Érzéki csalódás

Este van. A rádióból halk zaj szűrődik, de fel sem fogom. A régi kislámpa sárgára festi a szoba falait. Fekszem az ágyamon, szemem csukva, karom kitárva. Nincs megágyazva, bár az álom kerülget, de én ruhában várom a tudatlanságot.
Gyengéd csók, érzem az ajkaid, hallom a hangod: „Kicsim”. Előbb mélyen magamba szívom az illatod, s miután érzem, hogy megsimogattad a hajam, kinyitom a szemem. Téged látlak. Nézel rám, apró, gyengéd mosoly az arcodon. Szemedben megértés s szeretet. Talán szerelem is.
.Bocsáss meg, annyira sajnálom. Én szerettem volna beszélni veled, de… Egyszerűen nem tudtam, nem volt rá lehetőség. Olyan iszonyú érzés volt, h tudom vársz rám és én nem mehetek. Annyira sajnálom…. – De Te csak csitítgatsz: „Sss”. Felhúzol és megölelsz. ”Nincs semmi baj. Tényleg”. Rád nézek s egy könnycsepp indul útjára, hogy a végén a semmibe zuhanjon. De Te csak nézel rám s ajkaiddal állod el útját. Majd megcsókolsz és ismét megölelsz. „Nem lesz semmi baj”.- mondod. Egy pillanat, amíg felfogom…
- Dehogynem. Hiszen ez is csak egy álom. Egy ábránd. Te nem vagy itt.- mondom, miközben arcod nézem. Aztán elmosódsz, alig látlak. Csak szemcsék maradtak belőled. És a hangod, ami mintha több ezer kilométerről szólna hozzám: „Kicsim. Veled vagyok”. Majd teljesen eltűnsz.
Kinyitom a szemem. Fekszem az ágyon, kitárt karokkal. Mintha várnék valamire. És akkor megjött: Egyetlen könnycsepp.