Történetek

Rádióhír:
Eddig ismeretlen elkövetők lelőttek egy férfit ma 10 óra 7 perckor a Benjamin Parkban a szökőkút mellett. Mint kiderült az azonosítás során, a férfivel egy katonasági mesterlövész puska végzett és azonnal meghalt. Személyazonossága eddig tisztázatlan...

Egy átlátszó könnycsepp gördült végig kínzó lassúsággal az arcán. Szülei korán elhagyták őket – szinte nem is emlékezett már rájuk – így bátyával tanultak meg élni, egyedül, egymásra utalva. 18 éve küzdöttek együtt, s most elvette tőle a sors - a tegnapelőtt...

Seth nem volt a családunk tagja. Ezt most fizikailag értem. Sok időbe tellett, míg befogadtuk. Ez a befogadás idézőjel, mivel nem volt mibe befogadnunk. A család eddig a pillanatig nem is létezett. Elkezdett derengeni egy kis fény, miután a kishúgom megszólat. Csak remélni tudtam, hogy mindenki elmondja, amit érez. Így talán összeforr a családi kör, és tényleg anyák és gyermekek, testvérek leszünk...

Az érzés semmit sem változott: Szeretlek! Bár bilincsbe verték és tömlöcbe vetették. Senki sem örül, nem is ünneplik. Ártatlan volt. Mert megváltozott egy aprócska dolog, észrevehetetlen jelenség. Már tényleg nem számít, ki voltál! Ki vagy! ...

A hóhérnak meg volt hagyva, hogy ne siesse el a dolgot, ezért nem élezte meg a bárdját a múltkori használat óta. Odarántotta Samet a bakóhoz, letépte róla az inget, és láthatóvá váltak a véres sebek a hátán, amit az ostor hagyott ott tegnap...

Minden hiába. Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam. Legjobb barátnőm az évnyitó előtt odasúgta a fülembe a legújabb pletykát, miszerint új srác jön a suliba.
- Na és? - feleltem erre én. - Már van épp elég; mi ilyen nagy szám benne?
- Csak az, hogy... de nézd meg majd a saját szemeddel, annak talán hiszel.

Inkább választjuk a könnyebb utat, melyet elfúj a szél, mint a magatehetetlen falevelet. Ami természetes másnak, nekem túl mesterkéltnek tűnt, s ezért belül mélyen lehordom magam, hogy bűntudatomat puha párnák közé rejtsem. Hogy kinek a hibája? Az enyém. Mégsem keresem a választ, egyszerűen beletörődöm, hogy hiányzik belőlem valami, ami másokban megvan...

A tegnapi nap járt a fejében… Tegnap újra látta azt, aki oly’ sokat jelentett a számára. Egy volt vele, egy volt minden porcikájának összhangban zengő kívánságával.
A napok, hónapok, mint megannyi csermely, úgy hullámoztak egybe, hogy azután az évek folyójaként zuhogjanak tova...

János csalódottan telepedett az asztalhoz, ahol a családi reggeli romjai fölött megitta a kihűlt kávét és nem tudta hova tegye az új érzést, a feltolakodó keserűségét. Tizenhat éve házasok, még sosem fordult elő, hogy ne Kati köszöntse fel elsőként, és arra sem emlékezett mondott-e valamit arról tegnap, hogy mára sürgős rohannivalója lesz. Nem hogy csókot, még rendes kávét sem kapott...

Szörnyű a kín, melyet azóta visel, egyszerű szervvé csökkent szívén. Valaha még ezen bosszúnak engedelmeskedve lépett ki egy rendház falai mögül, hogy igéivel túlvilági törvényszegőket pusztítson. De a cselekedet lassan monotonitássá nőtte ki magát. Ölt, mert sorvadt érzéseiből kihalt az egykoron még érzett fájdalom s dac, melyet maga mögött tudva érzéketlen emberi fattyúvá alázta le magát...