Ha szeretni Őt nem szabad, de te ebbe majdnem belehalsz

Milyen rég is volt már… bár innen belülről lassan telik az idő. Mégis. Milyen rég volt. Talán igaz se volt… de igen. Azért legbelül tudom még. Volt még idő, amikor igazán tudtam nevetni. Mosolyogtam szívből, mosolyogtam, mert boldog voltam. Szívből. Más is mosolygott. Nevettem. A semmin is. Mert miért ne? alapon. Más is nevetett. Szerettem a színes dolgokat. Úgy gondoltam minél színesebb valami annál jobban ki tudom magam vele fejezni. Azt hittem sosem lehetek majd igazán szomorú. Azt hittem, ha nagyon akarom, elfelejthetem a bántó dolgokat. Azt hittem… és még most is azt hiszem néha. A baj csak az, néha már nem is akarom. Már nem szeretem a színes dolgokat… pedig szeretném őket szeretni. Vidámságot sugároznak és életerőt, életkedvet. Olyan dolgokat, amiket én is szeretnék sugározni.

Tessék. Csupa ellentmondás vagyok… szeretnék, de nem akarok, aztán akarok… gyógyíthatatlan lennék? De hát senki sem az. Mindenkinek van lehetősége. Kár hogy ennyire szeretem. Pedig nem lenne szabad. De hát az embernek szenvednie kell, mert ha ez nem így lenne, lenne egy képessége, ami segít felejteni, érzéseket semmisíteni. Semmivé tenni. Ha meglenne ez a képességem… élnék vele. És még akkor sem lennék elégedett. Ismerem magam. Mert elveszítenék valamit. Hiányozna. Emlékeznék rá. Az lenne a baj, hogy már nincs. Ami egykor annyi bosszúságot nyújtott, egyszer csak hiányozna. Pedig a fájdalomra és a kielégítetlen űrre is emlékeznék. Az eszem tudná, mennyit kínlódtam és mennyi könnycseppet nyeltem le… hányszor remegett bele hangom egy mondatba, amikor beszéltünk… de a szívem kérdezné, te tényleg nem emlékszel?

Mennyit mosolyogtál, mikor Ő is mosolygott, mennyit nevettél, mikor Ő is nevetett… Hányszor feledkeztél bele szemeibe, és hányszor láttad azt a két szemet máskor… amikor kilométerek választottak el, akkor is. Hányszor ébredtél fel álmodból, mint ha a hangját hallottad volna… És hányszor mosolyogtad el magad, mikor csak úgy a füled hegyéről meghallottad szavait. Bizony. Sajnos a szívem lenne az erősebb. Sajnos? Szenvedni emberi dolog? Nem. De a szenvedést választani az. Más az akarat és más a választás. Nem akarat szerint választanék. Ki választaná a szenvedést? Én nem azt akarom. De még mindig itt állok. És még mindig az érzéseim vezérelnek. Semmit sem haladtam előre. Lassan egy éve. Az a pár nap, az a pár hét. Megismertem, észrevettem, felfedeztem, rájöttem: szeretem.

Ez egy évhez semmi. Pedig minden. Az a pár hét tehet mindenről. Ha akkor nem ismerem ki jobban, nem jövök rá, szeretem. Nem jövök rá, hogy ennyire szeretem. Nem jövök rá, hogy pont benne van az, amit én az emberekben általában keresek. Azt hittem a szemei is csak véletlenül ragyognak olyan kifejezően. Ez butaság, mostanra már rájöttem, persze. Azt hittem, véletlen akad el a szavam, ha ránézek, azt hittem nem ő varázsol el, csak gyakran vagyok szórakozott, véletlenül pont az Ő jelenlétében. Nem tudtam, mitől remegek meg, ha hozzám ér, nem tudtam, mitől kezdtem el várni hirtelen az ölelését. Ezeket mostanra már mind tudom. Szeretem. Röviden, tömören, mégis kifejezően. Mélyen. Néha már szabályosan nem tudom, mit fogok tenni. Elhatározok valamit, de azt veszem észre, hogy teljesen máshogy cselekedek. Mert még/már vannak elhatározásaim.

Ha érzem, hogy elég a szenvedésből, akkor tudom, mit kell tennem. Egyszerűen mellőzni a vele való társalgást, megpróbálni kerülni a társaságát és nem rá terelni folyton a beszélgetést, ha mással társalgok. Színtiszta logika. Egyszerű logika. A megvalósítás, nos… hát az már nem olyan egyszerű. Idővel még többet próbálok vele lenni. És nem csak próbálok… vannak közös programok, ha pedig a véletlenség ajándéka, hogy ugyanazon helyen, együtt kötünk ki, bár nem lenne szabad, örülök és boldog vagyok. Mert észrevettem, azért tudok én még boldog lenni. Ha vele vagyok… mosolygok és végre szívből… jó érzés és végre igazából.

Észrevettem. És attól félek nem sokára más is észre veszi. Nem nehéz… sokat keresem a társaságát. És bár azt hittem, alig figyel rám, alig tud rólam valamit… csalódtam. Kellemesen. Nagyon kellemesen. Röpke megjegyzések, kibukkanó kérdések… elárulják… azért ismer. Azért tud rólam dolgokat. Jó hogy tudja őket, jól esnek. Szeretem. Igen. Tudom. És talán egyszer ő is megtudja. Akkor vetek véget mindennek, ami az életemmel kapcsolatos. Akkor szakítok meg minden kapcsolatot az életemmel. Csendbe, feltűnés nélkül… gyors lassúsággal. Észre sem fogják venni, és én már nem leszek. De arra a rengeteg kérdésre… ki fog válaszolni? Talán csak az egyikre válaszolnának, talán könnyebb lenne, talán biztosabb lehetnék a dolgomban. Valaki, de ki? Egy külső szemlélő, aki sokszínű szemével vizsgálja a Föld minden zugát. Minden szív mélyét ismeri. Kár, hogy nem szerethetem. Hogy nem mondhatom el neki, ennyire szeretem. Folyton erre gondolok és közben a természet gonosz kacaját hallom… genetika… nemek….”csak” ennyi.