Szilánkok

Szilánkok

Amint arra a poros útra kanyarodunk, felriadok. Ölemben a párna. Ez már nem csak afféle útmenti erdő, ez Az erdő.
Agyam, mint a moszaté, kábult, idegesítően üres az ébredés után. (Nyitvafelejtett fiókos szekrény.) Többször is felébredek, egymás után. Mint amikor tükrök közt bolyongva elfelejtem, hogy valóban létezem.
A kocsi nagy port kavarva megáll, s az ajtócsapódással az utolsó fiók is a helyére kerül. A ház felé az jut eszembe, hogy hat év, meg az, hogy na és. És halvány sejtelemként még az is, hogy vannak emberek, akik kifejezetten élvezik, ahogy a kocsiból kiszállva megcsikordulnak csizmájuk alatt a kavicsok. Nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Hat év.
A ház ugyanolyan, igen. Festettünk, hallom fél füllel a hátam mögül.
Hol van a tó? Igen, ott van hátul. A padok is ott vannak. Egyáltalán nem érdekel, kik ültek rajta azóta. Azért jöttem ide, mert akkor itt hagytam valamit. Valamit, amire most szükségem lenne.

A fenyvesben köd dereng… - őszül. Ez nem az a hely. Sarkonfordulok. (Felujjong bennem a moszat, pedig már azt hittem, elküldtem.)
Itt azóta is ugyanaz a sláger. Igazságtalan vagyok a természethez, hiszen itt van minden az étlapon, sőt, slusszpoénként még bizalmasan felém is hajol, és belefonja a délutáni napfényt a hajamba. Cégünk ajándéka, teszi még hozzá, és úgy somolyog, mintha.
Tehát keresek valamit. Nincs a tóban, nincs a szélben, és én arra a hosszú, unalmas vonatútra gondolok, amit a nagy semmiért tettem meg.
Meztelenre vetkőztet a napsütés. Csobbanok. Bőröm selyemmé válik a víz alatt, alattam halak. Most több a tavirózsa, mint akkor. És mekkora csönd. A nádasban szitakötő, a szigeten, úgy száz méterre a parttól szajkó. Piros tükörré válik a víz, távol, a sziget mögött evezőcsobbanás. A gyűrűmet nézem, ahogy örül a víznek és a fénynek.
Én is örülök, bár az érzés egyelőre szokatlan. Megint a vonatút jut eszembe, és az, hogy talán mégsem.
Enyhe fuvallat jön.(Mint amikor álmodban valaki a füledbe fúj.) Kényes gyöngysorrá változik a víztükör, végéről levágtam a csomót. Egy pillanat műve az egész.
Simítsd le elméd felfodrozódott hullámait, hallom valahonnan a köldököm felől, és kedvem lenne kezet fogni magammal.
Ugyanakkor újra tegeződni kezdek a tájjal, mintha ez a vacak hat év nem is lett volna.
Fázni kezdek. Nem süllyedek el, pedig percek óta mozdulatlanul lebegek a vízben.
Most, most volna jó csönddé változni. Fejem fölött gyermekkorom felhői.
A parton aztán hagyom, hogy a fenyőtüskék a talpamba mélyedjenek. Akupunktúra, vigyorgok magamban.
Na, ez is megvolt, de mégse. Jó.
Belepattanok a farmerembe. Kicsit bő, de kényelmes darab. Dudorászva indulok az ösvényen a ház felé. Megszokásból zsebrevágom a kezem. (Szörnyű, milyen öreg vagyok.)
Tenyeremen a vér nyirkos melegét érzem.
Jó kis mondat, röhögök magamban. Nem is tudom, hogy jutott eszembe.
De a kezem tényleg véres. Kihúzom a zsebemből, és már nem is csodálkozom.
Hát itt voltak, végig.
És egyáltalán nem bánom, hogy véresre karcolták a tenyerem.