Tapmancs lelke 8. fejezet

8. Fejezet

Irány a Tiltott Rengeteg!

Elindultam hát a hosszú útra a Tiltott Rengeteg felé, mely életem legnagyobb csínytevéseinek színtere volt. Még utoljára visszanéztem arra a helyre, ahol Harry még az imént feküdt, de már nem volt bennem csalódottság. Annak a helyét az eltökéltség vette át, amely a folytatásra ösztönzött. Ez ismét felélesztette bennem azokat a remény-szikrákat, amelyek a szívemben laktak, és éltettek az Azkabanban töltött keserves évek alatt. Mivel csak magamra számíthattam, elindultam hát, és a gondolataimba merülve már száguldottam is, magam mögött hagyva Surrey grófság házait.

Temérdek mérföldet tettem meg anélkül, hogy megálltam volna, és már a Nap is hétágra sütött, mikor gyomrom fájdalmasan megmordult, követelve a táplálékot. Így hát elhatároztam, fogok valami finomat. Elindultam a számat nyalogatva, a közeli erdőbe, de gyorsan vissza is fordultam, mert a fák közül emberi hangok és kutyaugatás szűrődtek ki. Kiiszkoltam az erdőszélről, mert így legyengülve nem sok esélyem lett volna a vadászkutyákkal szemben, ha esetleg a gazdáiknak kóbor kutya kergetősdit lett volna kedvük játszani. Így éhen maradva, és egyre türelmetlenebbül haladtam tovább. Már arra is gondoltam, hogy itt van az ideje meginni az erősítő főzetet, ami a nyakamba kötött kendőben lapult, de hamar lebeszéltem róla magam, és inkább eltettem későbbre.

Tovább haladtam, bár nagyon nehéz volt. Sokáig kietlen, szinte teljesen kopár területen haladtam. Néhány bogáron és hernyón kívül nem volt semmilyen élelem, amit út közben magamhoz tudtam volna venni. Fintorogva bár, de megettem az összes csúszómászót, ami az utamba került. Nem találkoztam egy állattal sem, így az út egy idő után kezdett nagyon unalmassá válni, és a tetejében még a szomjúság is gyötört. A gondolataim tompák voltak, így a szokásos útközbeni mélázások sem segítettek. Rám tört a magány, a lélekölő egyedüllét, amely egyre csak fojtogatott.

- Legalább egy madárral, vagy kóborállattal találkoznék már végre! – tört fel a kétségbe esett kiáltás egyenesen a szívem legmélyéről.

Röviddel lelkem elkeseredett rezdülése után egy feketerigó szállt a hátamra. Megdöbbenve néztem rá, de a szemében csak kedvességet láttam. Vidáman csicsergett, és nekem a lélegzetem is elakadt, mikor észre vettem, hogy minden csippantását értem. Elcsicseregte, hogy mi a helyzet az ország azon részében, ahonnan iderepült, és rákérdezett merre tartok. Mikor elmondtam neki, felélénkült, és azt mondta, örömmel elkísér.

Így hát a rigó segítségével hamar egy tisztásra jutottam, ahol a Nap fényében élénken csillogó tavacska terült el. Rögtön a tóhoz siettem és enyhítettem szomjúságomon. Egy kicsit pihentem, közben a fűszálakkal játszó rigót figyeltem, aki gondtalanul szálldosott egyikről a másikra. Miután egy kicsit már erősebbnek, és fittebbnek éreztem magam, körülnéztem a tóparton. A tavacska partjának egy részét nádas-gyékényes növényzet nőtte be. Ekkor a tópart felé közeledő vadkacsa családot vettem észre. Gyorsan a nád takarásába húzódtam, és kivártam, amíg közelebb érnek, és elkaphatok néhányat. Mikor már nagyon közel voltak, rájuk ugrottam és sikerült két kacsát elkapnom. Jóízűen lakmározni kezdtem. Közben madár-társam gilisztákat húzkodott ki a közeli laza talajból, majd felfalta őket. Mikor mindketten befejeztük a lakmározást, jóízű „beszélgetésbe” kezdtünk. Így a tisztás csendjét hosszú percekig csivitelés és ugatás töltötte be, majd mindketten mély álomba merültünk.

A következő napok gyorsan elteltek, amely a kis madár társaságában nagyon jó hangulatú volt. De az egyik nap, mikor egy rovart akart elkapni egy tüske megsértette a lábát. Egy ideig úgy tűnt nem súlyos, de hamarosan észrevettem, hogy a seb egyre csúnyább. Odahívtam magamhoz, és elmagyaráztam neki, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak, meg kell változtatnom a külsőm, de nem kell félnie. A madárka nem ijedt meg, amikor egy fa takarásában visszaváltoztam emberré. A rigó a vállamra szállt miközben elővettem a főzetet. Óvatosan kentem be a lábát, miközben hálásan csivitelt. Ezután visszakötöttem a nyakamba a kendőt és örömmel a szívemben változtam vissza. Most hálát adtam Merlinnek, hogy volt elég akaraterőm ahhoz, hogy nem használtam el a gyógyító főzetet előbb.

Már egyre jobban közeledtünk a roxforti erdőhöz. Következett Daftown, Roxmorts és más kisebb falvak, míg nem körülbelül kétheti út után elértünk a Tiltott Rengetegbe. Szinte azonnal megrohantak az emlékek, de gyorsan felocsúdtam, mert ez az erdő nem arról volt híres, hogy itt bárki nyugodtan mélázgathat. Pláne, ha az idetévedt ember vagy állat kimerült és csontsovány. Hiába ettem most már egyre többet, ez a sok „erőltetett menet” minden energiát kivett belőlem, amelyre még a hosszú azkabani kínlódás is rányomta bélyegét. Azonban mikor megrohantak az emlékek, és elfogott a rettegés, mindig ott volt, hű madár társam, akinek megnyugtató csipogása mindig felmelengette rémülettől megdermedt szívemet. Ez a cserregés mindig azt jelezte számomra, hogy nem vagyok egyedül.

De ennek is vége szakadt, mert mikor a Rengeteghez értünk, a madárka elbúcsúzott, és amilyen hirtelen jött, úgy el is ment. Sokáig szomorúan néztem utána, majd elhatároztam, hogy közelebb megyek a Roxforthoz. Minél közelebb értem, annál izgatottabb lettem. Úgy éreztem magam, mint amikor először pillantottam meg a száztornyú, sudár épületet. Végül feltűnt a Roxfort teljes valójában, és én elámultam mennyire gyönyörű. A távolban felsejlett a kviddicspálya magas karikáival. Mikor már eleget méláztam kviddicsről és Roxfortról, elindultam vissza a Tiltott Rengeteg belsejébe.

Hamarosan feltűnt Hagrid kunyhója, és maga a bozontos háztájőrző hosszúfülű kutyájával, Agyarral. Jókedvűen néztem, ahogy a kertben foglalatoskodik, és közben a Roxfort-indulót énekli. Ezt énekelte mindig, amikor annak idején meglátogattuk, ami elég gyakori eset volt. Már épp közelebb akartam menni, mikor Agyar vicsorogva nekem rontott.

- Agyar! Vissza! – kiabált rá Hagrid hasztalanul.

A vén eb nekem rontott, és hamarosan egymást rúgva, harapva marakodtunk, amelyben persze én maradtam alul, figyelembe véve az erőviszonyokat. Hagridnak végre sikerült megfékeznie Agyart én pedig minden erőmet összeszedve elrohantam. Mikor már elég távol kerültem a vadőrlaktól szemügyre vettem a sebeimet, de szerencsére nem voltak súlyosak. Kis pihenő után elindultam egy üreget vagy barlangot keresni, ahol ideiglenesen meghúzhatom magam. Nagy bosszúságomra még az eső is eleredt, így egyre kevesebb kedvem volt a szabadban éjszakázáshoz. De ha azt képzeltem, hogy ma Agyar akciója volt a legrosszabb hát tévedtem. Mikor egy tisztásra értem, összetalálkoztam egy csapat kentaurral, akik nem voltak épp barátságos hangulatban. Amikor a közelükbe jutottam, hatalmas patáikkal nekem estek. Így a harapott, karmolt sebeim mellé néhány kék-zöld folt is társult. Csak a még mindig megmaradt fürgeségemnek köszönhettem, hogy el tudtam iszkolni, és nem hagytam ott a fogam. Mikor már biztonságban tudtam magam, és nem kellett rohanom, úrrá lett rajtam a fáradtság. Emellett a sebeim is sajogtak, fájt az oldalam, és már csak tántorogni tudtam. De Merlinnek hála, hamarosan találtam egy kis barlangot. Betámolyogtam, és szinte azonnal elterültem a földön, miközben a világ elsötétült.