A néni

Hideg volt a reggel, ködbe rejtőzött fák nyújtogatták vizes ágaikat a régi járda fölé. Este havas eső esett, amit a Nap nem tudott magához hívni a felhők mögül. A néni letörölte a párát falusi parasztházának ablakáról, és kinézett az udvarra. Lánya és veje előző nap délután hazautaztak, unokája is ment velük. Lármás kölök, de nem is csoda, mit vártam volna a csélcsap lányomtól meg a mamlasz férjétől - gondolta a néni. Kint, az ablakpárkányon szürke macska ült, várta az őt megillető maradékadagot. Az öregasszony lassan belebújt kopott cipőjébe, fejére kendőt kötött, ami alól még egy szál haj sem lóghatott ki... mit is szólna akkor a szomszéd, milyen hanyagnak tartaná? Régi kabátját is magára öltötte, kosarába pár szál kerti virágot és mécseseket. Gyufa mindig volt a zsebében, bár nem dohányzott. A férje tizenkét éve halt meg, neki mindig kellett volna gyufa, de mivel mindig elhagyta, a neje hordta utána. Valaha takaros kis menyecske volt, de a munka, a gondok, és a durva élet hamar kiszárította és meggyötörte ifjú és erős testét. A macskának odaadta az előző esti maradékokat, mire az dorombolva enni kezdett. A néni megsimította az állat hátát. Talán ez volt az egyetlen lény, akit szeretett. Aztán elindult a kapu felé, ahová a biciklijét szokta támasztani, valahányszor hazaér. A vén jószág ott állt, lucskosan és rozsdásan. Meg kéne már javítani rajta egyet s mást - vélekedett a néni - , de a Feri nem hajlandó annyit sem kérdezni, hogy na mama, kéne-e valamit segíteni, az Edit meg csak még jobban elrontaná, az a vásott kis kölyök meg... na még az kéne!

Kinyitotta a kaput, az is nyikorgott. Kitolta a drótszamarat az utcára, felült rá, és karján kosarával elindult a kátyús úton. A ködben alig látott, fázott is egy kicsit, de hát Halottak napja van, és mit szólna a falu, ha a megboldogult ura sírján egy szál virág, egy apró gyertyacsonk sem lenne?
-Hová mén, Margit néni? - kérdezte a szomszédasszony, aki épp egy másikkal pletykálkodott a kertben ácsorogva.
-Ki a temetőbe, mögnézöm a Jóska sírját, azt\\\’ viszök rája virágot mög mécsöst is.
-Jóvan lelköm, Isten áldja.
Margit néni biccentett, és tovább kerekezett. A temető nem volt messze, hamar odaért. Már kívülről tudta a sírhoz vezető, egyébként eléggé bonyolult utat. Esküdni mert volna, hogy a lánya családja a mai napig nem tudja, hogy merre keresse.

Mikor odaért, még elment a kúthoz, hogy vizet merjen. Belenézett a sötétségbe, ahonnan békák néztek vissza rá. Sosem félt az ilyenektől, és szépen lassan felhúzta a vödröt, amit elcipelt a sírig. A gazt már előző héten kigyomlálta, azzal nem volt gond. A megcsonkított üdítős flakonokba merte a vizet, amikbe aztán beletette a vasvirágokat. Itt-ott látott ugyan a ködben mozogni sok alakot, mindnek megismerte a hangját. Nocsak - gondolta megint - a Szirákyné is itt van? Ráadásul azzal a pernahajderrel! Szegény férje, meddig csalta ezzel a széltolóval, és most van képe idejönni vele? Szerencsétlen Sziráky most biztos forog a sírjában. Ott meg a fiatal Kárpáti házaspár... na azok legalább tisztelték a szüleiket... micsoda síremlék! Mikor lesz nekem ilyen? Eh, békében nyugodhatok, ha akár egy terméskő lesz is a fejemnél, ha ezeken a léhűtőkön múlik! Tán még a nevemet sem tudják, nemhogy azt, mikor is születtem!

Gyorsan elintézte a dolgát, aztán felült a kerékpárjára, és tíz perc alatt otthon is volt. Begyújtotta a kályhát, és beengedte a macskát is, aki hozzádörgölőzött sovány lábához, majd a tűz elé feküdt. A néni elővette a hímzését, és nekilátott a rózsaszirmoknak. Órákig, sőt napokig csak hímzett, evett, aludt, mást nem is nagyon csinált. Néha ugyan elbóbiskolt... álomba ringatta a tűz pattogása, a cica monoton dorombolása, és a félhomály, amiben egyébként is alig látta a munkáját. Így történt ezen a délutánon is. Rendszerint arról álmodott, amikor a férje még udvarolt neki. Milyen szépek is voltak akkor! Sudár fiatalember, villogó fekete szemei és elbűvölő mosolya még ezt a harapós szűzleányt is megigézte. Mennyit ültek holdas nyári éjeken az öreg körtefa alatt büszkén tervezgetve! Jóska mindig hozott neki virágot, általában rózsát... milyen illatosak, üde vörösek voltak azok! Aztán jött az esküvő, a gyerek is megszületett, a földeken is sok volt a munka... szegény férje ebbe halt bele.
Hirtelen felriadt. A tűz már alig pislákolt, a macska mélyen aludt. A néni nagy nehezen feltápászkodott, és rádobott jó pár fahasábot, hogy sokáig ne legyen rá gondja. A cicus is felriadt egy pillanatra, de egy perc múlva már fejét kis lábaira támasztva szuszogott tovább. A néni ivott egy kis teát, majd villanyt gyújtott, és ismét nekikezdett a hímzésének.
A csöndet és nyugalmat kopogás zavarta meg. Ránézett az órára: már hat óra elmúlt! Ugyan ki lehet az ilyenkor? Belebújt kopott plüssmamuszába, és kiment ajtót nyitni. Döbbenten látta, hogy lánya áll az ajtóban.
-Na, mit felejtöttél itten? - kérdezte barátságtalanul.
-Anya, azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljünk. Bemehetnék?

A néni kelletlenül beengedte lányát, akinek olyan érzése volt, hogy anyja egy koboldot is szívesebben látna, mint őt. Leült a kanapéra, anyja viszont tőle kissé távolabb, egy fotelban foglalt helyet. Feszült volt a légkör, vágni lehetett volna a feszültséget.
-Anya, már évek óta tűrjük a viselkedésedet. Eddig nem szóltunk. Sem Feri, sem én nem tettük szóvá. Ha a gyerek panaszkodott, azt sem említettük neked. Anya, anyukám, miért vagy ilyen hideg velünk? Ma direkt ezért utaztam vissza ilyen időben, hogy ezt végre megbeszélhessük. Miért nem szeretsz minket? Az esküvőmön vettem észre először, hogy savanyú képet vágsz, de úgy gondoltam, talán azért, mert az egy szem lányod kirepül a fészekből. Utoljára a diplomaosztómon láttalak mosolyogni úgy, hogy az egy büszke mosoly volt, és tudtam, hogy csak nekem szól. Mi szeretünk téged, anya! Feri is sokat dolgozott, hogy megszerezze nekünk, amire szükségünk van! A kis Emese egészségesen született, most is jó tanuló az iskolában. Ferivel szeretjük egymást, az ő szülei olyan jól elfogadtak minket, te miért nem?
-Édös lányom, nektök csak az örökségötökre fáj a fogatok, arra, hogy...
-Mire, anya?! Erre a düledező romhalmazra, amit te még háznak nevezel? Miért nem költözöl már végre hozzánk? Mesi is örülne neki, kevesebbet kéne dolgoznod, öregségedre lenne egy kis nyugtod is!
-Hogyne, amíg a férjed este meg nem fullaszt az első párnával, ami a kezébe akad!
-Jaj, anya, ne bolondozz! Mintha nem tudnád, hogy épp az ő ötlete volt!
-Pontosan tudom lányom, azért mondtam!
-Jön a tél, legalább addig, amíg ismét meleg nem lesz! Annyira örülnénk neked! Őszintén szólva, én annyira reménykedtem benne, hogy nálunk fogsz lakni, hogy az egyik szobát már ki is ürítettük, kitakarítottuk, hogy néhány kedves bútorod áthozhasd, hogy minél otthonosabb legyen.
-A nyugdíjan kőne, mi?
-Ferinek és nekem biztos állásunk van, jó keresettel! A nyugdíjad a tiéd.
A néni gondolkodóba esett. Mi vájhatott ilyen mély szakadékot közé és egyetlen lánya közé? Hiszen sem a pénz, sem az örökség nem érdekli...
A néni lassan megpuhult. Évek óta először halványan rámosolygott lányára.
-Hozhatom Boszorkányt is?
-Persze, hiszen mi is szeretjük ezt a cicát!

Két órával később már az autóban ültek, és mindketten elégedettek voltak magukkal és a másikkal. A macska kiváltképp.
Margit néni úgy érezte, hogy megint fiatal, és az udvarlóját várja, aki rózsát hoz neki... üde és friss, illatos vörös rózsát.