Az Író

Az Író egy kis szobában ült fatámlájú székében, fejét búsan leszegve. Ez a szoba egy külvárosi bérház harmadik emeletén helyezkedett el. A málló, penészes folyosók közt bandukolva eljutunk egy félig-meddig beszakadt, fekete ajtóhoz. Egy csótány mászik jobbra a sötétben, a lift jobbra, már évtizedek óta nem működik. Bent a lakásban jóformán egy bútor sem található, csupán egy hatalmas, kopott íróasztal, és egy régi, sárgás-fakó fa szék. És persze ott az a sok papír, mely jóformán beborítja az egész padlót, az egyetlen szobától a keskeny konyháig. Van, ahol szépen fel van tornyozva, van ahol piszkosan, és gyűrötten hevernek szanaszét. A falakon melyek ugyancsak omladoznak, zöldes penész ül meg, néhol egy-két vizes kép függ kis szegecseken.
A férfi, aki a székben ül alacsony, kopaszodó, fején hámlik a bőr, vékony ing lóg ráncos testén. A farmer, melyet még fiatal korában vásárolt, még mindig hordja. Szeme vörösen lüktet, már jó pár napja nem alszik, csupán egy köteg papír fölé hajolva ír, és ír keservesen. Tollából már jó néhányszor kifogyott volna a tinta, de valahogy mindig volt benne, akármennyit írt. Afféle csodapenna volt, ha úgy tetszik.
A papírra tollával szép, kacskaringós betűkkel leírja:
„A magas, szőke férfi, sok lány álma, épp olyan hülye, mint 6 éve, mikor besétált megvenni az első óvszerét. Ma sem megy neki, ezért átsétál keskeny, régi silók mentén. Ruháját megütközve nézi a nap, mely lassan lehajtja óriás fejét a kies égbolt mögött.”
Az öregúr, egy lélegzetvételnyi időt kihagy, aztán folytatja:
„A vonatok melyek már évtizedek óta nem működnek, némán figyelnek, az épület vékony palateteje be van törve néhány helyen. Üvegcserepektől fénylik a beton, melyek a pihenő ablakiból potyogtak ki régen, fenn a magasban, egy rozsdás vasdarabon egy fekete madár károg. Maga mögé nem néz, csupán előre, ahol egy barna kerítés kopott deszkái lengenek a lágy szélben.”
Az öreg lakásától alig pár utcányira egy férfi lép ki mezőre, mely lassan befut egy kis keresztutcába. A gaz térdmagasságba nőtt az évek alatt, sárgás kalász bújik meg néhol a disznóparaj mellett.
Apró tücskök szökkenek a lábai elől, most se néz hátra, ahol a dermedt vonatok roncsolt ablakai, húzódnak lidérces mosollyá.
A távolban kutya ugat, miközben felnéz az előtte magasló romházra. Ide tart, már vagy 2 napja, maga sem tudja miért. Farzsebében ott lapul egy kellemes kis vas, mely szikrákat szór, ha megnyomja alul a kart. Halványan elmosolyodik, és gyorsabban szedi a lábát, miközben az öreg író, is gyorsabban ír, koszos kis lakásában:
„Az épületet pár éve tűzvész pusztította, benn égett, egy tucat ember, köztük 4 gyerek, sikolyuktól sokáig visszhangzott az utca. Aztán már nemcsak ez a ház égett porrá, hanem, nem messze onnan egy hatalmas siló is. A vonatok melyek bent álltak leégtek, sok ember is velük tartott a purgatórium meszes falai mentén. A pihenő ablakai betörtek a légnyomástól, mikor berobbant egy tartálykocsi. Akkor már nem volt megállás: A tűz gyorsabban terjedt, mint a hang, pillanatokon belül, kifutott az utcákra, és percek alatt, beborított mindent. A város különböző pontjain lobbantak fel a lángok, csaptak fel az éjszakába, szörnyű halálsikoly vágott a levegőbe. Eleven fáklyaként rohant a mezőn keresztül egy gyermek, ruhája már ráolvadt a testére, senki sem segített rajta.”
Az öregember homlokán megcsillantak az első izzadságcseppek, és szépen lassan legördültek ráncos arcán, remegve megültek a szája sarkában.
A férfi kilép a mezőről, a tücskök birodalmát magára hagyja, és körbenéz az utcán. Semmi nesz nem hallatszik, egy halk koppanás sem. Most még a tücskök is hallgatnak. A járda tele van szeméttel, melyből még ma is szivárog a füst, ha az ember jó nagyot belerúg. Jobbra, az utca végén, egy behorpadt tetejű autó váza didereg, a jócskán lehűlt levegőben. Madár röpül föl a közeli erdőből, és ő elindul a ház felé, melynek kapuja féli beomlott.
„A ház eredetileg 6 emeletes volt, csakhogy a tűz során, a negyedik emeleten lévő tartógerendák megroppantak, majd kifordultak a betonból, az a két beomlott, mintha szétrobbantották volna. A harmadik emeleten egy anya kidobta nyolc hónapos gyermekét az ablakon, hogy legalább neki ne kelljen bent égnie.
A fiú ráesett egy halom szénabálára, melyet egy felborult traktor hagyott magára, onnan esett le a betonra. Ez a fiú sétált most a kapu felé, szívében csepp félelemmel.”
A kapu alatt átmászva bejutott egy folyosóra, a lift, mely régen még halványzöldes fénnyel haladt le-fel az épület aknájában, most félig kidőlve lógott a folyosó fölé, egy helyen átszakítva a plafont. A férfi, remegő kézzel előhúzta a pisztolyt, és maga elé emelte, miközben lassan megindult a lépcső felé.
„A férfi felért az emeltre, ami mögött nyílik a szabadság, és lassan megközelíti az ajtót. Szíve hangosan ver, lélegzete szaporább lesz, keze megremeg, amikor ráteszi a hideg rézkilincsre. Másik kezében a pisztollyal belöki az ajtót.”
Az ajtó mögött, rengeteg papír hever a földön, a szoba másik végében halvány fény pislog. Óvatosan megindul a fény irányába, majdnem elcsúszik egy rakás papíron. A székben egy nagyon-nagyon öregember ül, előregörnyedve hajol egy papír fölé, láthatólag teljesen önkívületi állapotban van, csak a keze ügyében tartott toll cirkál sebesen.
„A szoba tele van papírral, az öreg, sosem tudott tőlük megszabadulni, hiába, noszogatta magát, mintha belülről jönne föl a vágy, hogy ne váljon meg tőle. Telerakta hát a szobát élete művével, és csodával tekintett le rá, minden áldott nap. Aztán egyszerre megváltozott minden. Nagyobb, erősebb késztetést érzett, hogy írjon. És ő írt. Egyre gyorsabban, lassan már letenni sem tudta a tollat. Szép lassan, a mű úrrá lett a könnyen szakítható korlátok tömkelegén, és immáron nem volt szüksége az íróra.”

Ránézett a papírra, melyen az úr dolgozott, és szeme megakadt egy bekezdésen:
Ez a fiú sétált most a kapu fel, szívében csepp félelemmel.
- Te jó ég! – hördült fel a férfi, és döbbenten meredt az öregre, aki most leírta, a következőt:
„Hősünk döbbenten meredt a teleírt oldalakra, félve néz az Íróra, aki mosolyogva leteszi a tollat.”
A nyirkos kis szobában lévő kopaszodó aggastyán letette a tollat, és lassan megfordul:
- Fiam. – mondja, hangja az évek folyamán egyre halkabb lett, míg teljesen el nem tűnt, de a férfit ez nem zavarja. Tisztán érti, mit mond az öreg. – Ideje már, hogy eltávozzak ebből a világból, és ideje neked is szedned a sátorfád.
Az Író kedvesen elmosolyodik és visszafordul a papírhoz:
„A férfi fölemeli a pisztolyt, hogy végezzen magával;” - a magas, szőke ember, most megfogja a pisztolyt, és a halántékához irányítja a fegyver csövét.
„Ezzel véget vet nem, csak saját maga, de más ember szenvedéseinek. Amikor meghúzza a ravaszt egy pillanatra, elbizonytalanodik, de aztán meglátja a fényt az alagút végén, és a lövés eldördül.”
Az öreg kezéből kihullik a toll, koppanva zuhan az asztalra, az ócska lámpa fénye egyre halványabb és halványabb lesz, míg örökre ki nem huny.