legalább megkíméltem őket attól a gondolattól, hogy az ő szép kislányukból egy szörny lett...
- Ne legyél ennyire elfogult magaddal szemben! - szólt közbe Ororo, aki eddig szótlanul ült a lánnyal szemben és itta annak minden szavát. Most azonban a támadás taktikájával próbálta meg kibillenteni Melissát az önsajnálat mocsarából. - Mr. McCoy, a mutánsügyi miniszter akkor mit szóljon? A szenátus egy tagja hozzávágta, hogy hozzá hasnoló plüssmajmot kapott a lánya karácsonyra! - a taktika bejött, a lány pár percig elgondolkodott, majd eltolta maga elől a kekszes dobozt.
- Úgy vélem mégsem látnak itt szívesen... - mondta, s felállt. Ororo már kész volt a válasszal.
- És hova mész? – kérdezte.
- Majd még meglátom - válaszolta bizalmatlanul Melissa, s felvette köpenyét. Ororo úgy hitte, hogy a lány majd be fogja látni, hogy nincs hova mennie, s visszaül. Megrökönyödve kellett belátnia, hogy Melissa különösen érzékeny lelkű. Taktikát váltott hát.

- Azt hiszed, hogy nem látlak szívesen? Akkor szerinted miért vállaltam el Xavier professzor halála után az intézet vezetését?! Azért, mert hiszek abban, amiben a professzor is! Hogy mindenkit megillet az emberséges bánásmód, hogy mindenkinek joga van ugyanolyan taníttatásban részesülni! EZért viseljük gondját annak a rengetek diáknak, akit elzavartak otthonról, vagy önként szöktek meg a megalázások elől, akárcsak te! Ne hidd, hogy egyedül vagy a problémáiddal! Itt mindannyian hozzád hasnolóak vagyunk, bár néhány dologban természetesn különbözünk. Hidd el, itt kivétel nélkül mindenki megért téged! - ezek a szavak jobb hatással voltak Melissára. A lány elgyengülve rogyott ismét a székre, s fejét lehajtva halkan sírni kezdett. Eközben az előcsarnokból hangok szűrődtek ki. Ororo kilépett a folyosóra, s egy villám fényénél egy, az a bejáratnál összegörnyedő alakot pillantott meg. Az idegen pár lépést még tett, majd térdre esett

- Beszélnem kell... - hörögte, majd előre zuhant, s elterült a padlón. Ororo hamar leszaladt a lépcsőn és a vállánál fogva megfordította az ájult férfit. Egy pillanattal később Melissa is ott állt mögötte. Ororo azonban csak egy pillanatra csodálkozhatott el a lány hirtelen feltűnésén, s máris nekiállt a férfi állapotának felméréséhez. Eleinte úgy tűnt, hogy csupán csak a kimerültségtől ájult el, de amikor Ororo megpróbálta a ruhájánál fogva felültetni a férfit, a felcsúszott póló alól kilátszódott a csontsovány testet borító megannyi horzsolás és kék-zöld foltok tömkelege. Megpróbálta a kabátjánál fogva a lépcső felé rángatni, de Melissa elkapta a karját, s így szólt:

- Segítek! Húzzuk a sötétbe! - mondta, s választ sem várva megragadta a vérfit a hóna alatt és már húzta is a bejárati ajtó által a fénytől elzárt sötétségbe. Ororo felállt és nem értetlen arccal nézett a lányra. Mikor a férfi is eltűnt az árnyék éjfekete takarásában, Melissa kikiáltott onnan:
- Az orvosi szobában találkozunk! - mondta, nem kis meglepődést okozva ezzel Ororonak, aki először arra gondolt, hogy miért menne ő fel, ha a beteg még lenn van, továbbá, hogy honnan tudja a lány, hogy van orvosi szoba? - odalépett az ajtó mögé, s épp szólni készült, de mikor kihajtotta az ajtószárnyat és világosság áradt szét az eddig sötét területen, nem látott senkit. Egy pillanatra megtorpant, majd mosoly terült szét az arcán, s homlokon csapta magát.
- Hát persze! Ezért Árnyjáró a neve! - mondta maga elé, s már futott is az orvosi szobába.