Történetek

Már megint egy temetés. Az ember ennyi idős korában már szinte heti rendszerességgel jár egy-egy régi barát, ismerős, vagy osztálytárs temetésére. Mi is jelezhetné jobban az idő múlását? -Ősz van. –gondolta.- S mint költő mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent...

Hazaérve látta, hogy az állat, sovány és nagyon elhagyatott, de szemében ott ragyogott a fiatalság és a hála csillaga. Mikor ránézett, már szinte örült a kisjövevénynek.
Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy ez a kis állat nem mindennapi bárány. Valami miatt más, mint a többi. Teltek múltak a napok, és favágó mindennap gyönyörködhetett a kisbárányában. Az, pedig egyre szebb lett és egyre nagyobb...

Minden meghal egyszer bennünk. S minden egyes halállal valami meg is születik ott, hogy készakarva öljük ki magunkból, vagy csak egyszerűen kikopik belőlünk, eltávozik, mert kitöltötte az idejét bennünk, majdhogynem teljességgel lényegtelen...

Gyorsan elintézte a dolgát, aztán felült a kerékpárjára, és tíz perc alatt otthon is volt. Begyújtotta a kályhát, és beengedte a macskát is, aki hozzádörgölőzött sovány lábához, majd a tűz elé feküdt. A néni elővette a hímzését, és nekilátott a rózsaszirmoknak. Órákig, sőt napokig csak hímzett, evett, aludt, mást nem is nagyon csinált. Néha ugyan elbóbiskolt... álomba ringatta a tűz pattogása, a cica monoton dorombolása, és a félhomály, amiben egyébként is alig látta a munkáját...

Emlékszel még? Feküdtünk az ágyon a füstölő illatával megtelt szobámban, s csak pár gyertya égett az asztalon. Fölém hajoltál, s megcsókoltál, talán ilyen szenvedéllyel, ilyen szeretettel még soha, majd elkezdted fürkészni az arcom, de a tekintetem kerülted. Éreztem, hogy valami bánt. Végig simítottam az arcod, mire te megfogtad a kezem, s belecsókoltál a tenyerembe behunyt szemekkel, majd kezem az arcodon tartva kinyitottad szemed, s szemembe néztél...

A tárgyalás majdnem teljesen menetrendszerűen zajlott. Paul elemében volt. Brillírozott a vádbeszéd alatt. Akár egy tehetséges színész nagymonológja közepén. Játszott a hangjával, egyszer suttogott, máskor szinte ordított. Gesztikulált, mutogatott, érvelt. Idézett a Bibliából, Hemingwaytől, Thomas Manntól. Hatásos előadás volt. Ha az ember végighallgatta, az az érzés kerítette hatalmába, hogy a vádlott csakis bűnös lehet, s valóban úgy tűnt, nem érdemelhet mást, mint villamosszéket,...

- Sajnálom, de nekem ez a festmény semmi sem ér. - Mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- No de miért? - Állt döbbenten a festő.
- Nézzen ki az ablakon uram! Látja ott azt a fecskefészket?
- Igen.
- Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét...

A bal keze természetellenes helyzetben hevert mellette. Érezte, hogy valami lehetetlen módon ki van facsarodva. A bal válla száznyolcvan fokos szögben kifordult. A hónalja az ég felé mered, és az állánál van. A karja több helyen eltört. Szinte biztos volt benne, hogy könyökcsontja átszúrta a bőrét. Ahogy ezt végiggondolta úgy érezte, elájul. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy a kezeit legalább érezte...

Ismét kikerült az utcára, de most nem a koldulással folytatta. Kisebb üzletekből „vette kölcsön” a fölösleget. Természetesen ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, a rendőrség pár héten belül elfogta, és pár hónapra le is csukták, hogy elmenjen a kedve a további lopásoktól...

Röpke megjegyzések, kibukkanó kérdések… elárulják… azért ismer. Azért tud rólam dolgokat. Jó hogy tudja őket, jól esnek. Szeretem. Igen. Tudom. És talán egyszer ő is megtudja. Akkor vetek véget mindennek, ami az életemmel kapcsolatos...