Tapmancs lelke 7. fejezet

7. Fejezet – Magnólia közben


Hajnal volt mikor felébredtem a még vörösen parázsló tűz mellett. A Nap épp felkelőben volt, lilás-vörösre festve az eget. A gyerekek még aludtak. De ez nem is volt baj, mert utálok búcsúzkodni. Gyorsan összeszedtem magam, nyújtózkodtam, majd elindultam Surrey felé, de még utoljára visszanéztem a még mindig békésen szuszogó fiatalokra, köztük is a homokszőke szemüveges lányra, Wivianara, aki este azt tervezte, hogy hazavisz, és mindennel elhalmoz, ami egy kutyának csak kellhet. Szomorúan néztem most nyugodt, mosolygós arcát, mert nagyon sajnáltam, hogy csalódást kell okoznom neki. De nem maradhattam. Itt nem. Most nem. Tovább kellett mennem, hogy elvégezzem azt a feladatot, ami rám vár, hogy megvédjem Harryt.

Végre hosszú évek után újra embernek (kutyának) éreztem magam. Elszántan indultam el, és mire a gondolataimból felocsúdtam már szélsebesen nyargaltam a cél felé. A szél belekapott koromfekete bundámba, átjárva sovány testemet, de nem törődtem vele. Déltájban pihentem meg, egy kis harapnivalót keresve. Minél közelebb kerültem Surreyhez és a Privet Drivehoz, annál izgatottabb lettem. A szívem kalapált, de a bizonytalanság érzése is fojtogatott. A kétely maró árnyai, mint már oly sokszor, most is visszatértek, emésztettek, míg a hátralévő mérföldeket róttam.

Felsejlett újra az a végzetes hajnal, a muglik jajveszékelő hangjával, Peter tébolyult nézésével, az aurorok vég nélküli kínzásaival. A jégcsap gyerekkorom a szüleim rideg elutasításával, veréseivel, a barátaim halála, Rémus elutasítása, amely mindennél jobban fájt.

E gondolatok közepette száguldva hagytam magam után a maradék távolságot, a környezetemből szinte semmit fel nem fogva. Elhagyatott szántóföldek, és rozoga csőszkunyhók mellett haladtam el, de mind ez csak futólag jutott el a tudatomig. Türelmetlenségemben ugattam és vonítottam, mert akaratom ellenére nagyon lassan haladtam, és ez nagyon aggasztott. Nem akartam tovább húzni a dolgot, még egy napot, vagy akár többet várva a megfelelő alkalomra, hogy találkozzam Harryvel.

Hirtelen sűrűsödni kezdtek a házak, és tábla hirdette: Surrey Grófság. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már a célnál vagyok – gondoltam egyre élénkebben.
De itt már lassabban haladtam, éberen összpontosítva mindenre, hogy ne érjen semmi váratlan.

Egyszer csak az egyik oszlopon egy ismerős képet láttam viszont. Közelebb léptem és a képen felismertem saját magam. A körözési fotóm – néztem flegmán. Elégtétellel nyugtáztam, hogy egyáltalán nem rémít meg a dolog, és magamban somolyogni kezdtem a Minisztérium tehetetlenségén.

Egyre növekvő izgalommal indultam tovább. Izgalommal amiatt, hogy hosszú évek után újra láthatom a keresztfiamat. Ez volt az utolsó dolog, ami Jamesből, a legjobb barátomból, és annak csodálatos feleségéből, Lilyből megmaradt.

Alkonyatkor értem a Privet Drive közelében lévő Magnolia közbe. Megvártam, amíg besötétedik, és az utca elcsendesedik, csak utána közelítettem meg a Privet Drive-ot, körültekintő, óvatos léptekkel. Hamarosan megtaláltam a keresett házat, és közelebb mentem.

Bentről élénk beszélgetés zaja szűrődött ki. Egy elégé kótyagos állapotban lévő nő gúnytól csöpögő, óbégató hangja. A szagától elhúztam az orrom, mert animágus formámban még erőteljesebben éreztem a testszaggal keveredő alkohol bűzét. Hirtelen azt hittem rossz helyen járok, de aztán meghallottam, hogy odabenn a Potter nevet emlegetik. Így ahhoz az ablakhoz lopództam, amelyikből fény áradt ki.

Mikor benéztem majdnem felordítottam a döbbenettől, mert amit először megláttam az letaglózott. Egy hollófekete hajú, szemüveges fiút pillantottam meg, szakasztott mását egykori apjának, Harry Pottert, aki most egész testében remegett, a szüleire tett gúnyos és hazug megjegyzések miatti dühében. De az átkozott nőszemély, akiben a bányarém Marge Dursley-t ismertem fel, csak nem akarta abbahagyni a gúnyolódást. Láttam, hogy Harry a kitörés szélén áll, mind szavakkal, mind mágiával. Ennek nem lesz jó vége – gondoltam magamban. Mire ezt végig gondoltam már megtörtént a baj. Az a dagadt némber elkezdett puffadni, felfújódni Harry kitört mágiájától. Úgy látszott a fiú nem tud, és nem is akar lecsillapodni, de már nem láthattam sokáig, mert kiszaladt az étkezőből.

Eközben az ebédlőben folytatódott a röhejes események sora. Az a mugli tonna donna nevetségesen jajveszékelt, a ruhája szétrepedt, az ujjai virsli nagyságúra dagadtak, és a gombok lerepültek a kosztüm kabátjáról. Kisvártatva vészesen emelkedni kezdett, és az átkozott Vernon Dursley megpróbálta visszahúzni a léggömbbé fúvódott nővérét, nem nagy sikerrel, mert annak bolhás korcsa megharapta a lábát. Az egész elég komikus volt, és ehhez még hozzátartozott annak a lehetetlenül kövér Dursley fiúnak az értetlen ábrázata, és Petunia sápadt lóarca. Így összességében nagyon élveztem ezt a kis színjátékot, mert nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne kezdjek „ugató nevetésbe”.

Ekkora már annak a tohonya Dursleynek a lábán cafatokban lógott a nadrág. Az arca nevetséges szilvakék színt öltött a dühtől, majd tehénbőgésre emlékeztető hangon elüvöltötte magát:

- AZONNAL GYERE! – Üvöltötte. – GYERE BE, ÉS CSINÁLD VISSZA A NŐVÉREM!

Harry hirtelen beszaladt a szobába, pálcáját dühös nagybátyjára szegezve.

- Megérdemli! – Zihálta rekedten. – Megérdemli, amit kapott! Ne merj a közelembe jönni! Elmegyek! – Jelentette ki. – Elegem van belőletek!

Ekkor hangos ajtócsapódás hallatszott, majd egy láda nyikorgása, és ziháló lélegzés. Harry elhagyta a házat. A gyorsan távolodó fiú nyomába szegődtem, a fák között követve őt. Minél tovább néztem, annál jobban elöntöttek az emlékek. A mimikája, a járása, a gesztusai, mind Jamesre emlékeztettek. Nem tudtam betelni a látvánnyal, mintha egykori barátom tért volna vissza. De hamarosan megtorpantam, mivel a fiú is megállt és leült egy alacsony kőfalra a Magnolia köznél. Hosszasan figyeltem a fiút, ahogy az érzelmek váltakoznak az arcán dühből kétségbeeséssé. Egyszer csak kotorászni kezdett a ládájában.

Úgy éreztem, ez a megfelelő alkalom, és kimerészkedtem a bokrok közül. De Harry hirtelen hátrafordult és éberen körülnézett, majd egy Lumost mormolt és fény gyúlt a pálcája hegyén. Szembe találkoztam egy tágra nyílt smaragzöld szempárral, amely egyenesen az én sárga íriszeimbe nézett. Hátrálni kezdett, de elbotlott a járdaszegélyben és elesett. Közeledni kezdtem hozzá, de ekkor fülsüketítő robajjal megjelent a Kóbor Grimbusz. A büdös francba - gondoltam bosszúsan, majd jobbnak láttam, hogy ha most lelépek, és más alkalmat keresek a találkozásra.

Csalódottan álltam odébb, és elhatároztam, hogy eljutok a Roxfort közelébe. A Tiltott rengeteg megfelel, ott meghúzhatom magam - gondoltam felélénkülve. Így hát elindultam észak felé, az egykori Tekergők csínytevéseinek egykori helyszínére, amely minden hónapban egyszer volt esedékes.