Júlia halála

Sötét volt. Zuhogott az eső. Júlia nem tudta, merre tart. Csak rohant, rohant, amerre tudott. Hatalmas fájdalom volt a szívében. Könnyei eggyéváltak az eső hideg cseppjeivel. Végül nem bírta tovább. Erőtlenül esett a földre, hogy ott folytassa zokogását.
Néhány órája még boldog volt. Az estét tervezgette képzeletben, amit ismét szerelmével tölthet. Úgy gondolta, meglepi kedvesét valamivel, hogy különlegessé tegye az együtt töltött órákat. Fantáziája gyorsan szárnyra kapott, ezért nem is hallotta, mikor főnöke belépett az irodájába. Rémülten tért magához, mikor megszólította:
-Júlia, kérem nézze át ezeket a szerződéseket. Nem akarom, hogy bármilyen hiba történjen.
- Rendben. Ha kész, beviszem az irodájába. - felelte a lány.
- Nem, inkább itt maradok, és megvárom. Persze, csak ha nem bánja.
- Nem, dehogy. Akkor megpróbálom minél gyorsabban.
- Csak nyugodtan, van időnk. –nyugtatta meg főnöke.
Júlia neki is látott a munkának A férfi leült vele szembe, és figyelte, hogyan dolgozik. Majd pár perc múlva felállt, odalépett az ablakhoz, behúzta a sötétítőt, és a lányhoz fordult:
- Tudod, mennyire izgató, ahogy dolgozol?
A lány hirtelen felnézett, de nem tudott mit válaszolni. Rossz érzése támadt.
- Már nagyon régen kívánlak. Gyönyörű tested van, azt akarom, hogy az enyém légy.
Érezni akarlak, csókolni.
Júlia ellökte, az ajtóhoz akart rohanni, de a férfi megfogta karját. A szorítás túl erős volt, nem lehetett belőle szabadulni.
- Ne, kérem eresszen el!
- Nem! Túl régen várom ezt a pillanatot. Reméltem, hogy te is élvezni fogod, de így is jó. Akkor erőszakkal leszel az enyém.
Majd derekánál felemelte a lányt, felültette az íróasztalra, amiről minden mást lesepert.
- Ne, kérem, engedjen el! Ezt nem teheti! Eresszen el.

Júlia szabadulni akart, rémült volt, és félt. Mindenerejét összeszedte, és még egyszer megpróbálta eltolni magától zaklatóját. Sikerült. Annyira meglökte, hogy a férfi nekiesett a falnak, és néhány másodpercre megtántorodott. Ez elég volt ahhoz, hogy a lány kirohanjon az irodából, leszaladjon a lépcsőn, ki az épületből, végig az utcán, minél messzebbre eddigi munkahelyétől.
Az első, aki eszébe jutott, kedvese volt, tudta, hogy nála találhat menedéket, hozzá kell mennie. Gyorsan irányt váltott, és elindult szerelme lakása felé. Egy évtizednek tűnt, mire végre odaért, de hatalmas megkönnyebbüléssel nyitott be az ajtón. Tudta, hogy az mindig nyitva van, már többször ment be így, meglepetést okozva barátjának. Ez most is így volt, de ezúttal nem akármilyen meglepetés érte. Körbenézett a nappaliban, a konyhában, de nem talált senkit, ezért gyorsan felment az emeletre. Mikor a hálószoba ajtajához ért, furcsa hangokat hallott, amelyek megijesztették. Óvatosan benyitott. Nem akármilyen látvány fogadta. Az ágyban, ahol tegnap este olyan fantasztikus perceket töltött el, most a szerelme feküdt, de nem egyedül. Pár másodperc kellett, mire rájött, ki is az kedvesén. És abban a pillanatban szíve darabokra tört. Az, akit a legjobb barátnőjének hitt, akinek mindent elmondott, most ott hancúrozik azzal, akit saját életénél is jobban szeretett.

- Mi folyik itt? - kérdezte, hogy jelezze, ott van.
- Júlia, te mit keresel itt? Dolgoznod kellene, nem? - pattant fel Tamás, lelökve magáról Barbarát. –Félreérted a helyzetet, hidd el, nem történt semmi.
- Nem történt semmi? Na ne nevettess! Akkor miért feküdt rajtad Barbi meztelenül? És miért vagy te is az?
- Hallgass meg, kérlek! Nem tudom, mi történt, de téged szeretlek! Csak… Barbi tehet az egészről, átjött beszélgetni, ittunk bár pohárral, aztán rámmászott. Nem tehetek róla, leitatott.
- Mi, hogy én itattalak le? Két hónapja próbálsz lefektetni, és most rám akarod kenni?- védte magát a „barátnő”.
- Elég! Ne hazudozzatok! Mindketten átvertetek! Barbi, mindent elmondtam neked, mindig veled voltam, mindig segítettem. És most így hálálod meg, hogy lefekszel a barátommal? Undorító vagy. És te, Tamás? Ennyire szerettél? Mindent megtettem érted, minden kívánságodat teljesítettem. Mennyire hülye voltam. Hogy nem vettem észre? És pont ma, pont azután, hogy a főnököm megpróbált megerőszakolni.
- Hogy mit csinált a főnököd?
- Jaj Tamás! Ne tegyél úgy, mintha érdekelne! Legalább neked nem kellett Barbarát. Gyűlöllek!
- Júlia!

De akkor már késő volt. Hiába kiabálta Tamás a nevét, Júlia kirohant a házból, a tomboló viharba. Mintha az ég is érezte volna azt a fájdalmat, amit ő érzett. Futott, minél messzebb a világtól, messzebb az emberektől, oda, ahol egyedül lehet, mindaddig, míg összeesett. Majd így folytatta a zokogást. Csak a hatalmas fájdalmat érezte, és a magányt. Utolsó, még megmaradt erejét összeszedve felállt, és elindult saját lakása felé. Csak ott várt rá menedék.
Körülbelül fél óra múlva végre belépett saját lakásának ajtaján. Sötétség fogadta. Ugyanaz a sötétség, amit a lelkében érzett. Felment a lépcsőn, besétált a szobájába, és leült az ágyára. Lábait felhúzta, fejét térdeire hajtotta, és ismét sírni kezdett. Fejében szörnyű gondolatok keringtek. A főnöke, ahogy az asztalra ülteti, a barátja, ahogy szerette, és most, ahogy mást csókolt. Szenvedett. Nem látott fényt, csak hatalmas sötétséget. Úgy érezte, elvesztett mindent. Az állását, a szerelmét, az életét. És akkor, abban a pillanatban, eszébe jutott az egyetlen megoldás, amivel véget vethetne ennek a rémálomnak. Igen, ez az egyetlen lehetőség. Nem akart tovább szenvedni. Véget akart ennek vetni.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Ránézett. A barátja hívta. De minek? Még többet hazudni? Nem, erre nem volt szüksége. Megvárta, míg feladja, majd kikapcsolta a telefonját. Csend lett. Rémisztő csend. Júlia lassan felállt, lement a konyhába, és elővette azt a kést, amelyiket a legjobban szerette. Fekete, hosszú kés volt. Szépségét vékonysága adta. És most még valami. Az, hogy segít mindennek véget vetni.
Mire ezt végiggondolta, más a nappaliban volt. A kezében lévő szépséget letette az asztalra, majd visszament a szobájába. Szekrényéből kivette a legszebb ruháját, felvette, haját megfésülte, majd ismét lement a földszintre. A lejátszóba berakta kedvenc CD- jét, és elindította. Leült a földre, a kést a kezébe vette, és mégegyszer átgondolta, tényleg akarja- e. Habozott. Félt. Félt, hogy nem lesz ereje megtenni, félt, hogy nem fog sikerülni. De fájdalom, amit a szívében érzett, erősebb volt. Mintha valaki a fülébe suttogta volt:
- Gyerünk, tedd meg! Minden jobb lesz, csak vágd!

Elég volt, nem bírta tovább. Vett egy mély levegőt, jobb karját kitartotta, majd csuklóját vágni kezdte. Próbálta minél mélyebben, hogy biztosan sikerüljön terve, de már gyenge volt. Kezdte elhagyni ereje. A vér szép lassan folyni kezdett, csillogott, ahogy megvilágította a fény. Utolsó energiájával Júlia kezet cserélt, és a bal csuklóját is vágni kezdte. Mikor a végére ért, eldobta a kést. Most jött rá, mit tett. De nem bánta. Látta a lefolyó vörös patakot, érezte, ahogy teste zsibbadni kezd. A szoba lassan forogni kezdett. Minden elhomályosult. A lány nézte, ahogy vére szétfolyik a padlón. Majd felpillantott az asztalra, amin egy képkeretben magát látta kedvesével nevetve, boldogan. Ez volt az utolsó evilági élménye. Szeme lecsukódott, és egy utolsó lélegzetvétellel meghalt.

Másnap Tamás talált rá, aki egy csokor vörösrózsával érkezett, hogy kiengesztelje. Elkésett. Az egyetlen, aki megajándékozta Júliát, az a Halál.
Temetését négy nap múlva tartották, amelyen részt vett főnöke, Barbara és Tamás is. Azok, akik halálát okozták, most együtt olvasták sírján a feliratot:

„Köztetek éltem, és reméltem,
Kik szerettek, nem feledik emlékem.”