Irgalom Ura ne hagyj el!

1. Fejezet
Legendás vakáció

Csak egyszerű, hétköznapi, megszokott kirándulásnak indult. Biztos ismerős, elő a nagy válltáskákat és bele a legszükségesebbeket, ami az egzotikus Görögországba kell. Azt terveztem, hogy egész nyaralásunk alatt napi tíz órát csak a tengerben és környékén töltök. És mikor odaérünk a szállodába, Apának mi az első mondata hozzám:
- Készülj fel rá, hogy holnap megmásszuk az Olimposzt!
Azt hittem menten lefejelem a falat, soha ebben az átkozott életben nem mászott hegyet, én meg még úgysem, erre most rögtön neki akar menni az Olimposznak, mint ha horgászbottal mennénk cápára, jó ég mi lesz ebből. Megpróbáltam lebeszélni, mondhattam én neki, hogy nincs gyakorlatunk sem felszerelésünk, és hogy az Olimposz sincs a szomszédban, de mintha meg sem hallotta volna, aztán mikor csüggedten elhallgattam mivel nem vett rólam tudomást, akkor végre felém fordította a fejét, sosem felejtem el a hangját olyan volt, mint azoké, akiket most visznek a villamos székhez:
- Ma vagyunk itt első nap élvezd ki, a holnapi nappal ráérsz reggel foglalkozni.

Aztán lement a recepcióra valamit el kellet intéznie, engem meg egyedül hagyott mondván menjek le a strandra és élvezzem ki a nyaralás első napját, mintha ez elkövetkező három hetet nem ezen a parton töltenénk, nem értem mi van vele? De talán mégis, Görögországba mentek nászútra Anyával, aztán egy év múlva megszülettem én. Van, amikor úgy érzem jobb, ha ez be sem következik, ha egyáltalán nem jövök világra. Anya belehalt a szülésbe, Apának is az orvosok mesélték, hogy mikor véget ért a szülés a karjaiba adtak engem, rám nézet és kimondta azt a szót, amit Apa később a nevemnek választott, aztán megpuszilt és magához ölelt, aztán hirtelen egyik pillanatról a másikra leállt a szíve, az orvosok tehetetlenek voltak. Néha amikor éjszaka álmatlanul fekszem az ágyban és meghallom a szívdobbanásomat eszembe jut Anya, én hallottam az utolsó szívdobbanását és még csak nem is emlékezhetek rá, sem a hangjára.

Apa sok képet mutatott róla és annyit mesélt róla, amennyi csak tellett tőle, de ez nem ugyanaz, Apa emlékszik milyen volt Anya hangja, érintése, ölelése, de én nem. Megint elfutja a szememet a könny, ez igazságtalan, ha csak egyetlenegy emlékem volna Anyáról, az Anyukámról, akinek az életébe kerültem, hiába a képek és a történetek nem tudok róla semmit, nem ismerem őt. Apa mesélt nekem a természetéről, a kedvességéről, de az a felesége, Viola. Én tudom, hogy Anya mennyire szerette Apát, de nem tudhattam meg engem hogy szerethetett volna. Az egyetlen, ami maradt tőle, amit nekem szánt az a nevem, Titán. Ezt a szót mondta ki Anya mielőtt meghalt, semmi mást, Apa azt mondta nekem, hogy ő sem értette, miért mondhatta ezt Anya, de több mint valószínű ezt akarta a nevemnek. Apa nagyon szerette Anyát, még 12 évvel a halála után is annyira szomorú, ha eszébe jut a halála, akkor a szeme elé sem birok kerülni, hiszen én tehetek róla, hogy Anya meghalt. Apának sosem mondtam, hogy ezt érzem, de ő sokszor sokat mondta nekem, hogy ne hibáztassam magam érte, de nekem hiába beszél, tudom, hogy én tehetek róla, jól tudom… Ha én nem lennék Anya még mindig élne, és boldogok lennének ők ketten.

Ezek után már nem is akartam lemenni a tengerhez, inkább végignéztem a szálloda tájékoztatóját, ez kicsit jobb kedvre derített, arra gondoltam, ha holnap úgyis eltöröm valamimet, akkor legalább kiélvezem a mai napot, lehet, hogy Apa is erre célozgatott.
Tehát ez első napot mégis a szálloda strandján töltöttem úsztam, napoztam, kaját rendeltem a szobaszolgálattól, Apa adott rá pénzt, majd szétnéztem a környékbeli boltokban, talán láttok valami érdekeset. Sok vázát és dísztárgyat láttam az ókori görög istenekről, főleg Zeuszról és Athénéról, utóbbi azért volt elég gyakori, mert Athénban nyaraltunk, ami Pallasz Athéné istennő városa. Athéné volt a tudás és a bölcsesség istennője, egy monda szerint a főisten Zeusz szeretett volna egy saját gyermeket, aki okos, bölcs, ért az összes kézműves munkához és nem okoz semmi bajt. Zeusz gondolatban meg is teremtette a lányát, legyen nagyon szép, de ne csavarja el a férfiak fejét úgy, mint Aphrodité a szerelem istennője, mert abból már épp elég bonyodalom volt, de a szépség mellett értsen a fegyverekhez is, de ne legyen olyan vérszomjas háborúkedvelő, mint Árész a hadisten, a szándékosan szított háborúi nem tették túl boldoggá egyik istent sem.

Zeusz lelki szemei előtt már ott látta a szép női alakot, aki a női ruha felett erős páncélt és sisakot viselt, a kezében pedig lándzsát tartott, de a harcias külső ellenére szereti az embereket, főleg a bátor és leleményes embereket. Nem sokkal ezután Zeuszt szörnyű fejfájás kezdte gyötörni, az istenek szánva nézték a szenvedését, de segíteni nem tudtak rajta. Végül előlépett Héphaisztosz a kovács isten és meglékelte apja fejét, a résen keresztül egy csodaszép nő ugrott ki páncélban, csodálatos volt a szépsége, de nem volt csábító, mint Aphrodité, értett a fegyverforgatáshoz, de nem volt olyan vérengző, mint Árész. Ő volt Pallasz Athéné, az istenek közül a legeszesebb, ő tanította meg az embereket minden kézimunkára: a szövésre, földművelésre. Nagyon szerette az embereket és csak ritkán szegült apja ellen, akkor is csak azért, mert az emberek érdekeit védte. Ő volt Zeusz legkedvesebb lánya.

A mítoszi révedezésemből egy lány riasztott fel, kacagott, csengőn nevetett a barátaival egy fa mellette. Nem ismertem, nem mentem oda hozzá, de a nevetése megigézett. Szép lány volt, fekete hajú, mélykék szemű, karcsú, magas lány. Meseszép lány volt meglepő természettel, egyik percről másikra nézett rám, pontosan rám. Én meg csak néztem őt némán, egy lépést sem tettem volna, aztán rám mosolygott, visszamosolyogtam és igyekeztem, hogy bamba vigyor helyett rendes mosoly sikeredjék belőle.
- Segíthetek? – szólított meg egy idős néni, az ő standja mellett álltam már egy jó ideje, gondolta talán nyélbe üt egy újabb üzletet.
- Nem, köszönöm. Csak nézelődöm – csak egy pillanat műve volt az egész, elléptem a standtól, de a fánál már nem láttam a lányt, a barátai a sarok felé néztek és integettek. Elment, nem próbáltam meg utána menni féltem, hogy eltévednék. Reméltem, hogy ha túlélem Apa hegyi gyakorlatát, akkor még láthatom, de nem reméltem túlzottan Athén nagyváros, valószínű, hogy most láttam életemben először és utoljára.

Aznap semmi más különös esemény nem történt, jól éreztem magam és korán le is feküdtem, ha Apa minden áron hegyet akar mászni, akkor jobb lesz, ha kipihent leszek.
Reggel hatkor keltett fel, miközben felöltöztem, észrevettem, hogy a táskáink indulásra készen várakoznak ránk, határozottan emlékeztem rá, hogy tegnap mielőtt lementem a partra kiszórtam a cuccom nagy részét, most viszont teljesen tele volt a bőrönd.
- Összepakoltál? – néztem Apára döbbenten.
- Csak egy éjszakára jelentkeztünk be – mondta közönyösen, erre nem is emlékeztem, amikor a recepciónál álltunk nem is nagyon figyeltem Apára és a portás fiúra, talán ezért nem tűnt fel. Még a szállodában reggeliztünk, jó bőségesen, a büfében még sok szendvicset és italt is vettünk, mert öt órás buszozás és 2917 méter ált még előttünk, hogy fogjuk mi azt túlélni? Reggeli után kijelentkeztünk és kimentünk a buszunkra, hosszú és unalmas út volt, amit végig buszoztunk az Istenek Hegyéig, az ókori görögök azt hitték az isteneik ezen a hegyen élnek.

Nem a rendes úton mentünk fel a hegyre, Apa messze elkerülte a turista útvonalat és még csak felszerelést sem bérelt sem idegen vezetőt. Egyszerűen neki indult a hegylábánál növő bozótnak, megint megpróbáltam észhez téríteni, de nem használt, kénytelen voltam követni. Érdekes módon egy idő után úgy éreztem, hogy maga a hegy vág nekünk utat. Örültségnek tűnhet, de ha le akartam nézni arra az ösvényre, amin negyed órája végigmentünk a kitaposott ösvény helyett nem láttam mást csak kopár sziklákat. Erre megpróbáltam felhívni Apa figyelmét, de nem is figyelt rám. Csak némán ment előre, úgy éreztem legszívesebben megfordulna és lecsörtetne a hegyről egész Athénig vagy még tovább. Nem értettem, ő akart ide jönni mégis úgy tesz, mintha egy kínszenvedés lenne neki felmenni a hegycsúcsra. Bizonyos időközönként megálltunk enni, de beszélni még mindig nem beszéltünk, lassan ráhagytam az egészet, tudtam, ha akar úgyis beszélni fog. Egész nap másztunk, napnyugta volt mire megláttuk a csúcsot, hirtelen meg is rémültem, hol és hogyan fogjuk mi itt eltölteni az éjszakát és a hajnalt. Semmilyen sátrunk vagy ahhoz hasonlónk sem volt, se meleg ruhánk, bár a hossza cipelés után a nyári ruháimat is elég nehéznek éreztem, szörnyen elfáradtam, már alig bírtam vonszolni magamat.

Már nem voltunk messze a csúcstól, de az ösvénynek vége szakadt, fel kellet kapaszkodnunk a következő párkányra, hogy tovább mehessünk, de előtte még egy utolsó pihenőt tartottunk elég hosszút, mire összekészültünk már a nap is eltűnt a látóhatáron. Apa ment fel elsőnek, hogy segítsen nekem felmászni a párkányra nem voltam elég magas, hogy elérhessem és kapaszkodó sem volt rajta. Amíg felmászott elgyönyörködtem a kilátásban, habár a felhők miatt nem sokat láttam belőle, de akkor is szép volt sok város és falu terült el a messzeségben, a fényeik olyanok voltak, mint több száz apró szentjánosbogár. Felnéztem Apára ilyenkor már rég lenyújtotta volna értem a kezét, halálra rémültem, amikor megláttam, nekem háttal feküdt a párkányon, nem mozdult, nem is hallottam semmit nem értettem miért esett össze. Egy ugrással elértem a párkány szélét, épp amikor megkapaszkodtam iszonyatos fájdalmat éreztem a testem minden részében. Mintha több száz kést szúrtak volna belém, amiket előtte izzó parázsba tettek, fel akartam ordítani, de nem tudtam, lehunytam a szemem és a fogaimat csikorgatva próbáltam felmászni Apához, segítenem kellet neki. De a kezeimben és a lábaimban nem volt elég erő, hogy felmásszak, éreztem, hogy az ujjaim nem sokáig fognak még fenn tartani. Az ujjaim hosszas szenvedések után erejüket vesztették és én elengedtem a párkányt, tompán éreztem, ahogy lecsúszok a sziklafalon, le a mélybe, a végtelen, néma és üres sötétségbe.

Arra ébredtem, hogy víz ömlik az arcomra és valaki a nevemen szólít és arra kér, hogy ébredjek fel. Apa volt az, nagyon sápadt volt az arca és rémült a tekintete. Segített felülni és nekidőlni a sziklafalnak. Azon a párkányon voltunk, ahová fel kellet kapaszkodnom, és ahol Apa összeesett. A fájdalmaim elmúltak, de fogalmam se volt, mi okozhatta őket, sem azt miért ájult el Apa.
- Mi történt velünk? – kérdeztem kábán. Apa elővette egy kulacsot és a számba öntötte a tartalmát, valamilyen gyógynövényekből készült tea lehetett, pontosan nem tudom milyen, de nagyon jót tett, a fejem már teljesen kitisztult tőle. Miután megittam a teát Apára néztem, vártam a válaszát, mélyet sóhajtott és rám nézett.
- Átléptük a határvonalat – mondta búsan, megint úgy beszélt, mintha csak percek választanák el a haláltól.
- Miféle határvonalat? – néztem rá értetlenül, a hegyeken nincsenek semmiféle határok, főleg nem olyanok, amik rosszul létet okoznak, de a kérdésemre nem kaptam választ mögöttem megszólalt egy mély, tiszteletre méltó férfihang.
- Késtettek Prométheusz!