Nem tudlak elhagyni...hiába a fehér koporsó

Ott álltam az ajtó előtt. Már mindent végiggondoltam, mégsem szabadultam semmitől. Az elsőtől az utolsó érintésig, pillantásig, keresztül-kasul az egész életemen. Ezektől nem tudtam szabadulni. És miért nevezem az egész életemnek azt a néhány évet, amit veled tölthettem? Mert számomra te voltál az élet...Ó, ha még mindig velem lehetnél! Ha nem állna köztünk ez a távolság, amit át nem hághatunk, bárhogy szeretnénk! Mögöttem az emberek türelmetlenek voltak, de nem szóltak semmit. Csak éreztem, hogy legszívesebben félrelöknének engem...A kislányt, aki a ravatalozó ajtajában állt, mert nem vitte rá a lélek, hogy bemenjen… Hogy átlépjen abba a másik világba, ami még mindig oly távoli attól ami előtte áll. Nyomást éreztem hátulról. Valaki megunta, hogy feltartom a sort és betolt az ajtón. Mintha megkövült volna, a lábam alig akart mozdulni. A hófehér koporsó vakító fényként hatolt át a sötét termen. Tekintetem gyenge volt, s én magam erőtlen. A vörös és fehér virágokból font koszorúk körében ott volt új fekhelyed, mely most nem csak egy-egy éjszakára, hanem egy örök életre szól... immár nélkülem. Hát erre cserélted a puha párnák, s szeretőd ölelő karjainak melegét?

Ó, ha tudtam volna akkor este, hogy utoljára látlak, s szorítlak magamhoz! Ha éreztem volna, hogy abban a csókban benne volt utolsó sóhajod! S hogy illatod utoljára szívhatom oly tisztán magamba! Elmondtam volna én, akár századszorra is, bármennyiszer, akárhányszor csak kéred, csak hogy kételyed ne legyen... Hogy oly tisztán, teljes szívből én mindig csak téged szeretlek! Lelkem már csak ilyenformán járta át minden gondolat. Ekkor már ott álltam édesanyád jobbján, testvéreid mellett. A megtört asszony zokogva hajolt legidősebb fia fejéhez, még egyszer utoljára. A fájdalom kiült arcára. Barátok, rokonok, mindenki ott állt körülötted. Valahogy mégsem éreztem, láttam őket. Csak tudtam, hogy vannak. Az egyetlen, amit láttam, pihent, nyugodt arcod volt. Gyönyörű ajkad, mely nemrég még engem csókolt, s mely ekkor már csak egy utolsó mosollyá torzult. Fájdalmam olthatatlan gyengeséggé lett, melyet teáltalad nyertem, hogy elveszítettelek. Már csak szerelemem maradt vigasznak, s hogy tudtam, ez örökké így marad. Az élet igazságtalan játékaként tengődtem e percben, s olyan voltam, mint egy süket-néma, s csak nyeltem és nyeltem. Könnyeim záporként hagyták el apró szemem, s mint az ég vigaszt nem lelő gyermeke álltam előtted utoljára, mit sem fogva fel az emberek suttogásából. Hallottam, a pap jő. De nem, nem lehet! - mondtam! - Még nem! S szívem úgy remegett, mint kit már meggyötört az élet. Nem akartam hallani azt az ocsmányságot..." Búcsúzunk drága halottunktól..."

Nem! Hol van a búcsú, amit ő megérdemel? Hol a köszönet a sok gyönyörű percért mit vele tölthettem el? Merre jár most a kis pacsirta madár, mely érkezésedkor mindig veled szállt? Hol a boldog énekszó, mely elhagyta ajkad, s hol lehet most az az utolsó csók, melyet tőled kaptam? Kívülállóként éreztem magam e között a sok gyászoló családtag között, s talán mégis megérdemeltem, hogy még ekkor sóvárgó tekintetem arcodra vetettem. Igen, hiszen tudom én, minden megérte, s most éreztem csak, milyen jó, hogy nem hagytam, hogy szívem helyett eszem cselekedtessen! Testestől-lelkestől tiéd voltam már, s ami elválasztott tőled, nem más, mint a halál. Ez a félelmetes szó, mely erőt sugároz, mely megtántorítja a gyengét, parancsának ellent mondani nem lehet. E hatalmas szó volt ekkor az egyetlen ellenségem, s a szörnyű tény, hogy ez még sem csak egy szó. Vágytam utánad, hogy veled lehessek, hogy érezhessem én is, mit te is, odaát, a halál fekete bársony-függönyén túl.

Már csak ezekre emlékszem. Álmomból vissza-vissza térve erre a helyre, erre a napra folyton csak ez jár eszemben. Hogy egy nap odaát veled leszek újra, s már csak éjjelenként lehetek veled, abban a másik világban...Mindig erre várok. Hogy leszálljon az est, a Hold uralja az eget, millió gyermeke tekintete sóvárogjon szerelmünk olthatatlan szenvedélye után...és mi uraljuk az éjszakát, csókokkal, ölelésekkel tartva egyben a világot...míg a nap fel nem kel...s még annál is tovább.