Történetek

Különleges pasas volt… Szikrázóan zöld szemekkel, vállig érő, hullámos, szőkésbarna hajjal… Öhm… Nem vagyok én könnyűvérű, csak hát ennyi idősen már nem csak beszélgetésben, csókokban merül ki egy kellemes találkozás…
De olyan furcsa volt. Többször csókolta a nyakam, mint a testem bárhol máshol, és talán egy kicsit bele is harapott… Imádom a vad, és kissé őrült pasikat…

Átvészelte az egész napot. Elment, dolgozott, hazajött, lefeküdt aludni, de nemsokára fel is kelt. Nem érdekelte miért, csak kiment az erkélyre és leült a fotelbe. Felnézett az égre és meglátta csillagokat. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek őket. Tisztának, értékesnek, csodálatosnak és elérhetetlennek látta. Észrevette a végtelent, életében először most látta meg ezt a csodát...

Először a lány hátát simogatta, a gerince mentén, amaz pedig kellemesen beleborzongott. Majd formás fenekét kezdte el simogatni a férfi. Márk kibontakozott a csókból és az ölelésből. Leterített a csónakba egy pokrócot, és mindketten levetkőztek...

- Calistar mester? – hökkent meg Dia. – Mit... hogy kerül ide?
Calistar zihált külseje arról árulkodott, hogy nehezen tudta átverekedni magát az őrségen. Sietős léptekkel ment oda hozzájuk.
- Eleshar igazgató úr küldött – felelte. – Lagerfeltet ismételten megtámadták, továbbá megtudtuk, hogy foglyulejtettek titeket Retón.
- Honnan...?
- Egy Retóitól... ő tudott róla, hogy idejöttök, s megbíztuk vele, hogy értesítsen minket, ha baj lenne. – felsóhajtott. – Tehát...

Mert nem lehetnek igazak a családi legendák! Azok az elsuttogott félmondatok, imádságok. A falusiak félrenézései. Akkor sem, ha nagybátyám volt a családom egyetlen életben maradt tagja. Szüleim rejtélyes balesetben haltak meg még kiskoromban. Nekem nem mondott senki semmit - hiába kérdezősködtem felnövekedvén. Abban a távoli városban, ahova sietve költöztettek el, és ahonnan most hazatértem. Akkor sem, ha nagybátyám a halálos ágyán azt suttogta fülembe: "Óvakodj az álmoktól! Mert...

Önző életének igazi értelme mindössze az a vagyon volt, amit kínkeservesen gyűjtögetett, s melytől én fosztottam meg, de soha meg nem bántam. Velünk sohasem törődött. Testét a Fekete-folyóba taszítottam, mint két holddal korábban azt a másikat.
Testvéreimmel új életet kezdtünk. Elüldöztünk minden városit a területünk közeléből is, megmaradt bátyámat kitanítottam vadászatból, öcsém és húgom a ház körül serénykedtek, s ez így ment addig a napig, míg éltem tizenharmadik őszén meg nem...

- Nagy nap ez a mai, kedves barátaim – kezdte a Nagyúr fennkölt hangon. – Ma mindenki megfizet, aki ellenünk szegül. Ma minden megváltozik - mondta most már egyre hangosabban.
- Ma az öreg vén bolond összes terve meghiúsul, mikor leromboljuk hőn szeretett iskoláját. A Roxfort égni fog, ma éjjel! – Kiáltott mindenki döbbenetére...

Életében nem látott ennél ocsmányabb ábrázatot. A férfi vörös haja belelógott a szemébe. Az egyik el volt takarva úgy, mint a kalózok tették akkoriban, másik szemében különös fények villogtak. Arca tele volt sebekkel, és varrásokkal. Lila köpenye még visszataszítóbbá tette.
Mikor pedig a férfi az eltakart szemét láthatóvá tette, Dia hátrahőkölt. A szem ugyanis nem volt ott. Szemgolyó sem volt benne, csak egy nagy, véres üreg...

A folyó korlátjához lépek, leszegett fejjel bámulom a szürke, zavaros, mocskos folyamot. Pont olyan, mint én. Pont olyan, ahogy az életébe zuhantam. Azt mondják, ma nem moshatjuk le magunkról a holnap mocskát. Ö megtette, sterillé szerette a lelkem. Sírni szeretnék...

Odafeküdt mellém és átölelt. Szorosan fogott, de mégis gyengéden. Megcsókolt. Belenéztem a szemébe, most nem volt benne gőg vagy undor csak a tiszta vágyat láttam. Elkezdett csókolgatni, szép fokozatosan haladt lefelé. Én kétségbeesve vettem észre, hogy szétgyötört testem nagyon is reagál a kényeztetésre...