Pénzt, vagy életet!

Hinni annyi, mint vizet csapból inni, ahol van csap. – mondja a doktorom.

- Még nem írták fel a kapukra.
- Mit?
- Pénzt, vagy életet!
Nézem a kórház kapuját, tényleg nincs rajta.
Borús idő, szürke kabátos alak, kopott, karcos szemüvegét törölgeti – úgy összeillenek.
Hipószag csap orrba, méteres lábtörlőben bukdácsolunk. A bejárattal szemben tábla, jobbra egy pult, mögötte fásult arcú nő, köpenyére – kínai olcsó holmi – sárga termópulcsit húzott. Megosztja figyelmét a telefonban érdeklődő és köztünk. Oda rendelés időt diktál, ide szoba számot, irányt. Színes plakátok fogják össze a málló vakolatot. A labor folyosóján hosszú, kígyózó sor. Állhat ott, vagy ötven ember.
- Ez semmi, hetente háromszor vannak speciális vérvizsgálatok, olyankor ötször ekkora a sor. – legyint a kalauzom, a nyugdíjas doktorom, akit arra kértem, informáljon az egészségügyről bennfentesként. Régóta ismerem, tisztelem. – Ezeknek a vizsgálatoknak körülbelül a fele értelmetlen, nagyjából ennyit a beküldő orvos még értelmezni sem tud, összességében a gyakorló betegek gyűjtenek így információt saját magukról és cserélik ki azt. Régen tudtunk aszerint limitálni egy egyszerű vérképet, melyik laboros van éppen szolgálatban. Most a kompjuter a ludas, tudni illik azt, melyik labor számítógépe mennyit pakol rá a normál értékre. Érdekes például, hogy az itteni, átlagosan tízezer alatt nem ad fehérvérsejtszámot. Tehát, csak ha extrém magas, vagy túl alacsony, akkor kezdek rá odafigyelni, a többi érték függvényében. Ó, bocsánat, elvitt a szakma.

Az egész épület zsúfolt, szinte mindegy merre járunk.
Panoráma a lépcsőfordulóban, a dolgozók parkolója. Tömve kocsikkal.
- Azt hittem, rettenetesek a fizetések.
- Azok hát. Egy nővér, tíz éves gyakorlattal hetvenezer forintot is hazavisz, egy orvos, ugyanennyi szolgálati évvel akár a dupláját megkeresheti. A többség hónapok óta nem vette át a fizetési papírját, és nem azért, mert elektromos úton valami kütyü tájékoztatja arról, mennyit utaltak a számlájára, hanem mert annyira nem számít ez az éhpénz a legtöbbüknek, amivel évtizedek óta megtisztelik őket.
- Hálapénz... – bólintok szakavatottan.
Felnevet – No igen. És a fenéket! A hálapénz értéke, mértéke, már régi fogalom. Mindannyian a gyógyszercégek kezében vagyunk. De már ez sem újdonság, jött is rá szigorítás, szabály. Tehát orvos nem fogadhat el pénzt, sem egyéb juttatást ezektől a cégektől, mert ez így működött. Felírtam az adott gyógyszert, azután kaptam a jutalékot, utat a Bahamákra, gépeket, vagy akár autót. Most akkor kicsit módosul a dolog. A nyaralást továbbképzésnek nevezzük, ahol mindenki előad – jó esetben szakmailag felkészülve – a saját területéről egy-egy mesét. A szellemi munka ára nincs és nem is lehet behatárolva, tehát ötperces sutyorgásért kaphatok akár két-három millió forintot. Rendes orvos ad ebből valamennyi százalékot az asszisztenseinek is, sőt a betegekért is tesz valamit, beruház, korszerű gépekbe. Egy ékágé vizsgálat akkor teljes, ha terheléssel is kiegészül, aztán ott van a szívultrahang satöbbi. Ezek igen drága holmik. Mégis, csak a fizető beteget éri meg alaposan vizsgálni, hisz a társdalombiztosító alig a negyedét téríti meg a beavatkozásoknak. Rengeteg esetszám szerepel minden havi jelentésben, és ez azért van, mert tízszer annyi betegnek számoljuk el a tevékenységet, ők lehúzzák a felét. Így már alakul az összkép.
- Opsz, de idén már számlát kell adni a betegeknek, amin szerepel mit kapott és mennyiért.
- Kislány, ha én adok egy papírt kódszámokkal, vagy általános rövidítésekkel, és ön beteg, bennem bízik, én fogom meggyógyítani, ha érti is amit kapott…
- Oké, oké. Tehát a gyógyszercégek, a betegek és utolsósorban a társadalombiztosító a mi közös pénzünket mozgató, finanszírozza együtt az egészségügyet.
- Nagyjából. Emlékszem még, mikor egy-egy orvosság került receptre, ezek is zömében olyan készítmények, amit a patikusok méricskéltek össze. Manapság négy-öt vény a minimum, amit a páciens kap. Rosszabbak a szerek, okosabbak az orvosok, betegebbek a betegek? A patikus már húzza a száját, ha készítendő cuccot kap, mert az olcsó és babramunka. Nincs ezzel gond, ritka, mint a fehér holló, hisz nem a mai, de már a tegnapi orvosok többsége nem is emlékszik arra, hogyan kell ezeket felírni, nemhogy az összetételükre.
- És a vizsgálatok…
- A kör a házi orvostól indul. Maga elmondja a panaszát. Tessék!
- Találjak ki valamit?
- Persze.
- Tehát, fáj a torkom, lázam van, szúr a szívem.
- Remek! Kap beutalót a gégészetre, a laborba, és a kardiológiára. Kap még antibiotikumot, lázcsillapítót, torok öblögetőt, köptetőt, köhögéscsillapítót és egy cetlin néhány szert amit szopogatni, forralni, vagy csak nyelni kell. A többit majd az eredmények függvényében beszéljük meg.
- És komolyan mit tenne ön, ha most nem a kényszerű divatot nézzük.
- Belenéznék a torkába, abból könnyen megállapítható teszem azt vírus fertőzése van, jellegzetes képlet, láthatóan az, amire felesleges az antibiotikum. Szedjen aszpirint, c-vitamint, egyen pépes ételt, és feküdjön minimum két napot ágyban, párnák közt. Ha össze-vissza kalimpál a szíve a fonendoszkópomtól, talán nézünk egy ékágét, öt perc se, és minden házi orvosnál kötelező felszerelés. Tekintve a korát, hogy lázas, hogy éppen fertőzött, mindenképpen hazaküldeném a fenébe pihenni. Ha nem lesz jobban, két nap múlva jelentkezik. Slussz.
- Azért ez ijesztő, hogy nem így működik.
- Ez több, mint ijesztő. És még csak nem is a pénzéhség a legnagyobb rákfenéje, hanem az, hogy egy orvos ma nem mer véleményt formálni, ezért járkáltatják a betegeket körbe, túl azon, hogy egyszerűbb az asszisztenssel egy beutalót megíratni, mint a pácienst megvizsgálni. A magyar valóság az, hogy gyógyszer mániája van az embereknek. A szép színes doboz kézbentartása már fél gyógyulás – sugározta boldog arccal egy hipohonder nő betegem. És persze a páciensnek is egyszerűbb háromszor ezt-azt lenyelni, mint a véleményt, mely szerint beledöglik, ha nem változtat az életén.

Harsány hangú, hirtelen szőke lányka pattan ki a belgyógyászat ajta elé, a figyelem középpontja lesz, istenként tisztelik a folyosó vendégei. A nővér. Neveket sorol, kisebb tömeg veszi körbe, próbálnak kommunikálni vele.
- Kérem… csak az inzulinomat szeretném feliratni… reggel hét óta itt ülök… - hallom a bácsikát, ősrégi öltönyét görbe hátú kéz tisztítgathatta még reggel, hiszen nagy dolog, orvoshoz megy. A másik, harsány hangú, és öltözetű, középkorú nőszemély sipít: - Én fél kilencet beszéltem meg, időpontom van, meddig várjak, minek kell időpont, ha le se szarják? Ez tűrhetetlen! – rázkódik a hatalmas testen kilónyi arany. – Tudják mi az a polgári engedetlenség?
Feláll egy fiatalabb férfi, hat év körüli gyereket ölelgetett idáig, a kislány csontsovány, fekete szemeire sötét árnyak vetnek karikák, majdnem eldől, hogy az apai támasz magára hagyta.
- Kérem, a gyerek nagyon rosszul van, segítene?
A nővérke edzett teremtés, évek óta, nap, mint nap átéli ezt és át is véli látni.
- Engedjék ide azokat, akiket hívtam, ha itt tülekednek, nem tudom kiadni a leleteket. – A bácsikán átnéz, a nőtől türelmet kér, az apának elmagyarázza, ez nem sürgősségi osztály, majd sorra kerül.

A véletlen úgy hozza, hogy két órával később tanúja leszek annak, amint az apa és az orvos a folyosón vitázik.
- Nem vagyok köteles megvizsgálni a gyerekét, ha büdös és ragad a kosztól!
- Maga ezért kapja a fizetését, az enyémbe pedig nincs joga beleszólni, vagy meleg víz van nálunk, vagy zsíros kenyér belőle, érti? Egy bódéban élünk heten, tudja maga milyen az? Pedig van munkám, dolgozom és hat gyereket tartok el! Tudja milyen az, fazékba vizet melegíteni és a tizenöt fokosra fűtött szobakonyhában lázas, beteg gyereket fürdetni? Maga nekem ne szabjon feltételeket, tegye a dolgát!
Valaki felsikolt, a kislány a kőre esett és rángatózik, habzó szájjal. Megélénkülnek a szakdolgozók, hárman veszik körül az apró testet, szemlátomást értik a dolgukat.
Mert érdekelt, azt is megtudtam, a gyereket már vizsgálták epilepszia gyanújával, de sosem került pont a történet végére, a kórházból gyorsan kiadták, az egyedül élő apának pedig nem volt ideje vizsgálatokra vinni. A felírt gyógyszereket pedig nem váltotta ki. Ezek a sorok fenyegető felkiáltójelekkel szerepeltek egy kórlapon, amit a szülővel alá is írattak – jegyzik meg. Biztos igaz, az orvosnak le kell védenie magát. Ahogy az is igaz lehet, ha a gyereket hurcolja orvoshoz, elveszti a munkáját, vagy az aznapi bérét, ami szó szerint éhezést jelent hét embernek. A gyógyszerek ára pedig…
Vajon hányan halnak meg ebben az országban így, ahogy a kislány még aznap délután a László kórházban. Kérdőjel helyett fekete kicsi pont írja mélyre magát a lelkembe.

Visszatérve a rendelői sétánkra, van egy folyosó, ahol szellős a légkör. A fogászat. Hárman várnak a doktorra. Egy kamasz, egy nyugdíjas nénike és egy férfi, festékes, melós cuccban, első látásra neki már nincs is foga, pedig azt állítja nagyon fáj. Késik a fogorvos, mert a fogtechnikán kezd. Az igazság az, hogy privát berendelt betege tíz előtt nincs, ezért lógja el a rendelés elejét.
Az asszisztens kedvesen érdeklődik kinek, mi baja, de elsősorban arra kíváncsi, ki hol lakik. Mert csak a lakhely szerinti fogászatokon ingyenes az ellátás és kedvezményes a nyugdíjasoknak a kivehető fogpótlás.
- Csak a kivehető? – értetlenkedik a néni, miután a folyosón így megvizsgálták.
- Igen. – feleli mosolyogva a nővér és még hozzáteszi – Sajnos.
- Tehát húzassam ki négy fogamat, hogy hármat pótoljanak? Vagy fizessek ötször tizenötezer forintot? Tudja itt valaki, melyik ország ez és mennyi a nyugdíjam? Negyven évig fizettem a tébét. Ejnye. No majd csak lesz valahogy.
Sosem tudom meg hogy, de az biztos, hogy a néni elő fogja teremteni a pénzt, mert megosztja velem a tényt.

Végre beér a doki, sugározza a magabiztosságot és a felsőbbrendűséget.
- Ez itt úgy működik – magyarázza, miközben a kint lévőkre fittyet hányva, behívja az időre érkezettet – pontrendszerben kapjuk a finanszírozást. Tehát, ha adott hónapban túl sok volt mondjuk a tömés, akkor annak értéke ennek megfelelően csökken. Van, hogy kétszáz forintot sem ér, ami a tizede a költségeknek. A legjobb üzlet az, ha nincsenek fogak. A fogpótláson lehet keresni, aztán a fogfehérítés, a maszek forgalom, különben ha mindez nem lenne, a körzethez tartozó betegeket már nem látná el egy fogorvos sem. Nem tudná mivel. Rettenetes árai vannak a gépeknek, az anyagoknak, a műszereknek, a sterilizálásnak, szerintem a tébének gőze sincs róla. Ha egyszer úgy alakul és az összes fogorvos felmondja velük a szerződést, nem csodálkoznék rajta. Ha úgy vesszük, ez szinte társadalmi munka. Alapellátásnak számítunk, mint a házi orvosok, de itt nem elég egy fonendoszkóp és egy ágy a felszereléshez.
- És mi a helyzet a gyógyszerbiznisszel? – fitogtatom megszerzett tudásom.
- Mi nem sok gyógyszert írunk, ránk nem vonatkozik, nem is érdeklünk ilyen formán onnan senkit. A fogkrémek és fogkefék pedig, nos érdekellentét valamit megóvni, amiből élünk. – kacag ki. – Tudja, hogy a sebészek hány epehólyagot kapnak ki, mert látványosan fizetőképes a páciens, vagy mennyi mandula repül így el? Tudja azt, hogy hányan mennek egészségügyi kaparásra feleslegesen? Mielőtt egyedül engem, mint fogorvost ítél el?
- Ugye ez nem azt jelenti, hogy maga fogakat húzgál ki, hogy pótolhassa őket?
A rosszullét környékez és félek. Nyomasztó képek kísérnek hazafelé.

Úgy adódott, hogy egyetlen rokonként látogató vagyok egy kórházban, napi rendszerességgel.
Csendes a szoba három lakója, halkan beszélgetünk mi is.
A nővérke, egyedül a harminc, negyven betegre, lót-fut. Megérkezik hozzánk is. Kezében fecskendő, tört magyarsággal utasítja az álmából riadó idős asszonyt, adja a karját, meg fogja szúrni.
- Jaj, mi ez? – rémül a néni.
A fiatalos ötvenes betegtárs felpattan. – Mit akar neki beadni?
- Ne szórakázzon velem, nincs erre idő.
- Manyika ne engedje! A múltkor nekem se azt adták be, amit kellett volna!
- Maga ebbe nem szólni bele! Érti? Gyerünk már!
- De mi ez? – erősködik a néni, adja is a karját, nem is, megzavarodva.
- Inzulin. Fel van írva.
- De hát én nem vagyok cukorbeteg!
- Legyünk túl rajta ne vitatkozni már!
- Ukrajnából jött – mondja a látogatottam és óvatosan véli felfedezni, hogy az inzulin lehet, hogy neki kell. De hangosan szólni nem mer. Reggel extrém magas vércukor értéket mértek nála.
- Fenéket fogja beadni- folytatódik a vita. – Hívja ide az orvost!
Az ápolónő megunja és morogva kirohan. Hamarosan visszatér, kicsit kuncog, hogy eltévesztette az ágyszámot. A betegemet szúrja meg végül.

Két nappal később persze kiderül, hogy a vércukor-mérő készülék valamikor elromlott, ezért az injekció neki is felesleges volt. Ki kell váltanom egyéb szereket, mert a kórháznak nincs pénze ezekre. Valamint a két napra elegendő vizsgálatokból két hét bentfekvés lesz, mert növelni kell az ágykihasználtságot.
Egészségügyi reform. Ízlelgetem a szót, lenyelem gyorsan, nem akarok belebetegedni, ezért a bejáratánál megfutamodok. Mert lesz még rosszabb is. Hiszen a nyugati típusú mintához kell igazodni, csak ez a része, nem olyan, mint az élelmiszer árak. Ebbe bele lehet halni keleti típusú bérekkel és itt biztosan nem lesznek egyet fizet, kettőt kap akciók. A fogorvos érdekellentétei… érdekesek, ha nincs beteg ember, nem kell a rendszer, nem kell a gyógyszer, és mennyien élnek mások nyomorából jól, mennyit ér itt, ami kevéssé költséges és később kifizetődő, a prevenció?

És mennyit az ember, hisz nem csak születetni kell, talán nem árt életben tartani és akkor a legfrissebb információ vág képen igazán, a kórokozók többsége felülmúlta a szerek birodalmát, a mértéktelenség miatt ellenállóvá vált, és hamarosan, pont úgy, mint száz éve, egy mandulagyulladás is végzetes lesz. Mert a fejlesztéseket félbehagyták, mert a krónikus betegek ellátása nagyobb üzlet, hosszan kiszámítható, milliárdokért készülnek vérnyomáscsökkentők, vérzsírszint-szabályzók, antidiabetikumok, és így tovább.
Nem, nem megyek tovább. Csak az agyam jár. Ha beteggé nem leszek, lehet, hogy tesznek? Akkor, ha van pénzem, majd vigyáznak rám, mint üzleti befektetésre, ha nincs…?