Tapmancs lelke 6. fejezet

6. Fejezet – Út Surreybe


Az út Surreyig nagyon lassan fogyott, ahogy ezzel együtt a reményem utolsó szikrái is ellobbanni látszottak. A reményem arra, hogy tisztázom magam, és újra kezdhetek. Az út során nem egyszer eszembe jutott, hogy nem Harryt, hanem Remust, vagy Albust kellene megkeresnem. Esetleg Féregfarkat. Jutott eszembe a gyűlölet, a fájdalom és a düh fellángoló perceiben. Szét akartam tépni, hogy szörnyű halállal lakoljon a hitszegéséért. De őt végkép nem tudtam, hol keressem, így az eredeti tervnél maradtam.

Keserves lassúsággal fogytak a mérföldek, gyenge voltam, és megfázás is gyötört. Így fel kellett adnom abbéli tervemet, hogy elkerülöm az emberlakta – főleg a varázslók által lakott – területeket. Az egyéb apró, de annál fájdalmasabb sérülésekről nem is beszélve. Az apró tüskék, amelyek a tappancsaimat megsebezték már nagyon fájtak, és be is gyulladtak, így szükségem volt fertőtlenítő, erősítő, és gyógyító főzetekre, hogy folytatni tudjam az utat. Szerencsétlenségemre azonban több napig pusztákon és ligeteken keresztül haladtam élelmet alig találva, de ami még ennél is rosszabb volt, hogy közel és távol egyetlen lakott terület sem volt, egyetlen kóbor lélek sem járt erre, csak egy kopott madárijesztőt lengetett a szél egy elhagyatott kukoricaföld közepén.

Sok örökké valóságnak tűnő nap után, végre elértem egy kisebb faluig, és csak remélni mertem, hogy találok itt egy valamire való varázsló családot, ahol talán némi élelmet, és bájitalokat találok. Nem kellett sokáig keresgélnem, mert hamarosan észrevettem, hogy egy kis házikó melletti kertben egy magányos kapa önmagától szedi ki a gazt a vetemény közül. Végre szerencsém is van – gondoltam magamban. Bevettem magam a közeli fák közé, és onnan figyeltem a családot.

Sötétedni kezdett, így közelebb lopództam a házhoz, és az ablakon benézve észre vettem, hogy a család valahová készül, majd felizzott a kandalló a négytagú család pedig hamarosan eltűnt a smaragzöld lángokban. Nagyon éhes voltam, így először a csirkeól felé vettem az irányt. Az a sok kövér, ínycsiklandozó csirke. Amikor megláttam őket nagy megelégedésemben megnyaltam a szám szélét, és a húsos falatokra vetettem magam.
Mivel nem sok időm volt gyorsan lakmároztam, majd már jóllakva visszamentem a házhoz, de mielőtt még bementem volna hangok, ütötték meg a fülem. Elbújtam, de hamar észre vettem, hogy csak két mugli sétál erre, egy apa és a lánya. A lány nagyon el lehetett kényeztetve, mert ekképp panaszkodott.

- Miért kellett nekünk pont itt megszállni? Papa! Ebben a porfészekben semmi nincs! – bosszankodott a körülbelül tizenhét év körüli lány.

- Kicsim! Holnap majd tovább megyünk Edwerből*, de az anyádnak pihennie kell. Pár óra alatt Surrybe érünk. Most menjünk! – válaszolta békítőleg az apa.


A hangok lassan elhaltak, de én egy jó darabig csak álltam egyhelyben, mert ez a pár mondat olyan információval szolgált, amely több millió galleonnal felért. Edwerben vagyok, ami nagyon közel van Surreyhez, így ha minden jól megy holnap estére már a Privet Drive-on lehetek. Ez olyan erővel és bizakodással töltött el, hogy majdnem elfelejtettem miért is lapulok itt. De hamar észbe kaptam, és a ház felé vettem az irányt. Egy kis keresgélés után a hátsó ajtó egy kopott résén át bejutottam a házba. Egy átlagos varázsló ház volt tele szanaszét heverő színes gombolyagokkal, magától kötő kötőtűkkel, magukat elmosó edényekkel, és játékokkal. Az egész ház melegséget árasztott, noha a kandalló hideg volt és sötét, de a ház vidámságot árasztott, és őszinte szeretetet. Ez megmelengette a dementorok által megdermesztett szívemet, és újra felébresztette a vágyamat egy igazi otthonra családdal és barátokkal.

Mélázásomból hangos motoszkálás rázott fel. Az asztal alá lapulva fülelni kezdtem, de hamar észre vettem, hogy csak egy egyszerű cirmos házi macska a zaj okozója. Kikászálódtam hát az asztal alól, és megkerestem a ház kamráját. Ott átváltoztam emberi valómba, és nagy szerencsémre megtaláltam azokat a bájitalokat, amikre szükségem volt. Egy részüket azonnal megittam, a másik részüket pedig egy ott talált rozoga kendőbe csavartam a nyakamba kötöttem, majd visszaváltoztam, és gyorsan elhagytam a házat.

Jóllakottan és felfrissülve indultam tovább. Fákkal és bozótossal átszelt területen haladtam, de nyárhoz képest nagyon hűvös szinte már hideg volt. Hamarosan egy tisztáshoz értem, ahol fényt pillantottam meg. Egy tábortűz fényét. A tűznél táborozó fiatalok éppen vacsoráztak. Éhes ugyan nem voltam, de egy kis meleg, meg egy kis társaság mindennél jobban esett volna. Már épp azon gondolkodtam, hogyan menjek úgy oda hozzájuk, hogy ne ijesszem meg őket, amikor az egyikük hangja épp mellőlem szólalt meg. Összerezzentem. De nem támadólag közeledett felém, hanem barátságosan, ami megjegyzem nagyon jól esett. Egy homokszőke, szemüveges lány volt, aki hívogatni kezdett a tűz felé úgy, ahogy az emberek hívogatják a kutyákat.

- Ne, ne, ne! Gyere kutyus! Nem bántalak! Kapsz finom sült kolbászt! Gyere szépen!


A hangja szinte csilingelt a börtönben hallott sok hörgő, vészjósló hang után. Ismét remény töltötte el a szívem, és azon kaptam magam, hogy a tábortűz körül ülök egy csapat fiatallal, akik vidámságot hoztak elsorvadt életembe. Noha nem emberként ültem közöttük, de ők még sem zárkóztak el tőlem, mint a varázsló társadalom, amely csak bűnöst lát bennem, és az igazságra, az én igazságomra nem kíváncsi. De ezeknek a vidám gyerekeknek a felhőtlen nevetése hamar elhessegette a zord gondolataimat és vidámságnak adta át a helyét ma már nem először. Vidáman aludtam el a tábortűz melengető közelségében, abban a hitben, hogy holnap este végre minden más lesz, és végre tényleg szabad leszek.



*Edwer: Ez egy általam kitalált helyiség név. Tudtommal igazából nem létezik.