A Kárhozottak Angyala. ( V. rész.)

Ezen az estén sokan nem tudtak aludni. Többen forgolódtak az ágyukban, vagy csak egyszerűen bámulták a szoba mennyezetét, és gondolkodtak.
Az erdőhöz közel, a Város szélén található kicsike házban még éjfél után is égett a tűz. Fénye vörösen pislákolva ki-ki pillantott az épület ablakain.
A tűz mellett egy idős asszony, és egy fiatal fiú ült. A nő nagyon öreg volt, talán már a nyolcvanadik életévét is maga mögött hagyta. Ősz haját kontyba fogva viselte, melyet egy kendő borított. Kék szemei, és kerek arca régi szépségéről árulkodott, most azonban a fiatalság bájait felváltotta arcának kedvessége, ahogyan mosolygott.
Mosolyából szeretet és szomorúság áradt, nem a vidámság.
A fiú egy nyakláncot helyezett a földre, majd kíváncsian és reménykedve nézve megszólalt:
- Anyám… Szeretnék tudni mindent. Tudni akarom, hogy ki is vagyok én valójában. Kérlek, ne titkolj el semmit.
Remegő hangjából érezhető volt az igazságtól való félelem.
- Ugye azt szeretnéd tudni, hogy mi is ez a nyaklánc, és hogy kié volt. Szeretnéd azt is
Tudni, hogy miért került éppen tehozzád. Titkon reméltem hogy soha nem fog eljönni ez a nap, és azt is, hogy egyszer megnősülsz és boldogan éled majd le családoddal itt az életed. Valahol mélyen azonban tudtam hogy ez csak álom… Mindent el fogok neked mondani.

Az asszony, akit Emmának hívtak mélyet sóhajtott, majd hosszú ideig némán a tüzben égő fahasábokból felpattanó szikrákat nézte.
- Látod azt a szikrát? Fölrepül a magasba, elkápráztat, látványa boldoggá tesz, és egy ideig csodát tesz velünk. Majd később a levegőben kihunyva eltűnik, és már nem látod többet. Sok ilyen fényes szikra volt, és még lesz is a földön. Boldoggá teszik az embereket, de a lángok forróságát csak ők érzik, és csak ők szenvedik meg. A föld gyökereiből nőttek ki, mint mindenki más, majd tűzzé lettek, és hulló csillagként az embereknek sok jót tettek. Talán te is egy ilyen szikra vagy…Talán nem…
A jövő majd eldönti sorsodat.

Réges régen mikor még megboldogult nevelőapáddal fiatal házasok voltunk, kitört a nagy háború. Barbárok, és idegenek támadták a várost. Doors, akiről máig sem tudja senki, hogy kicsoda, a településen lévő férfiakat elvitte és seregébe állította, hogy megvédjék ezt a helyet. Azokat, akikre más célból volt szüksége , itt hagyta a városban.
Ilyen volt nevelőapád is, aki kovácsként fegyvereket javított, és készített, de itt maradtak azok, akik gyógyítani tudtak, vagy éppen lábbelit javítottak és a régiek helyett újat csináltak.
A Város sebesültek és fáradt katonák otthona lett, akiket a gyógyítók kezeltek, a nők etettek, a kovácsok javították páncélzatukat és ellátták őket új fegyverekkel.
Englunddal boldogok voltunk hogy legalább együtt lehetünk ezekben a szörnyűséges időkben.
Aztán véget értek a harcok. Sok véráldozat árán visszatért a béke és a nyugalom.
Nem sokáig örülhettünk azonban, mert a háborút követte a járvány. A „Fekete Halál”.
Sokan haltak meg…Családok maradtak szülők nélkül, és szülők temették el gyermekeiket.
Szerelmünk, és házasságunk egyetlen igazi nagy szomorúsága az volt, hogy soha nem lehetett saját gyermekünk. Talán az Isten akarta hogy így legyen – mondta a nő, majd
könnycseppjei megszakították mondanivalóját, amit azzal próbált leplezni, hogy elfordult Adwiltól és egy bottal fölpiszkálta a már kihunyóban lévő tüzet, és néhány száraz fadarabot dobott az újonnan éledő lángok közé.
- Mégis megtaláltuk a boldogságunkat. – folytatta kis idő múlva. Megtaláltuk bennetek… Magunkhoz fogadtuk azokat a gyermekeket, akiknek szülei meghaltak, és egyetlen rokonuk sem maradt, aki gondoskodhatott volna róluk. Öt leány csecsemőt, és két fiút. Ők az idősebb testvéreid, akik mostanra már családot alapítottak, és gyermekeikkel boldogan élnek. Mindig melegség önti el a szívemet, amikor meglátogatom őket új otthonukban, vagy ők látogatnak meg minket.

Mostanra csak ti maradtatok nekem… Ti a két legkisebb: Chintia és Te.
Ti később kerültetek hozzánk… Emlékszem azok voltak a legboldogabb éveink, amikor a hét testvér együtt játszott és rosszalkodott ebben a vén házban.
Öt csecsemőt neveltünk, amikor egyszer nevelőapád korán reggel elindult az erdőbe
a kovácsműhely kazánjához „forró” köveket gyűjteni…Csak késő este tért haza, karján két csecsemővel, kezében pedig egy csomaggal. A két csöppséget selyembe tekerték, azt pedig vastag vászonnal borították be a hideg ellen. Amikor kibontottuk őket, a selyemre nevekre voltak írva. Az egyikre „Adwil” a másikra „Chintia”.
Ti voltatok azok.
A csomagban nem volt más, csak ez a nyaklánc. Englund úgy gondolta hogy ez csak
egy férfit illethet meg, így amikor felserdültél a nyakadba akasztotta.
Sokszor kérdeztem, és állandóan faggattam arról, hogy hol talált titeket, de ő mindig makacsul hallgatott.
Egyik este itt ültünk a tűz mellett, amikor a következőket mondta:

” Ha már én nem leszek, és mégis eljön az az idő, amikor tudniuk kell majd származásukról, a következőt mond: El kell menniük délre túl az erdőn és át kell kelni a nagy folyón. Követni kell az erdei madarak hangját addig, míg az meg nem szűnik teljesen, és csak a csend uralja majd a tájat. Akkor meghallják a hegyi madarak szárnycsapásait, amely elvezet egy barlanghoz. Ott lesz aki mindent tud a múltról, és a jövőről. ”

- Hát ez az amit tudok – mondta Emma és Adwil válára tette a kezét.
- Szeretlek Anyám…És apát is nagyon szerettem. – mondta a fiú majd átölelte a törékeny asszonyt.
- Tudod Adwil, Englund nagyon jó ember volt. Szerette volna megérni azt hogy láthatja
majd az unokáit. A te és Chintia gyermekét is…Lelke mélyén azonban mindig sejtette
hogy hamarabb fog eljönni ez a nap.
Emlékszel hogy mind a kettőtöket megtanított arra hogyan kell használni a kardot, a tőrt, és az íjat?Sokat nevettem akkor rajtatok. Talán azóta sem…
- Emlékszem – mosolyodott el Adwil – Emlékszem rá hogy Chintia mindig ügyesebb volt, mint én. Erre apám azzal vigasztalt, hogy az igaz gyémántot sokat kell csiszolni, hogy mindentől fényesebben ragyogjon.
A fiú hosszú ideig a múltba merengve nézte a tüzet, majd újra megszólalt.
- Anyám. A nyaklánc miatt el kell hagynom a várost. Hajnalban indulok. Nem tudom, mikor térek vissza, és visszatérek e valaha. Chintiának mond azt, hogy nem tudod hol vagyok.
A fiú átölelte az asszonyt, majd lassan fölállt, és átment a másik helyiségbe, amelyet nem választott el ajtó a konyhától. Chintia édesen aludt az ágyban, csak csukott szemei alatt volt nedves arca, amikor Adwil megcsókolta. A fiú nézte egy ideig a lányt, majd megfordult és gyorsan ment ki a szobából. Keresztül haladva a konyhán kilépett a kinti sötétségbe, és hallkan becsukta maga mögött a ház bejárati ajtaját.
Chintia újra kinyitotta kisírt szemét, és könnyein át látta anyját, ahogyan a tűz előtt imádkozik.

Hajnalodott és a felkelő nap sugarai egyszerre árasztották el a földet a lemenő hold simogató sárga fényeivel együtt. A Várkastélytól nagyon messze észak-keleten egy eldugott mély völgyben hatalmas építmény uralta a tájat. Alakja egy ókori piramisra hasonlított és feketén csillogott beköszönő reggel fényeiben. Messziről nem lehetett megállapítani, hogy miből építették, de valószínű, hogy nem fából és nem kőből készült.
Valamilyen fémötvözet lehetett.

A völgyet körülvevő magas hegyek egyik szikla szirtjén a fák lombkoronájától takarva, két lovas állt. Onnan is tisztán látszott, hogy lent az építmény körül, élőlények szorgoskodnak. Föntről nézve, olyan kicsik voltak, mint a hangyák, így alakjukat nem lehetett tisztán kivenni. A két harcost és lovaikat finoman kimunkált díszes páncélzat védte. Arcuk viszont szabadon volt.
- Valamin nagyon szorgalmasan dolgoznak. Látszik, hogy készülnek valamire. – jegyezte meg az egyik lovas.
- Ilyen messziről soha nem tudjuk meg mennyien vannak. Közelebb jutni hozzájuk pedig lehetetlenség. Pedig valahogyan közéjük kell férkőzni – válaszolt Doors.
- Vajon hányan lehetnek?
Doors nem válaszolt csak furcsán nézett a távolba, mintha máshol járnának a gondolatai.
- Nem figyelsz rám? – kérdezte a másik.
- Mit is mondtál? – tért vissza a valóságba a „Fekete Vezér” miközben társára nézett, aki sokkal fiatalabb volt nála.
- Ismerem már ezt a tekintetet… Valami történt, ami nem hagy nyugodni. Igaz?
Doors lehajtotta a fejét, majd tekintetét a lemenő holdra szegezte, amelynek körvonalai már alig látszottak a fák koronái fölött.
- A Városban találkoztam két fiatallal. Egy fiúval és egy lánnyal. . Éppen hogy csak elérték a felnőtt kor határát… Valami furcsát éreztem, amikor a szemükbe néztem. Valami régi mélyen eltemetett érzést, amiről úgy gondoltam, hogy már soha nem fog visszatérni.

A fiúban éreztem azt a kimondhatatlanul erős, vad gyűlöletet, ami bennem is megvolt fiatal koromban. Akkor én is egyedül maradtam. Gyűlöltem a világot, és benne mindent és mindenkit. A lányból sugárzott a szenvedély, mintha … - Doorsmak megakadt a szava, de nem ösztönösen, inkább saját maga nyelte le mélyre gondolatait. Aztán mégis csak folytatta:
- Mintha újból Jezabelt éreztem volna. Mit gondolsz ? Megöregedtem és közben megbolondultam volna? – kérdezte mélyen a társa szemébe nézve.
- Nem tudom… Talán túl sok volt a harc, és túl hosszú a magány. Az embert ezek után gyakran megcsalhatják az érzései.
- Talán igazad van. – válaszolt és tekintetét újra a völgyre irányította.
Ebben a pillanatban lent a mélyben a fák sűrűjéből egy alak bújt elő, és futva közeledett az idegen építmény felé.
- Cascavan! Nézd!– szólt izgatott hangon Doors.
A fiatal férfi mozdulatlan lován előre hajolt és szemével követte, ahogyan a felbukkanó ismeretlen gyorsan közeledik a hatalmas fekete építmény felé.
- Ez egy városlakó! A szürke ruhájáról, és csuklyájáról még ilyen messziről is meg- ismerem. – válaszolt rövid szünet után a másik.

Az ismeretlen, amikor már elég közel ért az idegenek táborához, hirtelen megállt és térdre ereszkedve a fejét lehajtotta és a földön mozdulatlan maradt. A következő pillanatban a piramisból vékony fénysugár tört elő, és a jövevény testét beborította. Ekkor ruhái hirtelen eltűntek, és emberre nem jellemző fénylő fehér csupasz bőre világított, miközben teste is átalakult. Most már inkább egy csupasz undorító állatra
hasonlított mint emberre.
Lassan megmozdult, és először csak négykézláb mint egy farkas, majd később felegyenesedve leírhatatlan groteszk testtel, szélsebesen a piramis felé futott melynek belsejében eltűnt. Levetett ruhái az erdő és az építmény közötti tisztáson hevertek a fűben.
- Mi az Isten teremtménye volt ez ? – kérdezte elborzadva Cascavan.
- Ezt nem Isten teremtette. Ez egy „Alakváltó” . – válaszolt Doors gondterhelt arccal.
Cascavan kérdőn nézett rá.
- Réges régen mikor a Római Birodalom elfoglalta Egyiptomot, a sivatagban a Légiótól leszakadt egy kisebb csoport. Csak a vezetőjük maradt életben. Ő találkozott egy ilyennel. Mikor elmondta, bolondnak tartották, és árulás vádjával megölték.
Hogy mi ez ? Az idegenek rabszolgája. Egy „Alakváltó”. Fölveszik bárkinek a testét, és így kémkednek. Előtte megölik a kiszemelt áldozatot. Mielőtt azonban végeznének vele, ellopják minden belső tulajdonságát és emlékeit. Tudod mit jelent ez amit most láttunk?
- Nem igazán…
- Azt hogy beférkőztek a Városba. Nem csak ez az egy létezik. – válaszolt Doors.
- Láttál már ilyet ?
- Igen. Az első nagy háború előtt. Akkor megöltem a Város főterén, amiért máig is átkoznak az emberek. Nem tudták hogy kit öltem meg, csak azt hogy az egyik társukat.
Most azonban másként lesz…
- El kellene hozni onnan a ruháját. Akkor nem tudna visszatérni a Városba, és rögtön kiderülne hogy ki hiányzik a lakosok közül.
- Fölösleges. Közelről megérzem rajtuk az idegenek belső undorító lényét, mivel ők is abból a fajból származnak. Egyébként nincs semmi értelme, mert ez a teremtmény addig nem nyugodna, míg meg nem ölne egy újabb embert, és annak a testében térne majd vissza. Ismerem őket… Ezek az Idegenek „korcs kutyái”.
Csak az ösztön meg az Uruktól és Parancsolóiktól való félelem hajtja őket. – fejezte be Doors, majd hirtelen feszesre fogva megrántotta lova gyeplőjét, melytől az állat fölágaskodott mint aki a napot akarja lerúgni az égről. A két lovas szélsebesen vágtatott visszafelé az erdőben. Mellettük a fák árnyékként suhantak el, és a madarak riadtan menekültek az ágakról föl az ég felé.



Adwil és Hurdik a barbárok itt hagyott lovain ülve, a Város határán lévő tisztáson
útra készen álltak. Adwil még utoljára visszapillantott otthonára. Tudta hogy nem csak gyermekkori emlékeit hagyja véglegesen itt, hanem mindent és mindenkit, akit szeret.
- Gyerünk fiú ! Mielőbb indulunk, Én annál hamarabb térek majd vissza! Ne rabold az időmet! – rikácsolta Hurdik.
- Rendes tőled hogy még ilyenkor is tekintettel vagy más érzéseire, és ilyen kedves szavakkal biztatsz. – válaszolta a fiú.
- Látom, már jó társaság leszünk mi ketten. – vigyorodott el a másik, majd folytatta. -
Egyet azonban ne feledj. Csak félútig kísérlek. tovább egy tapodtat sem.


folyt. köv. Umberto.