Lovekiller 18

- Livra nélkül nem megyek el… - Szögezte le hirtelen a férfi mire Vic teste megrándult. Idegesség suhant rajta végig, és elátkozta a szerelmét, amiért elrontotta az előbbi számára fölöttébb kellemes pillanatokat. – De ha visszakapjuk őt, mindenképpen szeretnék távozni innen…
- Mi a fenéért? – Jött Victumól az egyértelműen ellenkezésnek vehető kérdés.
- Mert nem vagyunk biztonságban ebben a városban! – Tört ki belőle hirtelen. – Aggódom Livráért…! – Motyogta őszintén rémült hangon mire Vic megrázta a fejét.
- Azt látom.. De semmi értelme… Livra jól van, és hidd el én is azon vagyok hogy megmentsem… - Suttogta hirtelen majd legszívesebben szája elé kapta volna a kezét és visszaszívta volna az információkat. Roan pupillái kitágultak és meredten nézett szerelmére.
- Te tudsz valamit… Hol van? Mi történt vele? Te tettél vele valamit? Victum eddig miért nem szóltál!? – Tett fel hirtelen egy rakás kérdést, mire Vic újra megborzongott.
- Mert én is tehetetlen vagyok Roan… - Motyogta csöndes szomorkás arccal, és elfordult a férfitól. – Hidd el ha tudnék valamit tenni, azonnal cselekednék, de sajnos semmit sem tehetek egyenlőre… - Suttogta őszintén. Testéből lassacskán kikúszott a tűz, és úgy érezte magát mint egy élettelen húsdarab. Roannak igaza van, voltaképp nem is foglalkozott Livrával, holott ő lenne a legfontosabb most. Még belegondolni sem mert hogy mi is történik a lánnyal ebben az ominózus pillanatban, de azt viszont tisztán érezte hogy pár izgága férfiujj bekúszott az azóta magára húzott takaró alá, és a hasát simogatta.
- Hagyd abba… - Parancsolt rá kissé sírós hangon kedvesére, majd letörölte a szemeiből felgyülemlő könnyeket. A rakoncátlan kéz megállt egy pillanatra, majd felkúszott Vic mellkasához és a fiú szíve fölött foglalt helyet.
- Fáj? – Roan Victum vállára hajtotta fejét, és kissé sajnálkozva nézett kedvese könnyektől gyöngyöző szemeire.
- Igen… - Hüppögte elszontyolodva a fiú, és behunyta a szemét. –Hozzám tartozik, felelőséget vállaltam érte, és mégis itt fekszek totál nyugalomban, és még csak meg sem próbálok segíteni rajta… - Fordult oda a férfihoz és hirtelen nyakába temette könnyező arcát. Átölelte a könnyed izmos testet, és nem szólt semmit. Várta hogy az illat megváltást hozzon neki, és végre elaltassa. Roan keze végigsimult vállain megállt a fiú tarkójánál. Ott beleakaszkodott a göndörödő kék fürtökbe és azokat próbálta egyenességre bírni.

- Szerelmem… - Búgta bele a fiú fülébe párja, és megbiccentette a kék zuhataggal megáldott fejet. – Nincs az a dolog, amit mi ketten ne tudnánk legyőzni… - Folytatta tovább, miközben finoman megharapta kedvese fülcimpáját. – Hidd el mi ketten verhetetlenek vagyunk… - Húzta közelebb magához Vicet, aki egy lemondó sóhajjal válaszolt.
- Ha az olyan könnyű lenne Roan… - Fújta ki a levegőt, és kissé megrázkódott. Érezte hogy pár hegyek fog belemélyed vállának finom bőrébe. Kezét finoman felemelte és ujjai elmerültek a barna tincseket övező fej simogatásában.
- Engedd hogy segítsek neked megkeresni és megmenteni őt… - Kezdte el duruzsolni a férfi, de Vic felült, és kibontakozott az ölelésből. Roan pontosan tudta hogy ez minek a jele. Vic újra meg készül tagadni segítségét, és a szerelmét is, pedig az imént eltöltött percek végleg elárulták számára hogy a fiú a saját életénél is jobban szereti őt. Mondani akart valamit, de nem jutott eszébe a mondat ami kifért volna kiszáradt torkán. Így hát csak egy kérdés csurrant ki finomkodó férfiajkai közül. - Miért ne?

Victum szinte azonnal ránézett, a kérdés hallatán. A narancssárga tündöklő szemek most érthető szomorúságba burkolózva figyelték a tökéletes finom izomzatú testet ami percekkel ezelőtt eszeveszett hevességgel ölelte, kényeztette, kínozta.
- Mert szeretlek… - Válaszolta halkan. Hangja szinte dalolt a csöndben, és nem tűrt ellentmondást Roan mégis megpróbálta.
- És miért nem engeded hogy én a tudtodra adjam hogy mennyire szeretlek? Hogy az életemet felkínálnám érted, ha kellene..
Nem is tudta mire számítson. Victum ahelyett hogy behódolt volna eme vallomásnak helyette még jobban összegörnyedt és kihúzódott az ágy szélére. Hátán odáig is elnyúló tetoválása alatt kiemelkedtek gerincének könnyen felismerhető csontjai.
- Nem tudod miről beszélsz Roan… Fogalmad sincs róla miket mondasz… - Válaszolt törten a fiú, mire párja azon nyomban felült.
- Azt mondod nem tudom mi az amikor kívánlak testem minden szenvedélyével? – Ült közelebb Vichez. – Mikor a csókodért sínylődöm? – Még közelebb merészkedett. – Mikor epekedve azt várom hogy épségben vissza gyere mikor olyan hirtelen eltűnsz és elcsámborogsz a picsába? Azt mondod nem tudom miről beszélek? -Hangja kissé erőszakosan, és akaratosan csengett majd hirtelen Vic meztelen hasához csúsztatta a kezét, és teljesen erejéből magához húzta Victum testét. – Te nem tudod miről beszélsz kölyök! - Jelentette ki határozottan, miközben megcirógatta Vic állát. – Egyet véss bele abba az ellentmondásos hülye kis fejedbe… SZ E R E T L E K…

Victum tekintete elfátyolosodott. Igen, mindennél jobban utálta ezt a szót… Mindennél jobban utálta és mindennél jobban imádta. Sosem tudta elmagyarázni magának sem pontosan mit is jelent a szó hogy gyűlölve szeretni… Egyszerűen azt érezni kellett, nem pedig elmesélni, körülírni. Most is úgy nézett maga elé akárcsak egy élőholt, főleg a szó után ami megpecsételte minden egyes szándékát.
Végre világossá vált előtte hogy mit kell tennie... Nem, sosem fordult meg a fejében hogy alávesse Roant Ternoss ördögi terveinek, ezért inkább maga megy.
Nincs más választása, nem akarja feláldozni se Livrát, se a férfit, ezért jobb ha ő maga megy. Ehhez viszont örökre el kell búcsúznia Roantól, ami az összes feladat közül a legnehezebbnek bizonyult. Ajkai remegni kezdtek, és a következő pillanatban úgy fordult meg a férfival szemben mint akit kipördítettek. A vékony karok áldozatkészen ölelték át a meztelen férfias testet, és Victum felzokogott.

Mióta Roannal összehozta a sors több könnyet ejtett mint egy ember egész élete alatt, de ez most másfajta zokogásnak tűnt. Benne rejlett az eddig együtt töltött idő bája, a hazugságuk kínja és minden ami arra késztette a fiút hogy maradjon, most úgy ömlöttek ki szemén keresztül akárcsak a patak.
- Én is szeretlek… - Alig bírta kinyögni a szavakat. Nem tudta abbahagyni a sírást, nem is akarta. – Nagyon szeretlek… - Könnyektől vörös szemeiben rajongás csillant meg, és visszabújt Roan karjai közé. Mindent eltűrne csak azért hogy férfival maradhasson mindent.
- Vic… Nyugodj meg… - Roan szokás szerint közelebb húzta a sírástól remegő kis testet. - Fáradt vagy, és zaklatott… De nyugodj meg minden meg fog oldódni… - Dörmögte miközben a kék hajszállak közé temette állát és fejen puszilta a fiút.
- Igen.. – Szipogta Victum, és próbálta visszafojtani fájdalmát. – Hamarosan minden meg fog oldódni… - Suttogta, és engedett a szorításon, majd kissé beismerő tekintettel nézett fel újra a barna szempárba. – Igazad van… Jobb ha lefekszünk aludni… - Suttogta mélységes csöndben, de még mielőtt eldőlt volna az ágyon kedvese vállára tette a kezét. – Roan…
- Igen?
- Adsz egy csókot? – Kérdezte meg halkan. Próbált egy kis vigasztaltságot csempészni hangjába.
- Ezt kérni kell? – Kezdett el mosolyogni Roan, majd mielőtt még Victum résnyire nyitotta volna száját beleharapott a kívánatos ajkakba, és rövid idő alatt sikerült elérnie hogy Vic a mámor tengerén érezze magát. A fiú hosszú percekig nem volt magánál nem tudott betelni a keserédes gyönyörrel ami csók által szállt testébe, azt érezte hogy lassan meghal belülről, felörli a szerelem… Ó bárcsak a szerelemtől halt volna most édes halált, nem ellenkezett volna egy szóval sem. Ehelyett inkább beletörődve törte meg a csókot és dőlt le az ágyra, mint aki kimerült, és csillogó tekintettel nézett a férfira.
- Te vagy a mindenem… Ezt jegyezd meg… Soha többé senkinek nem fogok ilyet mondani… Csak neked… - Zümmögte félálomban mire Roan elmosolyodott.
- Kis hülye kölyök… - Kunkorodott oda a fiú mellé és átölelte. Behunyta szemét, és az álomról álmodott. Arról hogy Vic és ő örökké együtt lesznek. Boldogan és hazugságok nélkül…


Victum számára az ébredések voltak mindig a legszörnyűbb pillanatok, főleg mikor rájött hogy ezúttal túl messzire ment. Most is mozdulatlan elszontyolodott tekintettel figyelte, és őrizte Roan zavartalan álmát, majd lassacskán kicsusszant az őt óvó karok alól. Még érezte a bizsergést tagjaiban, de szívében fájdalmasan nyilallt az érzés, hogy vége. És ezúttal tényleg vége…
Végleg eltűnik Roan életéből, és soha nem jön vissza. Ha ez az ára hogy szerelme biztonságban legyen hát megteszi. Már előbb el kellett volna mennie, de túl önző volt, nem törődött a következményekkel. És tessék, most ilyen fájdalmas választás elé sodorta őt a Sors a kioltott életek, és magába szívott lelkek miatt. Vic elgondolkozva, és a lehető leghalkabban öltözött fel. Nem zuhanyozott le, leghosszabb ideig akarta magában hordozni kedvese bőrének illatát, érintésének emlékét. Szinte pillanatok alatt készen volt, tekintete pedig egyre gyakrabban tévedt a kellemes álmokba révedt alakra, aki takaró alá rejtette a fiú által hőn áhított idomokat. Victum mélyet sóhajtott megrázta kék fürjeit, és gondterhelten figyelte tovább Roant aztán egy hirtelen mozdulattal ott termett az ágy mellett.
- Aludj édes angyal… - Suttogott halkan miközben érezte megszorítja torkát a sírás fojtogató kötele. A barna rakoncátlan hajszállak látványa szívéig hatolt és belevéste magát az emlékekbe akárcsak egy tőr édes pengéje. Csókot nyomott vékony mutatóujjára, majd végighúzta a férfi kiszáradt száján. – Tudod hogy mindig te leszel nekem az Egyetlen… Akit örökké… És mindig… És igazán… - Folytatta tovább egy remegő sóhajjal. - Akármi is legyek, és akármennyire is vess meg valahol.. Tetőtől talpig a tied vagyok… - Mosolyodott el szomorúan.

Igen most már érezte azt, amit annyira irigyelt Livrától. Az emészthetetlen fájdalmat, hogy valaki olyat veszít el akit igazán szeret, még akkor is ha nemes célból teszi. Fájt neki, szinte majdnem szétszakadt a szíve, ami elvileg érzelmekre tökéletesen képtelen. És mégis képes volt valaki meghódítani és megszédíteni. Vic csöndben lopakodva nyitotta ki az ajtót, mire a szél szinte fájdalmasan csipkedni kezdte sápadt arcát. – Szeretlek… - Súgta a semmibe, majd finoman behajtotta maga mögött az ajtót. Hosszú pillanatokig bámulta a kilincset, valahol mintha arra várt volna hogy Roan felébred, és égen földön keresni kezdi, megtalálja és nem engedi el, Vic pedig itt marad, és szarik mindenre és mindenkire, végre valahára egyszer boldog lesz…
- Victum, őszinte leszek veled: Nálad szánalmasabb kísérletet még nem hordott a hátán ez a nyomorult Föld… - Hallott meg egy feltűnően ismerős női hangot, mire megugorva fordult meg. Az ismerős szőke tincsek, a bájos arc és a kegyetlenkedő mosoly láttán eltátotta a száját, majd dacosan felkiáltott.
- Leonóra te végig itt voltál!? – Könnyes narancsszemei szinte felperzselődtek a vöröslő tehetetlen dühtől, de az előtte álló lány fagyosan elmosolyodott. Most is divatosan és kívánatosan festett csakúgy mint mindig. Egy vérvörös hosszú ujjú női ruha fedte gömbölyded idomait, de Victumot ez most teljesen hidegen hagyta.
- Arra vagy kíváncsi, hogy láttalak e titeket szerelmeskedni? – Kérdezett vissza a lehető legtapintatlanabb hangnemben, majd felnevetett. – Nem, ne álmodj róla drága… Csak ezeket követtem… - Azzal a háta mögül előhúzott két eszméletlen gyermeket és a földre lökte őket. A két kisgyermek eszméletlenül hullott a földre, Vic pedig rémültségtől felindultan tekintett magyarázatért a nőre. - Ezek viszont látták… - Folytatta Leonóra gonosz vigyorral, mire Victum arcára felszökött a pír.
- De…de ezek gyerekek… - Hebegte zavartan, miközben a két kicsire nézett, akik ártatlan arccal hevertek közöttük. – Megölted őket?! –Bukott ki belőle akaratlanul is a kérdés mire Leonórától csak egy flegma grimasz volt a válasz.
- Majd megölöm, ha kedvem lesz.. –Válaszolt kissé durcásan. - Ternossnak dolgoznak, és nem emberek… Kémek… - Folytatta tovább miközben egyre nagyobb delíriummal figyelte a Vic arcára kiült rémületet. - Téged figyelnek, és arra várnak hogy mikor húzol el innen a fenébe hogy aztán elvigyék innen a kis szerelmedet… - A lány szemében megcsillant az elégtétel öröme. – Ha most innen elmész a halálos szerződését írod alá annak a nyomorult alaknak… - Bökött a ház felé, mire Vicnek elakadt a szava.
- De...De megegyeztem vele… - Szedte össze magát néhány perc csönd után de a nő izgatottan a szavába vágott.
- Te hülye seggfej mégis mióta hiszel te neki!? –Kiáltotta el magát felindultan Leonóra, mire Vic a szája elé tolta a kezét.
- Csöndesebben! – Suttogott még mindig zavartan. – Még felébreszted Roant! -Szinte beleőrült a gondolatba hogy két kis nyavalyás a magánéletét egy bizonyos idő óta nyomon követi. Egyszerre tartotta felháborítónak, és valahol mélyen rendkívül izgatónak is. Viszont az rendkívül mélyen hatott rá hogy Leonóra igazat mondd, és komolyan fájt neki hogy hitt Ternossnak.. Hisz tudhatta volna az egész csak egy macskaegér játék.
- Vic magaddal kell vinned Melindához és el kell mondanod hogy te vagy… - Folytatta a lány valamivel halkabban mire Victum letaglózva figyelte, és szinte rögtön a szavába vágott pörgős nyelvével.
- Nem mondhatom el neki, mert akkor egy életre meggyűlöl… - Hadarta gyorsan, mire társa göndör kacagása csendült fel a szélben.
- Mert akkor nem fog utálni ha itt hagyod szó nélkül az örökre igaz?! A Te megoldásod mennyivel kíméletesebb, kísérlet!? Figyelj te mamlasz! Roan nem gyerek, vagy elfogadja vagy pedig elfelejt… Rajta múlik… Ha jelentettél neki valaha is valamit az unaloműzésen kívül meg fogja emészteni hidd el!
- Ne nevezz így! – Victum felindultan indult meg a lány felé. Be kellett látnia Leonórának igaza van. Egyedül csak ott a laboratóriumban tudhatja biztonságban Roant, még akkor is ha be kell neki vallania mindent. – És még is hogy gondoltad hogy viszem el Őt Melindához, ha!?
- A világ legegyszerűbb dolga… - Ment hozzá közelebb a lány, már sokkal higgadtabb tekintettel. – Elaltatjuk és elvisszük Melindához, hogy ne tudja hova került…
- Meg fog rémülni… Főleg ha elmondok neki mindent… - Közölte Vic sértődött arccal, mire Leonóra egy határozott mozdulattal képen vágta. Victum puha bőre fájdalmasan felkiáltott az ütéstől a fiú pedig megtántorodva az ajtónak támaszkodott.
- Rosszabb vagy mint valami kismama! – Csipkelődött vele tovább Leonóra, mire Vicnek kezdett elege lenni belőle. Voltaképpen semmit sem ért. Fogalma sincs arról hogy most mitévő legyen. Ha odaviszi Roant a laborba, akkor be kell neki vallania mindent, és akkor örökre vége a szerelmüknek, mert a férfi nem fog neki megbocsátani. Ha viszont itt hagyja akkor több mint valószínű, hogy Ternoss megkísérli őt elrabolni, azt pedig megint csak nem élné túl sem ő, sem pedig a szerelme. Lassacskán tényleg igazat kellett adnia az előtte álló kissé pimasz természetű nőnek, a büszkeségét viszont eléggé felsértette az előbb elcsattant pofon.
- Egyáltalán ki vagy te nekem, hogy megüss!? – Tört ki hirtelen Leonórára, miközben teljesen elfelejtette hogy az ajtó előtt vannak. – És egyáltalán miért akarsz segíteni…? Miért figyelmeztetsz ha egyszer gyűlölsz és minden bizonyára örülnél ha megszabadulnál tőlem?! Nem értelek most be kell valljam… - Halkult vissza a hangja, és magyarázatkövetelően tekintett narancssárga démoni szemeivel a szőkeségre, akinek gyűlölködő arca szomorú mosollyá simult át.
- Honnan veszed, hogy gyűlöllek…? – Hangja hirtelen lággyá változott, mire a fiú kissé gyanús tekintettel méregetni kezdte őt.
- Bocs de eddig sütött belőled a gyűlölet, és egy párszor már az életemre tőrtél, sőt ha jól számolom egyszer már meg is öltél… - Válaszolt bizalmatlan hangnemben.
- Arról nem én tehetek, hogy az volt a dolgom és hogy hülye vagy. Nem gondoltam hogy tényleg belebolondultál, egy emberfajzatba… - Mondta őszintén kissé ingerülten Leonóra miközben hátrafésülte selymesen fénylő haját a vállához. – Az volt a feladatom hogy visszatérítselek a normális útra… Mivel elviekben neked nem az lenne a dolgod, hogy egy ember mellett ácsorogj, felajánlva magadat neki…
- Bocsánat, hogy beleuntam a váltsuk meg a világot közben nyírjunk ki pár embert szerepbe… - Horkant fel Vic a tőle szokatlan rideg modorral. – Nincs kedved átvenni?
- Valamiért különlegesnek tartanak téged… - Nézett le a földre Leonóra kissé sértődött durcás arcot vágva. – Még most is téged helyeznek előtérbe pedig te tökéletesen leszarod őket nem igaz? – Nézett fel ártatlanul Victum tengerkék fürjeire, mire az bólogatni kezdett.
- Ha nem értik meg, akkor nem értik meg… Nem fogok azért ölni mert ők azt mondják! Eléggé szívok már a természetem miatt is… - Szívta be vöröslő alsóajkait Victum miközben bátortalanul Leonórára nézett. - Akkor azt mondod vigyük el őt? Segítesz nekem?
- Kénytelen vagyok… - Rántotta meg a vállát a lány, és Vic mellé ment. – Elaltatjuk, elvisszük, és kész… - Mosolyodott rá végtelenül őszintén a fiúra, akinek az arcára hirtelen gyorsasággal felkúszott a pír.
- Köszönöm… - Motyogta zavarodottan, miközben elrántotta a fejét. – Akkor hát csináljuk... – Nyomta le bizonytalanul a kilincset, és óvatosan kinyitotta az ajtót.
„Mit vagyok úgy oda hiszen ezt akartam. Visszajönni és vele lenni…” – Győzködte magát miközben visszasétált a hálóba. Akkor esett le neki hogy a férfi meztelenül fekszik az ágyban, és ez több mint kellemetlen volt számára. Már pusztán a gondolattól is furán érezte magát, aztán igyekezett a feladatra koncentrálni. Szótlanul halkan léptek be a hálóba, ahol Roan még mindig mozdulatlanul aludt. Barna haja kócosan nyújtózkodott fején, Vic pár pillanatig ujjai között érezte a selymes barna fürtök simogatását.
- Majd én beadom neki… Te gondoskodj róla hogy ne lássa az arcom, és ne tudja mi történik vele… - Súgta oda neki Leo, mire Victum nyelt egyet. „Nos igen mondani könnyű megtenni már kevésbé…” – Feszengett miközben lassan rátérdelt az ágyra. Nyugtalanította a gondolat hogy nincsenek kettesben hogy nem tudja beadni azt az altatót ő maga Roannak. De sajnos a nőnek újfent igaza volt, sosem tudná bántani a szerelmét.

Ahogyan az ágy megroppant pillekönnyű súlya alatt Roan szempillái megrebbentek, Victum és Leonóra pedig összerezdült, majd amikor nem láttak több mozgást egy halk sóhajt eleresztve egymásra néztek, és Leo hirtelen kiemelt ruhája rejtekéből egy injekciós tűt. Vicen végigfutott a hideg a tű láttán és szerelmére nézett. Vajon érdemes e ezt az egészet végigcsinálnia?
- Sajnálom… - Szuszogta újra mint eltervezett távozásakor. Az alvó férfi szinte felkínálta karját a tűnek, fedetlenül hevert az ágyon mozdulatlanul. Victum szinte érezte ahogyan Leonóra közelíti a hegyes tűt, majd halkan felkiáltott mikor belefúródott az injekció Roan bőrébe. A férfinak úgy pattantak fel a szemei akárcsak a rugók és rémülten nézett a fiúra.
- Vic… - Préselte ki félálomban a nevet ajkain, miközben érezte hogy karján keresztül valami ólomszerű folyadék csurran belé. – Mi történt? Miért vagy felöltözve? – Tette fel kábultan a kérdéseket, mikor megérezte a vékony kabát érdes érintését vállain. Kutakodó álmos tekintettel szemezett kedvesével mire Victum sárga szemeiben egy apró kis könnycsepp jelent meg.
- Fáztam… - Dadogta Vic zavartan. Fogalma sem volt mit mondjon, és őszintén meglepte az hogy Roan nem fordul a fájdalom irányába. – Szeretlek… - Az egyetlen értelmes gondolat ami kifutott a száján az ez a szó volt. Szinte teljesen elfelejtette hogy nincs kettesben szerelmével, olyan elérzékenyedett tekintettel fürkészte a barna szemeket, mintha most látná őket utoljára. „Ha most elalszol minden meg fog változni. Kettőnk kapcsolata… a szerelmünk…minden” – Gyönyörködött el Roan arcában hirtelen. Nem tudott szabadulni a bájtól, valami arra késztette őt hogy orrával finoman megsimogassa a kissé borostás férfiarcot, és apró csókot leheljen a homlokára.
- Én is… - Hallatszott kimerült válasz Roantól, miközben a fények megcsillámlottak gyönyörű tekintetében. Olyan kellemes volt Vicet újra ilyen közel éreznie magához, hogy majdnem belehalt, de valami megzavarta. A tekintet… A könnycsepp… – Miért…Miért vagy szomorú? – Érezte egyre jobban elálmosodik, de zavarta hogy kedvese olyan furcsán viselkedik vele. – Itt akartál hagyni? – Tette fel gyorsan a kérdést, mint aki érezte hogy nemsokára elalszik. – Victum, ne hagyj itt… Ne hagyj itt mert én szeretlek… - Emelte fel megszúrt kezét, és kétségbeesetten átölelte kedvese nyakát. Victum teste rögtön megrogyott szerelme karjának súlya alatt, és pillanatok múlva ott találta magát a félmeztelen mellkason amitől csupán csak egy takaró választotta el. Mindenből kedvese illata áradt, és ez teljesen megbolondította őt.
- Dehogy hagylak itt édesem… Soha egy lépést sem teszek többé nélküled… Roan… - Suttogta halkan Vic a vallomást, de nem lelt válaszra. Szerelme ott aludt el újra, szorosan átölelve őt. A fiú behunyta a szemét mélyet szippantott a férfias illatból, majd halkan súgva megszólalt:- Elaludt…

A kék hajfüggöny eltakarta a két férfi arcát, ezért Leonóra csak a szóváltásból következtetett ara hogy Victum sírás közeli állapotba került. „Te hülye mamlasz…” – Fecskendezte bele a férfi vénájába az altatószert, majd egyszerűen kihúzta a tűt és lefeküdt a földre.
A féltékenység neki dacos könnyeket csalt a szemébe. Miért is segít Vicnek ha a fiú őt nem szereti? Miért szövetkezik vele mikor csak egyikőjük lehet boldog? „Miért vagyon én ilyen hülye?” – Leonóra legszívesebben üvöltve rohant volna ki a szobából, de nem tette. Helyette ott némán hallgatott, és várta hogy Roan végre elaludjon, aztán amikor meghallotta az indulatszót komótosan kelt fel a földről.
- Azt hittem már soha sem lesz vége… - Sóhajtott fel némi gúnnyal a hangjában, közben keserűen kellett megállapítania, hogy Victum tényleg Roant szereti. Ahogyan társa lassan kicsusszant a szerető karból, megpillantotta annak csöppet sem boldog tekintetét. – Mi van?
- Semmi… - Prüszkölte a fiú csöndben, miközben kiült az ágy szélére és letörölte a könnyeit. – Hogy fogjuk elvinni? Nem lesz feltűnő a dolog? – Hangja továbbra is remegett valamitől.
- Nos hát, ez a nehezebbik feladat.. Sőt még a két kis kölyköt is el kell tűntetni… - Ült mellé elgondolkozva a Leonóra, majd Victumra nézett. – Pakolj össze, én meg addig elintézem a két kémet! – Utasította a fiút mire az értetlenül nézett rá.
- Mit pakoljak össze? – Hebegte Vic zavart tekintettel, mire a lány felháborodottan hátba csapta.
- Ruhát, fogkefét, meg amit gondolsz! – Válaszolta Leonóra azzal kisietett a szobából. Szőke haja szellemszerűen libbent a nőies hát után, amit Victum is figyelemmel követett de valahogyan nem tudta értékelni. Ő most csak is Roannal volt elfoglalva, hogy a férfit biztonságban tudhassa. Ahogyan lassan felállt valami eddig ismeretlen érzés suhant át démoni valóján. Ezen a helyen ismerkedtek meg… Itt történt minden közöttük… És most örökre itt kell hagyniuk…

Lassú komótos léptekkel és kifejezéstelen arccal kezdett neki a pakolászásnak. Nem is nézte mit tesz el, csak ami a kezébe került vitte. „Itt kell hagynom az emlékeimet…” – Szövögette a gondolatot, és egyre nagyobb fájdalmat érzett a szívében, amit azzal vígasztalt hogy élete értelme ott lesz vele. Néhány perc múlva megjelent az ajtóban két bőrönddel a karján, lehangoló fényekkel a szemeiben. „Vége…” – Ötlött belé a felismerés, ahogyan újra végignézett a házon, már előre elfogta a honvágy, de még mielőtt komolyabban belemerülhetett volna, megjelent a lány.
- Kész vagy? – Nézett rá sürgetően, mire Victum szomorúan elmosolyodott. Nem tudta hogy van még ereje mosolyogni azok után amin az elmúlt órákban keresztül ment.
- Kész… - Válaszolta, és lassan kivonszolta a bőröndöket az utcára. Fogalma sem volt mi következik most csak azt tudta hogy bizonyára most következnek élete legnehezebb, és legrosszabb órái…