Tündérrózsa

A falu békésen szunnyadt, a hegy lábánál, melyet egy fenyőerdő választott el egy misztikusnak tartott szent helytől. Az emberek csak nappal látogatták el ide, mert a különös mende-mondák babonás nép lévén elriasztották őket. Ezen az estén szokatlanul sötét nyári este volt. A hold eltűnt a felhők között, és a csillagok is szürke párnácskák melegébe bújtak. Az eső néhány perce állt el. A szél helyenként az ágakon ülő esőcseppeket rázta le egy-egy lökés közben, ezzel lopva hangot az éjszaka csendjébe. Egy árny osont a mészkő falak mentén, az éj leple alatt. A fiatal teremtés percekig kémlelt, igyekezett minden érzékszervét kitágítani, mire elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy újra megmozduljon. Tudta, hogy a neheze csak most következik.

Már kora délután eldöntötte, hogy fényt derít a titokra. A titokra mely a múltjában kísért, és az álmaiban éledt újra és újra minden éjszakán. Azt remélte, hogy itt majd minden kérdésére választ kap majd. Néha megreccsent egy ág a lába alatt, néha fedetlen karját sértette fel egy-egy kiálló szúrós tövis, vagy kisebb gally karcolta meg. Összeszorított foggal haladt előre, miközben ismert és ismeretlen félelmeivel hadakozott. Miért van ő most itt? Miért akarja tudni, mi történt azelőtt? Miért nem tűnnek el a rémálmok?
Miért menekül a magány elől? Miért hiszi azt, hogy boszorkányvér csörgedez benne?
Anyja kiskorában elveszejtette csak mert különös jel volt a bal vállán, melyet a sátán keresztjének vélt a hiedelem. Végig megpecsételte őt a világ gonoszsága, bélyegétől akart mindörökre megszabadulni?

Egész életében a sötét adott némi vigaszt, a nappalok szörnyűségeivel szemben. Mégsem lépett ki sohasem az élet útvesztőjébe, ez volt az első, igazi kalandja? Halotta egyszer, hogy az apja a szeretet nyelvén védte őt, mikor a világra jött, az emberek gyarló gondolataival szemben. Talán ezért indult el a tiltott ösvényen. Talán csak sejtette, hogy ha megfejti a rejtélyt, amely fogva tartja őt, akkor talán nyugodtak lesznek az éjszakái, és nem kell rettegnie a holnap valóságától. Miközben esetlenül bukdácsolt, hideg fém érintette felhevült bőrét, kínjában felsikoltott, majd egy pillanattal később szájába szorította öklét, de csak egy belső hang távozott. A környezet nem közvetített közvetlen veszélyt. Fogai véresre harapdálták az ujjait. Fájdalmában könnycseppek szöktek a szemébe. Elszántnak bizonyult. Szipogott egy keveset, lenyelte könnyeit, és óvatos mozdulatokkal lassan nyitotta ki az ósdi, rozsdás kaput, amely olyan régen nem járt, hogy nyikorogva fémes hangján azt az érzetet keltette a lányban, hogy szenved.

Kimeresztette a szemét és próbált a sötétben tájékozódni, ehhez a magával vitt gyertya és néhány gyufaszál volt minden eszköze. Egy kicsit megijedt, amikor a gyufát rejtő rongydarab nedvese került elő zsebéből, de amint kihajtogatta, látta, hogy épek a fejek. Teste melege a nyirkosságtól távol tartotta. Kezét a gyufaláng köré tartotta, így óva, hogy az ellebbenjen, majd meggyújtotta a gyertyát, mely csak a közvetlen környezetét világította meg. Néhány kisebb állat mocorgott a közelében, ahogy fedezékbe bújt a hirtelen fény észleltével a biztonságos éjszaka sötétjébe. A baloldali kőfal felé lépve egyet hirtelen csapódással bezárult mögötte a nehéz vasajtó.

Nincs visszaút! - zakatolt egy hang a fülében.
Néhány megriadt bagoly huhogott vészjóslóan. A lány ismerte az utat, bár még sohasem járt itt. Egykor a mostohaanyja mesélt neki erről a helyről.. Most elővette gondosan elrejtett vörös rózsáját, a néhol megcincált blúza alól, és kezében rózsájával és a gyertyával lépkedett a parcellák között. Gyakran furcsa hangokat hallván pördült meg, alig-alig hagyva esélyt a mécsesnek, hogy el ne lobbanjon, de a vélt kísértetek nem bukkantak elő a sötétből, hogy halálra rémisszék a lányt. Egy alkalommal viasz égett a lány alkarjára. Ekkor a vállán lévő fekete rózsa szimbóluma izzani kezdett. Nagyon megrémült, de nem törődött fájdalmával. Minden egyes fejfát megnézett, ami útjába akadt, hol elgyönyörködött az előtte illatozó szép virágkölteményekben, hol elszörnyedt a hirtelen elragadó halál áldozatai láttán. A szeme előtt pergett le egy-egy élettörténet, legalábbis azt hitte.

Könnycseppjei kisebb patakokká értek és nyomában a föld magába szívta az esőcseppekkel együtt és különleges párát képezett belőle a természet, halványkék köd tekeredett a lány köré. Rövid keresés után, rátalált arra, amit keresett. Ismeretlenül olvasta el a betűket, egyesével ízlelgetve őket, majd százszor összeforrt benne egy névvé. Az apja nevét próbálgatta hangokba önteni, melyet sohasem ismert. Szeretett volna hinni abban, ha többet ismételgeti, képet tud alkotni az arcról, mely apjának képét láttatja. A betűk csengéséből egy mély öblös atyai hangot igyekezett összeilleszteni.

Ekkor vette észre, hogy a sír milyen elhanyagolt és romos. Ez kicsit lehangolta, eddigi életére emlékeztette. Sóhajtott egy nagyot. A fejfa már korhadt volt, a sírkert földjében gaz burjánzott, megfojtva néhány hajdani rózsát, melyek ki tudja, hogyan kerültek oda, a giliszták épp sietősen gyűrűztek odébb, mert a víz kimosta őket a földből, de a frissítő levegő sem tudta vele elfeledtetni azt a nyomasztó érzést, mely a vállaira telepedett. Mintha valaki a mélyből segítséget kérne, és érezte, amint kinyúl egy láthatatlan kéz feléje, s valami csillant a gyertya lángkörének legszélén. Egy rozsdás markolatú drágaköves tőr nyelének tükröződése vonzotta a tekintetét. Letette a sír peremére a gyertyát, és a virágot, majd térdre ereszkedve nekifeszült két kézzel kikaparni a markolatot. Nagy erőlködésében verejtékcseppek ültek ki az arcára. Miután kiszabadította, a gazokat kivagdosta, a földet szépen megágyazva szedte rendbe, majd elültette a magával hozott rózsát, melyet magában tündérrózsának nevezett el, majd a kezére fagyott viaszt leválasztva a rózsa köré helyezte majd egy szál gyufát gyújtott. Imádkozni kezdett, egy ősi rituális éneket mormolt fogai között, melyet csak a haldoklók ismernek, mielőtt végleg átlépnek egy más világba.

Csókot hintett a fejfára, ujjait végighúzta a betűk ívén. Könnyeit lenyelte, és maga felé fordította a megcsorbult tőrt, még egyszer körülnézett, magába szívta az élet szépségeit, nyugtázta a látott árnyékvilágot, majd hirtelen rántva a karján elhatározta magát. Sikolyokat, kacajokat, gúnyt, megvetést, szánalmat, szenvedést, hazugságot valós és elképzelt álmokat érzett egyre gyengülő szívén átfutni. Hátborzongató fájdalmak, édes érintések, lágy dallamok idegtépő hangok, fekete-fehér és színes képek kavarogtak benne egy szemhunyásig. Ismert és ismeretlen arcok bámulták vagy semmibe vették, és akkor, akkor meglátta őt?

Sohasem ismerte mégis tudta, megtalálta? A vér kibuggyant a szája szélén, ahogy egyre mélyebbre döfte a mérgezett gyilkot magába. Ölelésre tárta karját, a tőr a sírra hullt, és arccal az apja sírhalmára roskadt. Az élettelen arcára valami varázslatosan szép mosolyt festett az öröklét, amelyet soha senki nem láthatott többé.
A hold előbújt beragyogva az eget, és a csillagok ezüstösen ragyogva figyelték, ahogy az új jövevény a magasba emelkedik közéjük. Majd egy kóborló szélvihar lágyan megemelte a testet, és a fejfához csavarta, úgy hogy a tehetetlen test átölelhesse azt. Majd kitépte a földből az összefűzött párost, és magával ragadta. Egy apró tárgy hullott a mélybe. A tomboló dühödt légörvény ereje előtt meghajoltak a fák, amerre járt. Belül furcsa táncot járt az egymásba olvadt test. A síron csak egy különös jelképet ábrázoló felizzott medalion árulkodott a rózsa virágán nyugodva, hogy egy lélek eltávozott. A tündérrózsa villanásnyi időre bevilágította az éjszakát. S mintha mi sem történt volna újra csend telepedett a tájra.