Ősz

Hideg novemberi reggel. A város kihalt, az utcákon még a hajnali köd hömpölyög. A csöndet az óra csörgése töri meg. Minden erejét összeszedve felkel és remegő kézzel az ébresztő után nyúl. Korán kell kelni, mert 80 év felett az ember már nem vágyik táraságra. A közeli parkot pedig délután már birtokba veszik az iskolából hazainduló fiatalok. Lassan felöltözik, majd kicsoszog a konyhába. Néhány szelet kenyeret vág, majd gondosan újságpapírba csomagolja. -Talán jobb lett volna megházasodni. –gondolta.- Lenne, aki gondoskodik rólam. Talán… A parkba érve megnyugodva veszi tudomásul, hogy néhány galambot leszámítva egyedül van. Lesöpri a száraz faleveleket a padról, botját az ölébe teszi és leül. Amióta az eszét tudja kerülte az embereket. A zajos társaság, a nyüzsgés, a vidámság nem volt neki való. Magányra vágyott. Zsebéből dohányt vesz elő, majd vékony, nikotintól sárga ujjaival cigarettát sodor magának. Gondosan kicsomagolja a kenyeret és a cigarettafüst ködén át, böngészni kezdi az újságot. A nekrológokat olvasva néhány ismerős névre bukkan. Már megint egy temetés. Az ember ennyi idős korában már szinte heti rendszerességgel jár egy-egy régi barát, ismerős, vagy osztálytárs temetésére. Mi is jelezhetné jobban az idő múlását? -Ősz van. –gondolta.- S mint költő mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent. Számára már természetessé vált az elmúlás megnyugtató gondolata. Az újságot gondosan összehajtogatta, a maradék kenyeret a galambok elé szórta, majd az órájára nézett. -Lassan mennem kell. -mondta halkan, majd botjára támaszkodva felállt, még egy cigarettára gyújtott, és elindult.
Elindult, hogy helyét átadja másnak.