Történetek

Rengeteg ismerőssel találkoztam, sorra kézfogások, és bemutatások sokasága fogadott minket. Végre eljutottunk a kijáratig, és irány a patak, ami a tábortól kb. 800 méterre található a kedvenc sziklám mellet. Én csak a vándorok sziklájának nevezem, hisz itt született nem egy két alkotásom. Bécinek és a húgomnak újdonság számba mentek az apró, ficánkoló halak a patakban. Kiélvezték a látványt, megmásztuk a sziklát, és visszanyúltunk a táborba...

Először lentről fel, majd vissza körbe nyalakodom, simogatom a kezemmel, a nyelvemmel, és néhányszor bekapom, nem nehéz az egészet bekapni, pedig nem kis példány, csak gyakorlat kérdése az egész. Ez nagyon tetszik neki, és közben a pálcával lent tovább simogat...

Naivitása sokkal nagyobb volt annál, minthogy valami mögöttes szándékra gondolt volna. A két kéz egymásba fonódott. Egyikük se mozdult. Csak a két kéz volt, ami összekötötte őket, mégis olyan volt mintha már régi időkből ismernék egymást. A pár másodperces mozdulatlanság mindkettőjüknek órákig tartott a képzeletükben. Aztán a fiú lassan, érzékien simogatni kezdte az ujjai között lévő másik kezet...

Mielőtt magamhoz tudtam volna rántani, hogy megcsókoljam, kiszabadult karjaimból, és beszaladt a tengerbe. Én is levetkőztem, és követtem a homokban hagyott lábnyomait, egyet hagyva, ahol ő kettőt, éreztem, ahogy végigmér, amint meztelenül gázolok a vízben, és én sem tudtam levenni róla a szememet. A hullámok incselkedően ölelték, simogatták nádszál derekát, s én meggyorsítottam lépteimet, hogy mielőbb átvehessem végre helyüket...

Mikor a dal végére ért, és az utolsó hang zengése is elhalt a szoba falai közt, tökéletes csend támadt. A lány nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki. Mintha könnyű transzba esett volna.
Nem láthatta, hogy a fekete ló már nem az ablak előtt állt, fejét a zongorán nyugtatva, hanem ő mögötte – valóban hatalmas, éjfekete állat, marmagassága nagyobb, mint a lány, teste izmos és bámulatra méltóan arányos...

A Szülők.. Két ember, akiknek sorsát a Szerelem, és egy általuk létrehozott Új Élet fűzi össze.
És mi, a gyerekek.
Annyi mindent kapunk Tőlük és olyan keveset adunk.. Oly sokszor érezzük tehernek azt a féltő gondoskodást. S egy-egy gyenge pillanatunkban döbbenünk csak rá: Istenem, Ők értem vannak... Ilyenkor én is elgondolkozom: Mi lesz velem, ha Ők már nem lesznek?! ...

Azóta hogy nem találkoztunk, úgy érzem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Fáj, és egyedül érzem magam nélküled. Az egyik legjobb barátom voltál, és fáj a tudatlanság, hogy nem tudom, mi van veled, hogy nem tudom, mit csinálsz ebben a pillanatban, hogy nem ismerem a barátaidat, és hogy én, már nem vagyok a barátod...

Aztán egy nap felkapaszkodott a fészek szélére, lenézett a mélységbe, becsukta a szemét és... elrugaszkodott. Tudta, hitte, hogy képes repülni, s bár ha egy felnőtt madár látta volna próbálkozását, repülésnek aligha nevezte volna az összevissza szárnycsapkodást, ám a kismadár valahogy mégis a levegőben maradt. Próbálgatta a szárnyait, a mohón tanulta a manővereket. Egyre ügyesebb lett és élvezte a szabadságot. Ám ahogy meglátta a magasban szálló sast, ő is odavágyott. Még magasabbra......

Az idő a legjobb gyógyír mindenre. A te sebeid is eltűntek, mikor újra megláttad Őt. Szembe állt veled és kezét nyújtotta neked, tekintete homályos volt még is oly szelíd és minden, ami eddig volt, minden, amit tett, minden fájdalom megszűnt hirtelen szívedben, úrrá lett rajtad a szerelem. Hagytad, hogy újra elcsábítson...

Egyre csak közeledtek… mikor már csak karnyújtásnyira voltak egymástól a titokzatos lány hirtelen előrántott egy tört és egyenesen a fiú szívébe döfte… Megtette… hát ezért várakozott ennyit…, tette mindenkit félelembe ejtett, az emberek nagy része sikítozva, mindenkin áttiporva menekült el, voltak, akik segítséget hívtak… de már mindhiába ...