A Suttogó

At Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében...

Az elsők közt voltam, kik lábukat a Szentföldre betették. Dicsőséget kereső ifjú lovagok, és fanatizmusukban elvakult papok hada sorakozott hátam mögött... Egyikük sem tudta, hogy én Mauricius Encausse meghalni jöttem e földre, hogy imígyen nyerjem el magam, és atyám, a sevillai démonimádó lovag, Paolo Encausse bűnbocsánatát... Az e felé vezető út, melyen folyt százaknak vére, rögökkel volt teli, melynek végén a Halál rám talált, de koránt sem oly formában, mint az képzelni mertem...

Vannak napok, mikor az emlékek, ily módon rám törnek, s képekké formálódva vezetnek végig életem gyötrelmes évein, hogy a felejtés gyönyörét ne ismerhessem meg soha...A hangok köröttem, ilyenkor elcsendesednek, a kezemben tartott kés sem merül bele, az előttem lévő hulla, még meleget adó testébe. Csak állok mereven, s magam elé bámulva várom, hogy a rémálom véget érjen...Sosem lesz vége érzem, de a fájdalom erőssé tesz, s én imígyen leszek egyre ellenállóbb, és vesztem el emberségem utolsó szikráit is...Nem bánom, sosem bánok meg semmit...

A képek értelmet nyernek, s megelevenedni látszanak... Látom atyám, amint újabb véres rituáléval próbálja megjelenésre késztetni urát, hogy bevezetve őt a titkok rengetegébe, hatalmat nyerhessen élő és holt fölött... Látom, amint anyám fekszik az oltáron, méhében születendő testvéremmel, s apám lesújt... Egyszer... Kétszer... Háromszor.. Friss vér festi vörösre a kikövezett padlót, és a falakon csüngő, oszladozó tetemek, szinte életre kelnek a fáklyák adta fényesség táncában... Bevégeztetett, atyám végképpen elveszítette a kontrollálást tudata fölött, s változott valami mássá, valami gonosz, emberszerű teremtménnyé gyermeki szemeim láttára... E kép, mely rányomta bélyegét egész leendő életemre...

Bocsássd meg a mi vétkeinket, ó Uram!

Látom, amint a nap utolsó sugarai vörösre festik az eget. Nincsen menekvés, az ablakon rácsok feszülnek, az ajtó zárva, de még ha nyitva is lenne, atyám pallosa elébb csapná le fejem, minthogy a kapukig elérnék... A kapuk... Fáklyák rengetege közeledik, dühös, rettegéssel vegyes kiáltások hangzanak mindenfelé...A nép lázad, a démon ellen... A nép ma este elpusztítja azt... Egy ismerős hang, a sok kiáltás közepette...Anyám bátyja az, ki életét franciahonban éli...Értem jött, s atyám vérére szomjúhozik...Beteljesedés... A démon halott, s vele együtt pusztul el az otthonomul szolgáló kárhozat fészke...

Ámen!

Párizs, mily gyönyörűséges, fényekkel teli forgatag... Látom... Látom magam, mint tanítóm, s nagybátyjám, Gerald miképpen próbálják letörni kamasz lázadásom... Az örökség, a vér maga, melyben benne foglaltatik az ősi gonoszság, mi megfogant gyermeki lelkemben atyám által... Az útszéli macska kiterítve hever előttem, kezemben a rozsdás kés, mit a fal mellett találtam... Képek sorai rohanják meg tudatom, s magam már lovagként látom, majd felszentelt papként állok az árnyékát rám vető Krisztus szobor alatt, ki vallási fanatizmusában csak Istent, és a bűnbocsánat felé vezető utat látja...Pogányok segítik előmenetelem, a misztériumok megértésében, a húsuk a könyv, s vérük a tinta...Hosszú-hosszú évek magányossággal teli, halotti öröme...

Keresztes hadjárat... Az eszköz, mely segít megszereznem a kulcsot Istenhez... A sevillai birtok, hasztalan pocsékolás...Csak por és hamu maradt a kárhozat fészke után... A papiros bizonyítja, hogy az egyház tulajdona lészen, minden egyes fűszál, mely ott találtatik...Látom...A sok ifjú, hogy várja már a mészárlást, s papok buzgón imádkoznak a Mindenhatóhoz, hogy utunk eredményes legyen...Akkor még nem is sejtettem, mi az mire vállalkoztunk...

S, jöjjön el a te országod...

A vér mitől szabadulni képtelen vagyok, ismételten vörösre festi utamat, mely előrébb visz, vagy a romlásba dönt...Győzeleméhes ifjú suhancok kardja szeli a végtagok hadát, miközben papok vak gyűlölettel vetik a mélybe a muzulmán gyermekeket... Hát ez lenne Isten eljövendő országa? Ez lenne az, mi a Bibliában foglaltatik? Isten gonosz, tán a leggonoszabb mind közül, és én vagyok az eszköz, hogy lángba boruljon egész Ázsia... A hús égett szaga még az orromban...Ó, Halál, hol maradsz már???

A csatamezőn fekszem, s a forró homok beszivárog láncingem szemei között, így alkotva masszát vörös véremmel... Száraz ajkaimra nem jön az ima, s már tudom az elmúlás üres magány csupán... A végzetem beteljesedni látszik, s tudom, amint a nap forró sugarai nem égetik szikkadt testemet, a környékbeli vadállatok lakomája leszek... Ó, de még mennyire! Nem is tudhattam, mily igazam is volt, abban a pillanatban...

Érzem...Érzem a hideg érintéseket végtagjaimon...Hidegek, tán maga a halálnak angyala jött el értem...Apró fájdalom, majd sötétség és kéj, mit a végtelen üresség, a semmi követ...Éhség, és szomj, vágy és kárhozat...A karomban tarott férfi vérének mámorító íze a számban, majd a hullafehér rendi szerzetes látványa...Istenem, hát ezt érdemeltem! Szolgádnak, ily sorsot szántál? Isten gonosz, akkor hát a gonoszt szolgálom? A férfi...Trithemius...Vagyis ennyit árul el magáról...Kabbalista, s keresztény tudós...Pap, akár csak én vagyok...Káiniták és mindenféle sötét teremtményről mesél, s az új családomról...Káinnak, az első gyilkosnak leszármazotjává válva, újabb és rémisztőbb bűnöknek lettem hírvivője...Kárhozott vagyok...Halhatatlan vagyok...Egy vagyok a Halálnak klánjából, egy ki annak misztériumait keresi, egy ki védelmezőként állhat Atyja mellett...

Legyen meg a te akaratod...

Megiddó, mily kopár kihalt sivatag, mely otthonomul szolgált hosszú-hosszú évekig...A hely, hol a Jó és a Gonosz megvívja utolsó harcát az emberiség jövőjének érdekében, a világot megrengető armageddoni csatában...Oszladozó hullák és töménytelen mennyiségű vér mindenhol...Kés a kezemben, mint akkor a macskával, de most nem állat az, mi előttem kiterítve fekszik...A halál misztériumainak kutatásához a legjobbat kell használni...Az embert!

E kopár sivatag, hol a gonosz jött el hozzám, hogy megkísértsen engem, mint Krisztust a pusztában... A különbség csak az volt, hogy én már kárhozott voltam... Mézes-mázos szavakkal fedte fel előttem, mily bűnös is a világ... Megmutatta, hogyan is nyithatom rá szememet a hibákra, s az emberekben rejlő gonoszságra... Láttam a benne rejlő mérhetetlen gyűlöletet, s most látom, mint törlöm tisztára kardom pengéjét, mit sötét ragacsos vére beszennyezett... Megadtam lelkének az örök megnyugvást... Remélem sötét lelke élvezi a Pokolnak tüzét... Erre vágyott, én tudom... Sosem mondtam el ezt Atyámnak... Nem éreztem szükségét...

De szabadíts meg a gonosztól...

Egész lényemet átitatja az elmúlásnak édes illata... Érintésem nyomán elhamvadnak a növények... Köröttem suttogások, hangok, mik tán családom sötét múltjának árnyai lehetnek, s melyek szolgálnak, ha veszélyt jőni lát... Atyám, ki fellebbenti előttem a fátylat, hogy bepillantást nyerhessek a titkokba, a halálnak misztériumaiba, a kabbalisztikus hagyományokba, és keresztény misztikába egyaránt... A vér, mely segítségemre van... A vér mit másoktól orzok el... A vér, mely mindenkinél különbé tesz...

Amint a Mennyben, úgy a földön is...

Utazással és fárasztó tanulással töltött évek... Hajdan volt Mezopotámia titkos szertartásai, rettegett istenei, s azok templomai, mind-mind egy-egy mérföldkő számomra... A barbárok ránktörő csapatai, kardom süvítő hangja, mely után nem marad más csak néma csend, s keselyűknek éhes hangja... Nem vagyok már lovag, s vak hitem is átalakulni látszik... Nem vagyok már Mauricius Encausse, a démonimádó fia...Visszafordulván a Pokolnak tornácáról, a Suttogó vagyok, Cappadocius véréből, ki Káin átkának hordozója, s az elmúlás kutatója, ki ha kell erővel védi meg azt, mi már az övé... Mert már enyém, az ország, a hatalom és a dicsőség...

A képek tünedezni látszanak, s a kés csillogó hegyére vetem tekintetem...A hulla mely előttem terül el, már kihűlni látszik, lassan kezdi átvenni az én színemet. Egy mozdulattal kihajítom a szekérből, majd csuhám rejtekéből előhúzott faragott maszkomra pillantok... Megkopogtatom a kemény fát, melynek egyik fele feketén, míg másik fehéren pompáz... Jó és a rossz... Élet, s halál... Még Atyámtól kaptam, azon a bizonyos éjszakán, mikoris bejelentettem, hogy hazatérek Sevilla városába, hogy családi kriptánk otthonául szolgáló öreg temetőben meghúzhassam magam, s vessem bele magam a káiniták ottani életébe, ha kell erővel szerezve magamnak érvényt, s megbecsülést... A maszk közepén végigfutó, kovácsolt vas lemezen végighúzom fehér ujjaim... Nem hideg, vagy csak nem érzem már... Régóta nem érzek semmit... Érzéketlen gyilkos, vagy vándor pap lennék? Egy vagyok, s mégis kettő... Minő élet is ez...

A suttogások kavarognak köröttem... Figyelek, de nem értem szavaik... Egy sápatag arcot fedezek fel, a szekérnek végében... Engem néz... Hogy féli e társaságom, vagy csodálja tudásom, ez titok számomra, mindenesetre véremmel magamhoz kötöttem, még magyarhonban való megszállásom alatt... Ágoston, vagy Agustín... Részletkérdés, s most inkább elvonatkoztatok a nyelvi különbségektől...Milyen szép név... Papnövendék, ki azóta az éjszaka óta, már az én kezem alatt formálódik... Jól szolgál, s ezért van még életben... Szürke szemeimet rá vetem, majd biccentek, indulhat...Hazatérek, ha az Úr is úgy akarja... A szekér rázkódva elindul... A nyakamban csüngő ezüst, hegyben végződő keresztre tekintek, majd a kötélövön lógó csontok alkotta rózsafüzérre... Az éjszaka csendjét, hideg, velőtrázó nevetésem töri meg... A kutyák vinnyogva húzódnak be odújukba... Már csak pár nap, és megpihenhetek...

Mindörökké Ámen!