Történetek

Neked fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – kiáltotta Trini, miközben kiszakította a kezeit Zénó szorításából – Neked fogalmad sincs arról, hogy mit érzek! A te anyád soha nem lépett le, a tudtod nélkül még a boltba se ugrott át! Hogy nekem kellene megbocsátanom neki? Soha! Gondolkozott volna, mielőtt elhagy! Ő nem kért belőlem, hát most már én sem kérek belőle! S te kinek képzeled magad, hogy a tudtomon kívül elhozol Rose Franky filmjére? Mégis mit vártál tőlem? ...

Trini mosolyogva lépett be a Hírmondó szerkesztőségének ajtaján. Megkönnyebbült, hiszen Viktória, Zénó édesanyja képes volt neki megbocsátani, már nem őt hibáztatja a fia korai haláláért. Talán ez az első lépés. Talán ezután a kicsiny városrész lakói más szemmel néznek rá, s lassan mindenki el fogja őt fogadni. Trini őszintén remélte, hogy így lesz. Bízott a szebb jövőben, bár maga sem tudta, miből táplálkozik optimizmusa. Az biztos, hogy a munkája rengeteg erőt adott a számára...

- Mindegyikőtök ezt mondja, aztán pedig úgy dobtok el, mint egy kutyát! Azt hiszed hülye vagyok Roya?! Azt hiszed, hogy velem mindent megtehetsz!? Azt mondod, hogy meg akarsz védeni és szerinted én el is hiszem mindazt a marhaságot, amit te itt részegen összehordasz!? Ugyanolyan hazug mocsok vagy, mint a többi ezer meg ezer! Semmivel sem különb! Hogy lehettek ennyire kegyetlenek, és ennyire… – A gitáros megpróbált kiszabadulni a férfi kezei alól, de azok olyan erősen tartották akárcsak...

A fátylat valaki felemeli. A szemeit nézem, az arcot, ami mától fogva csak az enyém, csak az enyém, és olyan Gyönyörű... Hamarosan meztelenül is látni fogom. Vágyom is Rá. Mint egy vadász, mikor vadászkastélyának falára szegezik leggyönyörűbb trófeáját. Valaki beszél mellettem, én pedig közeledem az arcához az arcommal. Igen, megcsókolom. Mint egy vadász, aki lő. Legszívesebben táncolnék, hogy mától fogva birtokolom...

... Hideg ez a szoba. Nem tetszik. Miért zártak ide? Nem értették meg, hogy én jó vagyok? Én mindig is jó kislány voltam. Soha nem volt rám panasz. Anyu is mindig mondta, hogy egy nap sokra viszem majd, talán még ügyvéd vagy doktornő is lehetek. Nem értem akkor miért zártak ide. Egyedül vagyok... egyedül... az asztal alatt megint...

Újabb kis ér szakad ki a folyamból és úszik be a 001-es torony kapuján. Áramlik a nép a liftekhez, mindegyikük arcán feltett mosoly. Elég egy kis piros bogyó és az éjjel kisírt szem tele lesz életvidámsággal. Aki mosolytalanul dolgozik, megbüntetik, rombolja a közösségi morált. A különböző pirulák megjavítják az emberek huzalozását, mint a lefolyótisztító a mosogatót...

A vasárnap tökéletesen szabad nap volt. Mindenki jól kipihenhette az első hét fáradalmait. A legtöbben még a déli órákban is szunyókáltak, de akadtak olyanok is, akik a legújabb barátságukat akarták megalapozni. A kilences ház lakói kihasználták a szabadnapot, s egy gyors öltözés után elindultak a szomszédba. Nem kellett sokáig menni, hiszen újdonsült barátaik két házzal laktak arrébb tőlük, a tizenegyesben...

- Mi a baj, kicsim? – kérdezte hangjában teli aggodalommal, miközben megérintette a nő kezeit
- Semmi Győző, csak volt időm gondolkodni, és rá kellett döbbennem, hogy mi nem illünk egymáshoz, s hogy én nem akarom elhagyni az intézetet. Jó itt nekem, nem hiányzik semmi. – Szabina miközben ezeket mondta, nem nézett a férfira, képtelen lett volna a szemébe hazudni. Elhúzta a kezeit, s keményen Győzőre parancsolt:
- Most menj el! És kérlek, ne gyere vissza! Éldd az életed! ...

Elolvasom »