Történetek

De ez is csak hamis illúzió, egy szánalmas idea, s a porba sújtanál, ha ez kiderülne. Mert szép félelmeid gátat szabnak szabad akaratodnak, és te ezt félsz megvallani magadnak és nekem, még akkor is, ha érzed, hogy így van a lelked legmélyén. Ezért vagy olyan távoli és elérhetetlen.

- Honnan veszed, hogy gyűlöllek…? – Hangja hirtelen lággyá változott, mire a fiú kissé gyanús tekintettel méregetni kezdte őt.
- Bocs de eddig sütött belőled a gyűlölet, és egy párszor már az életemre tőrtél, sőt ha jól számolom egyszer már meg is öltél…

Meztelenre vetkőztet a napsütés. Csobbanok. Bőröm selyemmé válik a víz alatt, alattam halak. Most több a tavirózsa, mint akkor. És mekkora csönd. A nádasban szitakötő, a szigeten, úgy száz méterre a parttól szajkó. Piros tükörré válik a víz, távol, a sziget mögött evezőcsobbanás. A gyűrűmet nézem, ahogy örül a víznek és a fénynek...

Fájdalmasan gyönyörű volt, de élvezte, az érintéseket, amik végigsiklottak teste majdnem minden pontján lassacskán megölve ezzel kételyeit és a józan eszét is. Nem tudta nyitva tartani a szemét, le kellett hunynia, a cirógatások egyenesen belerántották az álmok vágytól forró tengerébe, és már azt sem tudta mit is csinál valójában...

Valahol elsiklottam egy fontos dolog felett, ez az érzés kavargott bennem, de mi lehetett ez? Hát persze, az eredeti megbízóm. Ha tényleg a ládikát keresik, akkor a megbízóm valamit elhallgatott előlem, vagy ő küldte a gyilkosokat is? ...

Ó, ha tudtam volna akkor este, hogy utoljára látlak, s szorítlak magamhoz! Ha éreztem volna, hogy abban a csókban benne volt utolsó sóhajod! S hogy illatod utoljára szívhatom oly tisztán magamba! Elmondtam volna én, akár századszorra is, bármennyiszer, akárhányszor csak kéred, csak hogy kételyed ne legyen...

Reggel kiáltásokra és kardcsattogásra ébredek. A párbaj... már elkezdték nélkülem...
Gyorsan odasietek, hogy lássam, kik vívnak. Két izomagyú... Mikor az egyik felülkerekedett a másikon, egy íjász lépett a csatamezőre, ellenfélre várva... hmm... egy íjász, ez pont jó lesz a kalandozásaimhoz, és bemegyek hozzá...

Kata nagyon élvezte Ádám csókjait, s mire ismét Ádámra szentelte figyelmét, azt tapasztalta, hogy Ádám épp a bugyijától szabadítja meg a park kellős közepén. Viszont nem láthatta őket senki hála egy jótékony fűz takarásának...

Újra belenézek lelked tükrébe, és amit látok, elmondhatatlanul gyönyörű és tiszta, leírni lehetetlen. Arcodon egy kedves mosolyt látok kibontakozni, mesebeli tájakon járok lelked világában. A válladra hajtom fejemet, magadhoz szorítasz gyöngéden, hallom kicsi szíved vad lüktetését, mintha egy éveken át fortyogó vulkán készülne kitörni...

Bár tudom, hogy mindez csak három hete történt, és több időre van szükség ahhoz, hogy valakiben megbízzak, valami mégis arra késztet, hogy őszinte legyek vele. Még a történeteimet is olvassa, pedig azokról senki sem tud az ismeretségi körömben...