Ez a szerelem?

Egy kora őszi reggel; - Iskolába kell megint mennem! – füstölgött a fiú egymagában, s elfogyasztotta reggelijét hamarjában. Beállt a megállóba, és barátaira várt, akikkel menni együtt kívánt. Hangosan üdvözölte társait, s megpillantott egy lányt, akit még sohasem látott. A lány előtte állott, s Ő illendően bemutatkozott. Majd ismét barátaihoz fordult, de szíve már ekkor megkondult. És a csevegés közben észre sem vette, de megint a lányt nézte. Ő még nem sejtett semmit, hallgatásba burkolózott megint. A fiú akkor eldöntötte, levelet ír a lánynak, szívét a melegség elöntötte, s búsan köszönt a violának. Másnap vidáman robogott fel a buszra, mert a lány is ott lesz, tudta. Átadta szerelme jeléül a levelet, a lány nem válaszolt, ehelyett, olyan mosolyt eresztett meg, mely elűz minden kétséget. S a fiú tudta, ez mit jelent. Most már boldogan ballagott az iskolába, nem hátrál meg, akár mi is várja. Reggelenként várta a lányt, de ő nem jött, hiába várt.

Néhány nap múlva, egyik barátja, kezébe nyomott egy levelet. S azt mondta: Tőle érkezett! Nagyokat dobbanta szíve, miközben olvasta a levelet, s könnye, szeméből megeredt. Ismét boldog lehetett. Ezután együtt utaztak minden reggelen, gyakran összebújtak melegen, hiszen a hajnali szél, kora reggel a harmatban kél. Néha sokat beszéltek, egymásnak meséltek, de volt, hogy egy hangot sem szóltak. A fiú hitte ilyenkor: ”Boldogok voltak.” - A fiú sokszor álmodozott, s arról ábrándozott, hogy épít egy szigetet, csakis kettejüknek. Egyszer a lány elhívta őt bálba, bár a fiú később bánta, de nem ment el. Kapott egy levelet a lánytól, melyben értesítette arról, hogy nem találkozhatnak többet, ennyit írt, nem többet. Utóirata is volt a levélnek: Ne keress többet, kérlek! A fiú a könnyeivel küzdött, mit rontott el, tűnődött. De nem értette. Kétségbeesetten követte a lányt, mint lélek az ember árnyékát, reménytelenül. Beszélgettek még, egy-két szót váltottak, azután némán elváltak. A lány utolsó szavai így szóltak: Nincs tovább!
A fiú kérlelte, miben látja a szakítás okát. A lány nem felelt, búcsú nélkül, gyorsan elsietett.

Gyakran találkoztak, a fiú színészkedett, hazudott. S a lánynak egyre több fájdalmat okozott, akaratlanul. A fiú írt egy utolsó levelet, melyet vérével pecsételt meg. A lány felkereste, de a fiút lakásában nem lelte, hagyott neki egy cédulát, melyet a gyűlölet hangulata járt át. A fiú magába roskadt, a szívébe valami meghalt. A lányt még üldözte szerelmével, de egy idő után elkészült erejével. Közbe új kapcsolatok jöttek-mentek, de szeretni csak egyet, egyet szeretett. Nemsokára elhunyt édesanyja, ki őt sokszor vigasztalta. Másfél év múlva, találkoztak újra. A fiú szíve vérzett, a lány feléje sem nézett. Felszakadt a régi seb, s nem gyógyult be a heg. A fiú erőt vett magán, gondolta, - szóba áll talán – s megszólította a lányt. Az felpillantott. S nem tudni azt, hogy miért, de a fiú ott ragadt. Az új életükről beszéltek egymásnak, csak úgy zúdították a szavakat. A fiú sejtette, ezért meg is kérdezte, hogy haragszik-e még a lány. A lány habozott. – Igen! Válaszolt lágy hangján.

A fiú lelke mélyén megnyugodott, közben erősen alkonyodott. Számított erre a válaszra, de egyre ritkábban gondolt már a lányra. A fiú ismét vidám lett, új barátokat szerzett, s újra a világ felé fordult. Ha néha találkozott vele, lüktetett a szíve, nem fogja feledni, hogy a lány részben megbocsátott neki. Szívébe zárta örökre, sem vihar, sem új szerelem az emléket nem törölte. Ha eszébe jutott hófehér arca, gyönyörű haja, csillogó szeme, kívánatos szája, akkor arra gondolt, talán egyszer, egyszer lehet még olyan boldog, amilyen akkor; RÉGEN VOLT.