Álmok gyereke 8.

- Na, mi a gond? – Selene hangja tőrként hasított Lilith fejébe. Felnyöszörgött, aztán nagyon lassan kinyitotta a szemét. Vakító fényesség tört rá, amitől ismét csak megfájdult a feje. Hasra fordult és a puha fűbe temette az arcát. Hallotta, ahogy a földön súrlódik valami – Selene letérdelt mellé. – Mindjárt eltűntetem... – mormogta. Egy darabig csend volt, Lilith békésen hevert a hasán, fűszál sem rezdült. – Na, most már felnézhetsz... – szólalt meg Selene nagy sokára. Hangja álmatagon csengett; Lilith azonnal megértette, miért, amint felnézett.
Az égen a Hold úszott békésen, néhány halkan bégető bárányfelhő és bizonytalanul imbolygó csillag társaságában. Közel s távol, ameddig csak a szem ellátott, egyetlen terebélyes fa állt.
- Gyere! – ugrott talpra Selene és ruganyos léptekkel elindult a fa felé. Lilith néhány percig fontolóra vette, hogy esetleg négykézláb, vagy hason kúszva kövesse, de végül nyögve feltápászkodott a földről és ment a saját két lábán. Illetve inkább lassan kullogott, de lényegében mindegy is ez...
- Álmodjak neked ide valamit? Enni vagy inni? Sok hasznát nem veszed, de könnyebb úgy társalogni? Jól tartanak, rosszul, mi esne jól? – kérdezte udvariaskodva Selene.
- Tudod te jól, hogyan bánnak velem... – jajdult fel Lilith. – Nem kell az étel, nem kell az ital, nem kell semmi se, csak hogy meghallgass! – ezzel a fájdalmas felkiáltással zuhant le a fűbe, a fa alá, hogy aztán ott üljön, orrát lógatva.

- Mi történt? – a kérdező is leült, kényelmesen elfészkelődve, maga alá húzott lábakkal.
- Tudod jól... – hangzott sötéten a felelet.
- Jaj, nem kell az ilyesmin, annyira mélypontra zuhanni...- Selene arca jóságos öreg nénike fizimiskájába gyűrődött és egy babos kendő alól pislogott bizalmasan a lányra.
- Nem kell...? A Nagy Úrral fogok holnap teázgatás közben bájcsevegni! Ennél rosszabb hírt hallottál már valaha? – csattant fel Lilith. – A pojácáskodást pedig, kérlek, fejezd be!
- Nyugalom, csak türelem...Tudod, rózsát terem – gügyögte és szavai nyomán pillanatokon belül egy vadrózsabokor szökkent elő a földből. – Tessék! – leszakított egy telivér virágot és a lány hajába tűzte.
- Bíbor... Mint az az átkozott torony... Meg a szoba... Vörös, mint a vér... – motyogta, mint egy megszállott.
- A fehér és a sárga is elég furán mutat szőke hajban, de ha az jobban tetszene...
- Ne! Maradjon csak. Megmutatom én a Nagy Úrnak, hogy engedelmesen is ellene vagyok!
- Azt hiszed, le tudod győzni? – kérdezte csendesen, és szomorkás hangja hallatán elhervadt az összes rózsa.
- Hiszem. És Vyniért, esküszöm, sikerülni is fog! – keze ökölbe szorult.
- Hátrébb az esküdözéssel, kisasszony! – intette le Selene. Kis szünet állt be; Lilith dühödten fixírozta a bokrot, az pedig remegett pillantása alatt. Végül a nő törte meg a csendet. – Igen, le tudod győzni. Le tudnád. De ha valaha is megteszed, nem Vyniért fog történni... Ha megteszed. Mire megszerzed az eszközt a legyőzéséhez, talán már nem is vágysz annyira bosszúra...

- A Bosszú örök! Ami örök, azon nem fog az idő, nem hat rá semmi! – a lány arcát harag tette olyan torzzá, mintha egy rémpofa álarcát vette volna magára.
- Te tudod... Én nem szólhatok bele a véleményedbe. Nem is lenne helyes. Nem tehetem meg, mert ártana...
-...az épülésemnek? Meg a lelki fejlődésemnek...? – kérdezte Lilith fogcsikorgatva, lassan ökölbe szoruló kézzel. – Én elhiszem, hogy Te a lehető legideálisabb nevelő lehetnél, akár a Holdfény-szentélyben is, pedig az egy nagyszerű hely...volt, amíg bele nem gázoltak...ugyanis türelmed az egeket kocogtatja, végtelen bölcsességed előtt meghajolnak a fák is, élettapasztalatoddal senki sem vetekedhet... Azonban van egy bökkenő! – remegő ujját az ég felé bökte – Te csak az álmok között mászkálsz! Nem mész le a földre, kívülről szemléled az eseményeket; arcodon aranyos mosollyal bólogatsz, hogy minden a legnagyobb rendben van! – elfulladt a hangja, elfújó levegővel döntötte fának a fejét. Selene optimális mosollyal nézte. A lány magában számolt tízig, majd úgy döntött; uralkodik magán és nem kaparja ki a derűs „másik” szemeit. Pedig kedve támadt volna...
- Még nincs elég önuralmad. Azaz nem elég fejlett a készség benned. Már pedig, akármilyen furcsán is hangzik, önuralom nélkül nem lehet senkin sem bosszút állni. Nagyon jófejű gyerek vagy, aki szívesen tanulna, de ezt mintha szégyellené bevallani önmagának... Ugyanis mindent a maga erejéből akar csinálni, ami nem rossz hozzáállás, de nem kell túlzásba vinni...
- Hol is van az a perem, ahol lelátni az emberek világába...? – Lilith nyugodt, lassú tempóban felállt, leporolgatta a ruháját és várakozóan nézett Selenere. – Szeretném levetni magamat onnan... – közölte szürke, színtelen hangon.
- Látom, ma Veled semmit se lehet kezdeni. Legjobb, ha felébredsz és majd boldogulsz holnap, egymagad. Magadra nincs türelmed, Rám nem vagy kíváncsi... - megkeményítette a vonásait és szenvtelenül rántott egyet a vállán.
- Jó, megyek is – a lány dacosan felszegte az állát.
- Csodálkoztam volna, ha nem ezt válaszolod! – kacagott fel Selene és csak nevetett...nevetett...hátravetve a fejét, amit aztán jól be is ütött a fa törzsébe. – Jaj, Te bolond lány...! – feltápászkodott és megragadta Lilith kezét, majd vadul megrázta, hogy remegett belé a lányt. – Sok sikert; meglátod, nem lesz semmi gond! – megragadott egy láthatatlan kilincset és kitárta az Ajtót.
- Borzalmas vagy... – rázta a fejét Lilith sóhajtozva, de, ahogy az már lenni szokott, nem gondolta vérsen komolyan.
- Őszintén mondom; mire eljön a bosszú, már nem is akarod majd annyira. De addig is, jó tervezgetést! – ezzel nagyot lendített rajta és a lány átbukott a „küszöb” fölött. – Vigyázz magadra....!

Lilith az ágyon ébredt, hasalva, arca valósággal belevasalódott a matracba. Kinyújtózott; úgy érezte magát, mint aki először összegyűrődött, aztán egészen apróra összehajtogatódott.
„- Selene, hogy Te milyen nehéz eset vagy...”- gondolta kesernyésen, majd előhúzta a mesekönyvet... Mit lehet tenni, ha már olyan elszántan ellopta, tényleg hasznosítsa is a Nagyúrral szemben...