A jóság mindenek felett

A történet, melyet elmesélek nagyon rég esett meg. Én még a nagymamámtól hallottam pici óvodás koromban. Döbbenetes, hogy még emlékszem rá. Legalábbis nagyon remélem. Azt azonban ígérem, kedves olvasóm, hogy igyekszem minden részletet feleleveníteni.
Valamikor réges régen, még talán üknagymamám idejében történt, hogy 10 gazdag család összefogva megalapított egy apró falucskát, mely az Ágfalva nevet kapta, legidősebb lakója, Ágfalvi József után. Egyre többen tudomást szereztek a falu létezéséről, annál is inkább, mivel a környező falvak lakói terjeszteni kezdték, hogy bizonyosan valamiféle mágia folytán virágoztatták fel oly rövid idő alatt e kis települést. Lakóinak száma nőttön nőtt, 3 esztendő múlva, éppen július 27.-én a 300. kis lakost jegyezték be, aki történetesen Ágfalvi dédunokája volt.

Sajnos, amilyen gyorsan elterjedt a híre a falunak, amelyet „mágia övez”, ugyanígy tudomást szereztek az emberek a csodás kis falu hanyatlásáról. Valamilyen oknál fogva a föld nem termett már búzát, minden növény kiszáradt, az állatok nem voltak hajlandóak enni és az iskola alapítása is kudarcba fulladt. Hiába kértek segítséget, mindenki elfordult tőlük, rontást híreszteltek a környékbeliek. Már-már Ágfalva lakói is csak ezt tudták elképzelni és a következő év számukra megpróbáltatásokkal telinek bizonyult, teljesen elszigetelődtek a környező falvaktól. Ám pontosan egy évvel később július 27.-én, valami csodálatos dolog történt. Tihanyi bácsi, aki a sok megpróbáltatás miatt menthetetlenül ágynak esett, egyszerre csak kiugrott az ágyból, mert az öreg diófán egy fekete hollót vett észre, csőrében egy szál rózsával. Szegény Tihanyi bácsi, aki igen hirtelen haragú volt, régebben mindig elzavarta ezeket a kártékony kis jószágokat.

Most is így tett, lábai jobban mozogtak, mint új korukban. A madár azonban a veteményre szállt, ami még inkább felbőszítette az öreget. Azonban hirtelen minden haragjáról elfelejtkezett és hihetetlen melegség töltötte ki a szívét. A kertjében már csak leszedésre váró zöldségek sorakoztak, a gyümölcsfák pedig tele voltak gyümölccsel. Nem akart hinni a szemének! A szomszédja sem, Márta néni, akinek szintén elkerekedett a szeme a csodálkozástól, mivel szegény Tihanyi bácsinak nem jósoltak többet 2 hónapnál. És most egy hollót kerget a kertjében. Az öreg csodálkozva vette fel a földről a szál virágot. Még ezen a napon megérkezett a legközelebbi kisváros, Martonszőlős elöljárója, hogy közölje, Ágfalván jövő év július 26.-án iskola fog állni. A hosszantartó döbbenet után nagyjából minden haladt tovább a maga útján, azonban nem találtak elfogadható választ a történtekre.

Telt-múlt az idő, Ágfalva közben mezőváros lett és július 26.-án állt az iskola is. A lakók tökéletesen boldogok voltak, a gyerekek pedig alig várták, hogy végre elkezdhessenek tanulni. Egy valamiről azonban mindnyájan elfelejtkeztek. Mindnyájan, kivéve persze Ágfalvi bácsit. Nincs tanítónő. Honnan fognak tanítónőt szerezni? Mennyi időbe fog ez telni? Ezen az éjjelen a kis falucskából lett mezőváros lakói kissé gondterhelten hajtották álomra fejüket. Persze, mert nem sejtették, hogy a misztikus történéseknek még koránt sincs vége. Másnap egy idős idegen nőre lettek figyelmesek az emberek. Senki nem tudott róla semmit és az égvilágon senkinek nem is jutott eszébe kérdezősködi felőle. Örültek, hogy végre iskolába járhatnak a gyerekeik.

Mezey kisasszony hétköznapjai teljesen megszokottak voltak, ám beilleszkedni nem is próbált. Senki szinte tudomást sem vett róla és látszólag őt ez nem is zavarta. Szerette a munkáját, kifogástalanul el is látta. A gyerekekkel szemben szigorú volt, emberséges, azonban távolságtartó. Az ágfalvi lakosok élete visszatért a normális kerékvágásba, semmi különös, hétköznapitól eltérő nem történt. Addig a bizonyos újabb július 27.-éig. Szörnyű hír rázta meg Ágfalva lakóit. Benedekék kislánya, Rozi épp a kútnál játszadozott, mikor váratlanul belezuhant. Édesapja hiába kiabált utána, a lányt elnyelte a mélység. Soha azelőtt ilyen még nem történt. Alig 2 nappal később Mezey kisasszony is elment részvétet nyilvánítani, majd kis idő múlva tetemes elfoglaltságára hivatkozva távozott. Mindössze fél óra telhetett el a tanítónő távozása után, mikor a család kutyájának ugatása megzavarta a gyászt.

Kinéztek a kis konyhaablakon és csodák csodájára Rozit látták ücsörögni vizesen a kútnál. Mondanom sem kell mekkora volt az öröm. Édesanyja sírva csókolgatta gyermekét, a fejük fölött csendesen elrepülő hollóra és a csőréből kieső rózsaszálra pedig csak édesapja figyelt fel. Másnap már ott ülhetett Rozi is Mezey kisasszony óráin. A gyerekek nagyon kedvelték őt, mindent azonnal megértettek, amit új tanárnőjük magyarázott nekik. A tanítás korábban befejeződött, Mezey kisasszony pedig szokás szerint bevonult kis iskolai szertárába. Hamar ki is vívta az emberek tiszteletét, mivel azt beszélték, még senki nem látta kijönni az iskolából, egészen biztos, hogy a másnapi órákra készül. Rozi amint hazaért, egy szülei számára teljesen hihetetlen mesével állt elő. Azt állította, hogy a tanárnő kezébe egész egyszerűen odarepült kréta. Édesanyja azonnal ágyba dugta a kislányt és megállapította, hogy nem lett volna szabad még iskolába engedni. Rákövetkező nap a gyerekek szünnapot kaptak.

Sajnos, a kis Rozi állapota egyre csak romlott, a doktor szerint csak gyógyszerek segíthetnek a gyereken, ezek viszont nagyon drágák voltak, a Benedek család pedig igen szegény. A kislány ágya mellett ott ültek kedves szülei, mikor délután kinyitotta a szemét. Arca halovány volt, a kis keze pedig jéghideg. Mindig mosolygott, most is igyekezett lelket önteni szüleibe. Édesapja, hogy elrejtse könnyeit gyermeke elől kiszaladt az udvarra és elkezdett imádkozni Istenhez a kislány életéért. Ekkor egy fekete holló szállt le elé, csőrében tartott egy kis csomagot. Egy ideig csak nézték egymást és Mártonnak különös érzése támadt. Mintha ismerős lenne neki ez a szempár. Ismerős, a hozzá társuló érzéssel együtt. Lassan kivette a csomagot a holló csőréből, belenézett és a kislány szükséges gyógyszereit találta meg benne. Azonban mikor könnyes szemmel felnézett, a madár már nem volt sehol. Gyorsan beadták Rozinak az orvosságot, aki a nem sokkal később érkező tanárnő látogatására már sokkal jobb színben volt. A tanítónő elhozta a kislánynak kedvenc képeskönyvét, madarakról szólt, őket szerette a kislány legjobban. Búcsúzáskor a tanítónő annyit mondott: „Az illat mindig megmarad a rózsát adó kézben…” És még egy szál rózsát is adott a lánykának. Édesapja ráismert a virágra, ám mikor szólhatott volna, Mezey kisasszony már nem volt sehol.

Ágfalva lakóinak élete egyre szebb és jobb lett, mindenki boldogságban, békességben élt egymás mellett, nem volt többé nélkülözés. Egyik délután Rozi szerette volna visszaadni a Mezey kisasszonytól kölcsön kapott könyvet. Tudta, csakis a szertárában lehet, hát bekopogott. Nem jött válasz, hát belépett. Egy üres szobában állt, a nyitott ablaknál pedig egy fekete holló ült, szájában egy szál rózsával. Rozi épp szólni akart, mert a virág szakasztott olyan volt, mint amilyet a tanítónőjétől kapott. Ám a holló visszanézett még egy pillanatra, a padlóra ejtette a rózsát, majd kirepült a szertár nyitott ablakán. A kislány felvette a földről a virágot és fejében csak ez az egy mondat zakatolt: „Az illat mindig megmarad a rózsát adó kézben…”