Arque - Az antihős a pártfogójához ér

/Néhány utalás, valamint a történet színteréül szolgáló világ rövid magyarázatához ajánlom előbb a Mélyben című írásomat. Máskülönben a két történet egymástól függetlenül is egészet alkot./

1.
Szantálfa illat. Nyers, kicsit szúrós, és nagyon erős, de összességében kellemes. Nem bódító, inkább tisztító. A sötételf mégis megtévesztésre gyanakodott. Hallott már erről a remetéről, avagy vajákosról, kit többnyire boszorkánymesternek tartanak, az ő elméjében egy gondolat mégis ragaszkodik az illuzionista megbélyegzéshez. Szinte erőlködik, harcol eme gondolat ellen, nehogy alábecsülje őt.
A hátralévő párszáz láb a faház ajtajáig már túl kevés volt a balga gondolathoz, hogy ne lenne nyilvánvaló a jelenléte. Nem érezte az őt figyelő szemet, mi több, tudta, hogy nem szegeződik rá, s mikor már a kályha tüzének füstje is belekeveredett a füstölt kéreg illatába, az ő tekintete még akkor sem vált bizonyossá.
Teával várta őt.
Hogy abba mi lehetett belefőzve, az rejtély.
Nem ilyennek képzelte holmi bujkáló vajákos szállását. Rémmesékbe illő boszorkánylakra számított fekete, állott, s korhadt fából épült kétszobás, sötét erdő mélyén árnyékba és ködbe burkolózó házikóra. Pókhálókkal körbeszőve.

Ezen a környéken nehézkes lehetett beszerezni a kotyvasztási adalékokat. Közel s távol elképzelhetetlennek tűnt a denevér vagy kígyó jelenléte, s mérföldekre lehetett a Keleti-mocsár. A Gydri-hegyek első lankái messze délre, akkor is a látóhatáron túl emelték meg a horizontot, ha nem takarták volna el a vastag törzsű, magas talorafák. A fenyvesek ősapjai voltak ezek, s bár tűleveleikkel megmutatták rokonságukat elterjedtebb leszármazottaik felé, több tucat méter magasra nőttek, s ágaik önmagukban is egy-egy nagyobb méretű fenyőével vetekedtek. Lombkoronájuk így csillaghoz volt hasonlatos, magasztos látvány, s helyigényük miatt törzseik közt járni olybá hatott, mint óriási oszlopokkal övezett teremben, hol a mennyezet gyakorta felszakadozott, s fénytelen, óriási, zöld tüskés csillárok alkották a tetőszerkezetet.

A tisztás, amelyet megtalálni a talorák közt őrjítő labirintusokkal vetekedett, jelentős kontrasztot képzett magával az erdővel szemben. Mintha máshonnan helyezték volna oda.
A fejvadásznak felderengett Tayr Nills legendája; az Erewynn alatt húzódó, immáron ártalmatlan barlangrendszer, hol a hősként elbukó szerencsevadász eszét vesztette. Az sem volt több illúziónál, hacsak nem gondol bele, hogy az ő szemének káprázatát is valóságossá teheti egy felsőbb tudat. Meglehet, sosem ébredne fel belőle, ahogy Nills sem tette.
Délnyugatról, Emenből érkezett a tisztásra, minekelőtte egy Ruden nevű gabonakereskedőről tudomást szerzett e helyről. Avidornban részleges eligazítást kapott arról, merre találhatja meg az Arcnélkülit. A taloraerdőt észak felé megkerülve a Belső-óceán partvidékére szorulva az egyetlen lehetséges irány Aviondellbe vitte volna, az elf-birodalom Hátsó Kapujához, ahol még számára is oly egyértelmű volna a gyors halál. Kelet felé a Kereszt-hegyeknél a válaszút vagy ugyanoda vezette volna, vagy a mocsáron át vissza délre, arra a talpalatnyi szabad földre a Külső-óceán és Avidorn között, melyet legtöbben csak Vadonnak neveztek a Korcsok Országában.

A Korcsok Országa és Avidorn egyet jelentett, s ugyanazt. Kevert népeket, félvéreket, kitaszítottakat, s remetéket, kiknek elegük lett Resur Mau faji megosztottságából, s viszonylagos békében kívántak letelepedni, messze a gyarló törvényektől. Bizonyos szempontból igazuk lehetett, de a Népek különcein kívül úgysem volnának képesek a fajok ilyen egyesülésre. Kísérti őket a múltjuk, ahogy a vérük is.
A fejvadász ezt jól tudta. Őt is a vére hajtotta ilyen messzire az élet forgatagában.
A kúszónövényeket komolyabban figyelembe sem vette, csak felmarkolt a földről egy tenyérre jutó kavicsot, és egy-két méterre maga mellé pöckölgette őket, míg nyugodtan sétált a gyilkos mérgű tüskékkel borított nyúlványok között. A richidek csápjai veszettül kapadoztak a közelükbe pottyant ártatlan kődarabok után, s azok másodpercek alatt szilánkossá válva, a méreg nedvében tocsogva hullottak alá.
Aentass mutatta neki a trükköt még évtizedekkel korábban, habár az emléke már fel sem derengett a sötételfben, még ha csak egynehány alkalommal kellett is alkalmaznia. A tapasztalat és ösztön keveréke gépiessé tette, mikor nyitott szemmel kellett járnia. S nem is tűnt úgy, hogy szeme meg kívánná csalni.

A bokrok falán túljutva megszűnt az aljnövényzet. Pár lépésre csordogáló patak, mint vizesárok ölelte körül a tisztást észak felöl keletre kanyarodó ívben, s a nyugati határon vezetett át rajta egy olyan fa törzse, amely bizonyosan nem a taloraerdőből származott. Majdhogynem szabályos hídként funkcionálhatott, s ennek egyértelműsége nyilvánvalóan ott is csapdát jelentett. Nem látszott más mód az átkelésre, s a patak lápos, zavaros fenekében megbújó karók csak az egyik ismert lehetőség volt a fejvadász szerint. Ki tudja, milyen fondorlatokat rejthet még a víz.
Futóhomok jutott az eszébe legelőször, s egy közepes darab sziklát dobott a farönk előtti területre. El nem süllyedt volna, de a csapda leleplezése volt csupán a cél. Ám a kő alatt megrepedt, s lehántotta némileg a homoktakaró látszatát a szikkadni készülő föld.
Talán a túloldalt, gondolta, s arra számítva, hogy ott lehet az átverés, újra felkapta a sziklát, s elindult vele a rönkön keresztül.

Félúton félreismerhetetlen reccsenések hangjára kapta fel a fejét. Nem a lába alatt tört el a fa, és ahhoz különben is túl masszív volt. Mindkét parton hatalmas fűrészfogak jelentek meg, mintha a talajnak szájai nőttek volna, s leharaptak egy akkora darabot a hídból, hogy a patak sodrása magával tudja vinni azt, rajta a fejvadásszal. Bezárultak hát a menekülés lehetőségei, s az ár vitte őt, ám ettől még biztosabbá vált számára, hogy a patakba lépve a halállal találkozik. A forduló után láthatóvá vált, hogy a richidbokrok átnyúlnak a patak felett, s nem kétséges, hogy ha túl is jutna rajtuk, mögöttük sokkal váratlanabb veszéllyel kerülne szembe.
A bizonytalanság úgyszintén halál.

A távolság a partig túl nagy volt egy ugráshoz, s ez egyetlen lehetőséget hagyott neki. Ahol a legszűkebbnek látta a patak medrét, ott volt az ő esélye. Amennyire csak tudta, a sodrás irányába, a túlpart felé hajította a követ. Abban nem bízhatott, hogy a rönköt tudná elforgatni vele, de ha a szikla elég méretes, hogy kilógjon a búbja a vízből...
Nekifutott, és úgy ugrott, mint akinek nincs vesztenivalója, s ebben a helyzetben nem is volt. A szikla alig előtte érkezett a vízbe, s azonnal meg is állapodott, amire számítania is kellett, különben elszámolja a távolságot, s mikor jobb lába megadta a lendületet a továbbugráshoz, az a megnyugtató gondolat futott át az agyán, hogy nem tévedett a karókkal kapcsolatban.

Tigrisbukfencben érkezett a túloldalra, s miután gördült egyet oldalán, ülőhelyzetben elkényelmesedve sietős hálát adott a szerencséjének, hogy nem fogadta újabb csapda. De még a szütyője is épen maradt a hátán, s íja a vállán, habár úgy megszokta már a viselésüket, hogy gyakorta, mint most is, ellenőrizte magát, nem feledkezett-e meg valamiről. Természetesen mindene megvolt.
Vendéglátója nem számított hát ilyen módszerre az érkező idegenekkel kapcsolatban, gondolta, mint ahogy azt is, ahogy logikája a közismert csapdászokén csupán a szájat növesztő parttal lépett túl.
Ám feltápászkodása után rá kellett döbbennie, mekkorát tévedett, ugyanis pontosan a lába előtt, ahol már fűvel borítottá vált a tisztás, alig taposott ösvény vezetett attól a helytől, ahol állt, a faház felé, ahová igyekezett.
Teszt volt csupán minden. Halálos teszt.


2.
A házat korábban észre sem vette, s maga sem értette, miért nem.
Illuzionista, ízlelgette magában a gondolatot, ám nem nyugodott meg még akkor sem, mikor már odabent ült a házigazda hintaszékében, kicsiny kerek asztal mellett, s az Arcnélküli teát töltött neki, majd leült az asztal másik oldalán egy sámlira.
Semmi más nem volt az ürességéhez képest messze túlméretezett szobában, csak a kandalló, a hintaszék, a kisasztal, a sámli, némi tüzelő az egyik sarokban, a tea, ők ketten, és a kora délutáni napfény rövidre nyúló pásztája a nyugati ablakok alatt. Két ajtó vezetett a ház többi részébe az egyszerű téglakandalló két oldalán, melyek közül az egyik mögött, hacsaknem mindkettő mögött lépcső vezethetett az emeletre.
Az Arcnélküli nem töltött magának teát. Még csak csésze sem volt előtte.
Méreg miatt Arque nem aggódott. Még Avidornban hallotta Rudentől, hogy egy kancsó teát fog meginni, ami mellett minden lényeges kérdés felmerül anélkül, hogy kimondanák, s választ sem fog kapni, csupán az derül ki, merre vezet tovább az élete. Amit látni szeretett volna, az, ahogy az Arcnélküli megissza a maga teáját.
Erről most le kellett mondania.

Koszos rongyokba csomagolt embernek tűnt, aki hol hajlott hátúnak tűnt, hol délcegen kihúzta magát, s vállai mintha nem széltében, hanem keresztben vastagították volna meg testét. Bőrének egyetlen foszlányát sem lehetett látni. Csizmátlan, mégis befáslizott lábaitól kezdve az ujjbegyein át a feje búbjáig be volt kötözve, még ha nem is úgy, mint egy múmia, de annak a hatását keltette. Szűk csuklyája egész arcát elfedte, s hiába lehetett tudni, hogy az állánál rés található, lehetetlenség lett volna belátni rajta. Bő köpenye ugyanabból az anyagból ölelte körül, s rejtette el hordozójának alakját.
Mint az oszlókór betegei, olyan iszonytató látvány volt, azzal a különbséggel, hogy rájuk vetni a tekintetet kellemetlen érzés, viszont az Arcnélküli érdekes módon mocskos gyolcsai ellenére magára tapasztja a szemeket.
Amint a fejvadász belekortyolt a teájába, egy lágy, s mégis nagyobb erőtől duzzadó hang ütötte meg a fülét, s annyit szólt:
- Mondd el, honnan érkeztél!


3.
- Igaz, ismerned kell a történetem, hát elmesélem... A Fekete-folyó mellett jöttem világra, megbélyegezve az Arque névvel, egy tucat s egyszáz esztendővel ezelőtt. Életem első tizenhárom telét egy koszos, erdei faviskóban töltöttem el a folyó és a délnyugati, sziklás hegyszoros közé sújtva. A hegyek választottak el minket Relendonától, s beszorított Esthanasia, az emberország határára, egy pásztorköpésre az elfektől. Elviselhetetlennek tűnő közelségben volt Aviondell, de szerencsére az ott lakó dölyfösök sosem figyeltek fel ránk.
Nem is volt érdemes.
Anyám egy ágrólszakadt, sötételf riherongy volt, s nem is érdemes szebb szót vesztegetni reá. Harmadik voltam a sorban, s még három testvérem utánam érkezett, de az egyetlen voltam, kinek apja nem a közeli embervárosból járt pár aranyért anyám szoknyája alá könyörögni. Nem mintha sokat kellett volna koptatniuk a városiaknak mocskos szájukat, legfeljebb az áron alkudoztak. Nem volt ritka az sem, hogy valaki jól helybenhagyta szajhává nőtt szülőnket, s előfordult, hogy testvéreimmel kaptunk a tanításból magunk is. Persze ezek az egyedi "vendégek" nem sokat vesződtek a fizetséggel, sőt, inkább ők távoztak vastagabb erszénnyel.
Remetemód éltünk, s anyánk folyamatosan arra gyűjtött, hogy valahogyan szabaduljunk vesztőhelyünkről, s ez mindenek felett az életcéljává vált. Nem messze a házunktól volt egy gondosan álcázott rejteke, ahol mindazt helyezte biztonságba, amit sikerült kurválkodással összekaparnia. Míg öt félvér testvérem úgy tartotta, hogy nekik nincs apjuk, mert nem is tudnák bizonyosan, kik volnának azok a látogatók közül, én tisztavérűként, halvány szürkéskék bőrömmel, s ezüstös fehér hajammal bizonyos lehettem benne, máshonnan származom.

Apámat először hét évesen láttam viszont, s megrázó volt, hogy ő sem bánt különbül anyánkkal, mint az emberek, akik szánalmat nem érdemlően leírták magukat életem hátralévő részére. Jobban gyűlölöm mindet, mint az erdei elfek álszent bagázsát.
Anyám sem volt méltó jobb bánásmódra, félreértés ne essék!
Apám karon ragadott, megmutatott neki, s számon kérte rajta, hogy tőle erednek-e vonásaim, s anyám nem tagadott. Minden bizonnyal arra számított, hogy legalább tőlem megszabadulhat, s eggyel kevesebb fattyat kellene etetnie. Reményei viszont várattak még magukra, mert apám megparancsolta, hogy fogjon kemény munkára, így szabaduljak meg szikárságomtól, s legyen olyan erős karom, mellyel négyszáz lábra is el tudok lőni egy nyílvesszőt, de gyakoroltasson mindaddig, míg kétszáz lábról eltaláljak akár egy futó nyulat is. Hagyott egy rövid íjat, s egy tegez nyílvesszőt is hozzá, mondván tanuljak meg bánni vele, mert visszatér még értem.

Anyám nem átallott hallgatni rá, már ami a munkára fogást illeti, míg engem az íjászat varázsa azon nyomban magával ragadott. Alig volt szabad időm a gyakorlásra, s mindenre magamtól kellett rájönnöm, de sosem adtam fel, hogy minél távolabbra, s minél pontosabban tanuljak meg lőni.
Míg nekem épp kevés lett a két kezem, hogy számon tartsam éveimet, egyetlen húgom, utánam a második testvérem, annyi időssé érett, mint én voltam, mikor meglátogatott apám, kinek még a nevét sem tudtam. Anyám ismét vendéget fogadott, s hiába álltam messze házunktól, sötételf füleimmel hallhattam, hogy az ajtónk előtt igencsak magas árakról vitatkoznak. Oly magas árakról, amennyit anyámért még senki nem ajánlott. Mire feleszméltem, hogy miről is lehetett szó, a városi már a kishúgomat ráncigálta a ház mögé.
Gondolkodás nélkül céloztam és lőttem, mire a nyílvessző közel háromszáz lábnyi süvítés végén is jó másfél arasznyira fúródott a látogató halántékába. Az első ember, akit megöltem, s akit még sok követett.
Anyám gyűlölt a tettemért, mint annyi minden másért is, mert bár a testet kirabolta, és a Fekete-folyó mocsaras vizébe taszíttatta velem, ahol senki sem keresné, de többszöri alkalom nem nyílhat ilyen jó vételre, ahol nem is neki kell áldoznia, hanem végre újabb fattyának is hasznát vehetné. Addigra már csak négyen voltunk, legkisebb öcsém pár évesen elhalálozott, legidősebb bátyám pedig évekkel korábban szökött el. Ismertem kishúgomat, és soha nem lett volna képes arra az életre, amit anyám folytatott. Nem is engedtem volna.
Másnap már nem találtam az íjamat. Nem kellett kérdeznem, tudtam, hogy anyám eladta az első kereskedőnek, aki, mint később megtudtam, messze alulértékelte a tárgyat. Akkor eszméltem csak, mily értékes ajándék volt az apámtól. Elhatároztam, hogy visszaszerzem, s ezért anyám rejtekéből loptam ki annyi aranyat, amennyit a kereskedő kért érte. Nem sok maradt hátra, azt kell mondjam, s a felismerés anyámat oly mértékben sokkolta, hogy dühe elől ki kellett menekülnünk a házunkból. Testvéreimet biztos helyre vezetvén visszatértem szülőhelyünkre, hogy anyánkat a padlón elterülve találjam.
Holtan.

Önző életének igazi értelme mindössze az a vagyon volt, amit kínkeservesen gyűjtögetett, s melytől én fosztottam meg, de soha meg nem bántam. Velünk sohasem törődött. Testét a Fekete-folyóba taszítottam, mint két holddal korábban azt a másikat.
Testvéreimmel új életet kezdtünk. Elüldöztünk minden városit a területünk közeléből is, megmaradt bátyámat kitanítottam vadászatból, öcsém és húgom a ház körül serénykedtek, s ez így ment addig a napig, míg éltem tizenharmadik őszén meg nem jelent ismét az apám, hogy magával vigyen.

Bátyám megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom értük, hiszen az öcsémben is kezd felébredni a vadászösztön, s el tudnak boldogulni, míg odáig nem jutnak majd, hogy mind saját életet nem élhetnek. Irántuk, s apám iránt táplált érzelmeim, tiszteletem az egyetlen lágy oldalam, nem is tudom, most miért beszélek róla, talán a tea teszi.
(’Az a tea, attól beszélsz egyáltalán. Figyelned kell a bódulatra. Ha megérzed, menekülnöd kell!’, gondolta Arque egy pillanatra, de a következő mondatnál már ki is ment a fejéből.)
- Apám büszkén hallgatta végig életem történetét, hiszen a kegyetlen körülmények ellenére is harcos módjára védelmeztem a véremet, s büszkeségében újabb ajándékkal illetett. Egy ezüstkarikát szúrt a fülembe, melyet legnagyobb ellenfelétől, egy mágustól szerzett. Mikor arról kérdeztem, hogy miféle mágus volt az, mély hallgatásba burkolózott, majd mintha fel sem tettem volna a kérdést, saját magáról kezdett beszélni.
Fejvadász volt, akit mindenki csak Aentass néven ismert, s valóban sokan ismerték már akkoriban is, mielőtt még kettőnk neve először nem szerepelt együttesen a törvényenkívüliek listáján. Többé én sem neveztem apámnak, hanem ezen a nevén illettem. Fő ismertetőjele az arcán lévő tetovált fogak voltak, mind egy-egy döghalommá vált elfet jelképezett, s mint jól látható, az én arcom is bővelkedik ily dicső ereklyékkel.

Hosszú évtizedekig dolgoztunk együtt, és sosem értette, miért fogom oly érdekesen az íjamat, mint egy lelkes kezdő, ahogy azt sem, hogyan tudtam ennek ellenére pontosabban lőni még nála is. Hamarosan úgy döntöttünk, hogy az egyszerűbb megbízásokat külön utakon járva is teljesíthetjük, s az sem ment ritkaságszámba, hogy mindketten ugyanazért a célpontért küzdöttünk, csak hogy rivalizáljunk, s fogadásokat köthessünk, hogy ki végez vele előbb.
Így történt ama utolsó alkalommal is, mikor egy elf volt a célpont, de a nevén kívül nem sokat tudtam róla. Aentasson úgy tűnt, mintha már korábban is hallott volna róla, s nem véletlen éreztem úgy, hogy bizonyára hamarabb megbirkózik majd a feladattal, mint én magam.
Nem véletlen éreztem, de tévedtem. Hiába ért oda Aentass jóval korábban, s most hónapok hajszájáról beszélek, én hosszú macska-egér játék során jutottam csak el ahhoz az elfhez, akiről időközben az derült ki, hogy történetesen egy mágus. Mégpedig mondanom sem kell, az a mágus, akinek az ékszerét én viselem, s melynek párja ott fityegett az ő fülében, mikor végre szembekerültem vele. Akkorra már tudtam Aentass haláláról, s csak a kegyetlen bosszú hajtott, hogy hosszú küzdelem végén megmártsam tőrömet az alja elf vérében. Íjjal nem tudtam megsebezni sem.

Nem tudom miféle mágia tört rám az átkozott testből, de azt tudom, hogy azóta türelmetlenül pusmogva hallom Aentass hangját, mintha csak a fülembe suttogna, hogy szabadítsam meg szenvedéseitől. Tudom, hogy a fülbevalónak köze van az egészhez, de nem értek a mágiához annyit, hogy értsem is, mi történt pontosan.
Küzdelmünk előtt a hitvány elf mágus még számot adott tettéről, úgy hiszem a bosszantásom végett, mégpedig arról, hogy valahol itt, az avidorni régióban végzett Aentassal, s olyan helyen lógatta fel, ahol nem találhat reá, aki nem keresi. Amíg pedig le nem vágják, addig élet és halál közé ragadva várja a megváltást. Igazat mondott, mert azóta is hallom Aentass nyugtalan suttogását.
Ezért jöttem el ide, hogy megkeressem a testét, s levágjam. Ilyen egyszerűen.
Az elf poshadék teste fölé hajolva megfogadtam, hogy addig nem használok íjat, amíg Aentass lelke nem nyugszik a porban, ahogy az illik.


4.
- A lélek nem a porban nyugszik! - szólt az Arcnélküli. Először, mióta a fejvadász beszélni kezdett. - De nem kötözködöm. Nem ostoba frázisokért jöttél, látom.
- Nem. - felelte Arque, és a kettejüket hirtelen ellepő csend hamar felidegesítette.
Hónapok teltek el, mióta megölte Aentass gyilkosát, s voltak köztük haszontalanul telt órák. Az Istenekre, még napok is, mégis úgy érezte, ezek a néma pillanatok fogják kihozni a sodrából. Ripacsnak tartotta az Arcnélkülit, ahogy mindenkit Resur Mau felszínén, és megannyit alatta. Ha eseménytelenül telik az idő, az megbocsátható, de ez a lény, akit kétes lenne embernek tartani, szándékosan húzza az idejét, miközben állítólag hasznos tudásnak van a birtokában.
Erőt vett magán, és nem szólt semmit, csak tekintetével jelezte, hogy türelmetlenkedik.
Volt egy olyan érzése, hogy a csuklya valójában semmit nem takar az Arcnélküli látószögéből.
- Tehát úgy véled, útbaigazítással szolgálhatok. Vagy, ha mást nem is, de ismeretében vagyok azoknak a helyeknek, melyek egyike az úticélod.
- Igen.
- Hmm... - sóhajtott az Arcnélküli, amiért a fejvadász legszívesebben kését lendítette volna felé. Egyre csak erősödött benne a vágy, hogy összemérje az erejét ezzel a tudálékos, szenteskedő alakkal. Érezte, ahogy a másik lenézi őt, és alábecsüli. Nagyobb lélegzetvételekre cserélte enyhe szuszogását, hogy azzal nyugtassa magát. Nem ugorhat neki, amíg azt sem hallotta, mennyit tud. Nagy sokára végre megszólalt. - Nem fogom megkönnyíteni az utad, de változtatok a módon, ahogy végigjárod. Segítségért cserébe akadályt is állítok elibéd, ami annyit tesz, hogy tanácsom nélkül elakadsz, de az akadályokkal meg tudsz küzdeni. Vállald a cserét, vagy halj meg most, s ne fecséreld hátralévő életedet!

A sötételf nem hitt a fülének, hogy ilyen üzletre akarják rávenni.
- Mit képzelsz, te olcsó trükkök beképzelt bűvésze? - pattant fel a székből, s magasodott a sámlin ücsörgő Arcnélküli fölé, miközben kezében már érezte is tőrének nyelét. - Azt hiszed, ha a szükség rosszallja, már nem is kívánom megmártani véredben ezt itt?
Mozdulatai még távol álltak a fenyegetőtől, csupán a hivalkodás vezérelte, s hogy megmutassa, nem ódzkodik attól, hogy az Arcnélküli ellenében fegyvert rántson. Kár volna puszta ellenszenv miatt saját magának állítania az állítólagos akadályok egyikét. Különben is, ki tudja, lehet, ez is csak egy újabb teszt.
Elege volt már a tesztekből.
Az Arcnélküli teljes nyugodtsággal állt fel, s a köztük lévő méteres távolság ellenére is olyan hangerővel förmedt rá vendégére, amelyet még emberfüllel is tisztán hallani lehetett volna akár a patakon túl is.
- EZ A HELY ITT A TÉNYEK HÁZA! NEM TŰRHETIK AZ ITT NYUGVÓ KÍSÉRTETEK A KÉRDÉSEK OSTOBASÁGÁT! FELDÜHÖDNEK TŐLE, S HAMAR EGY LEHETSZ KÖZÜLÜK, HOGY MEGÉRTSD, MIÉRT! - Az erő, ami eme három mondatból áradt, mintha szélvihart kavart volna, annak ellenére, hogy semmi légmozgást nem lehetett érezni. Mintha az Arcnélküli megnőtt volna, vagy a szoba vált volna kisebbé, pedig nyilvánvalóan ez sem történt. Talán csak a kandalló tüze húzódott összébb, de a fejvadász arra sem esküdött volna meg. A hang nem egyetlen tiszta torokból érkező hang volt, hanem akár több tucatból, hogy öblös, érces egészet alkossanak, s viszonozzák a sötét elf iménti gesztusát. - TEDD EL A TŐRÖD, VAGY KÁRHOZZ! A TUDATLANSÁG VÁDJA ÍGY IS SÚLYOS BŰN A PALETTÁDON!

A fejvadász a kioktatásra feleszmélt, s nem engedelmeskedett. Meglehet, mégis eljött az idő.
- Úgy, tehát kísértet vagy! Eszembe juthatott volna. Ne aggódj, megvannak a módszereim, hogy a halálon túl más módon is kitöröljelek a létezésből. - mondta Arque, s közben bal keze már övének azon zugnyílásában járt, amelyben kenőcsös anyagba mártotta ujjait, s amint azzal bekente tőrét, nincs az a kísértet, amelyik...
Ám a mozdulatot nem tudta befejezni, mert a szó szerint elé tárulkozó látvány nem egyszerűen hátrálásra kényszerítette, hanem a gyorsasága is megrettentette.
Az Arcnélküli köpenye ugyanis széttárult, mint ahogy vámpírok köntösénél szokás, mikor felfedik denevérszárny voltukat, ha röptetni kívánták gazdájukat. Ám ez a köpeny nem egyszerűen felé nyúlt, és kerítette így körbe őt, de gyolcsai mind külön veszélyt jelentettek, ahogy rátekeredtek végtagjaira, mitől a sötételf először hátrabukott, majd mielőtt még elterült volna a padlón, már a levegőben kapálózott. Meglehetősen kevés mozgási szabadsága ellenére, bár megvágta saját kezét, sikerült a kenőcsöt a tőrre juttatnia, ám addigra azt észlelhette, hogy a mennyezetnek taszított teste alatt az arcnélküli bámul föl rá.
Nem is csodálkozott azon, hogy a csuklya ellenére is felemeli rá a fejét. Hiszen a kísértetek képesek keresztüllátni személyes tárgyaikon, avagy otthonuk helyszínein. Ahogy a hallásuk is elmúlt életük eseményeihez s személyeihez kötődve erősebbé vált.
Csak annyit lendített a tőrön, hogy az megforduljon a kezében, és a hegyét markolva az Arcnélküli felé tudja hajítani. Ebből a távolságból a csupán csuklóból származó lendületnek is elégnek kellett lennie.

Elég is volt. A tőr sötétre lakkozott, hullámos nyele pontosan a másfél méterre felette lebegő gazdája felé meredt az Arcnélküli nyakszirtjéből. A szorítás mégsem engedett.
A fejvadász arcán reménytelen helyzete ellenére is csak akkor jelent meg a rémület.
- Mi a bánat vagy te? - kérdezte.
- NE KÉRDEZZ, HALANDÓ! - hangzott a válasz, amiben a sötét elf megérezte a fájdalmat, amelyet ő okozott. Kevésbé szorult helyzetben meglehet, szándékosan bosszantaná további kérdezősködéssel, de rájött, hogy ezzel se nem gyengíti ellenfelét, se nem érné meg, míg a mögötte rejlő lelki szenvedés fizikaivá emelkedjék.
- De akkor is érdekel! - kontrázott, de immáron megválogatta a szavait.
- Nem vagyok kísértet. - közölte az Arcnélküli a saját hangján, miközben kitépte nyakából Arque tőrét, s egyik gyolcsával letörölte róla a kenőccsel keveredett vért. A kísértetek nem véreznek, emlékezett vissza Arque a tapasztalataira, s különben is, a kenőcs hatására semmivé kellett volna legyen.. - De ők is itt vannak. Felkeltetted őket.
A fejvadásznak e két mondat hatása alatt már fel sem tűnt, hogy az Arcnélküli megkerülte a válaszadást. Körbenézett a szobában felülnézetből, hogy megbizonyosodjék az állítás igazáról, s valóban, halvány árnyak villantak fel pillanatokra, alig észrevehetően, ha csak egy-kettő is. Tudta jól, hogy többen vannak. Tízen legalább.
Érezte, ahogy súrlódik a háta a plafonhoz. Alatta az Arcnélküli felé lépdelt, mégis mindig ugyanakkora távolságra voltak egymástól, egészen, míg a szoba sarkához nem értek, s egy pillanatra úgy érezhette magát, mint egy pókhálóban begubózott zsákmány. Szabadulni nincs már mód, a házigazda foglya, s a halál még nem jött el, habár igen közeli jövőkép.
- Nem állt szándékomban. - szólalt meg végül, ám mielőtt még magyarázkodás látszatát keltette volna, elfogta a dacos büszkeség. - Engem TE dühítettél fel!
A "te" szót olyan megvető erővel vetette oda, ahogy csak kitelt dühéből, miközben a sarok mentén a padlóig ereszkedett, s megérezte a lába alatt a deszkákat, ám mozdulni továbbra sem tudott.

Az Arcnélküli arasznyi távolságig közelített hozzá, s valami megmagyarázhatatlan módon, a csuklyán keresztül rámeredt.
- Nem állt szándékomban. - mondta, s eltéveszthetetlen volt a gúny a hangjában. A tőrt a fejvadász állának szegezte, de az állta a szúrást, s nem próbálta feljebb emelni az arcát. Sötét vércsermely indult meg a fém mentén. - Ám te egy antihős vagy, s az elf mágust, kit megöltél, ismertem.
Erre a kijelentésre elkerekedtek Arque szemei. Több oka van hát annak, hogy ő itt van, mint hitte.
- És most ezért... - kezdte, majd újrarendezte a hangsúlyt szavai mögött. - Ha ezért most meg akarsz ölni, hát legyen! Legyőztél, el kell viseljem a kudarcot.
- Nem foglak megölni. - vágta rá az Arcnélküli, s ezzel nem túlságosan lepte meg. Ha meg akarná ölni, ebben a helyzetben már megtette volna. - És e hely kísértetei sem. Tudják, mekkora szenvedés jut a nyugtalan léleknek a halál után, s tisztelik a célodat. De csak ezt az egy célodat. Ugyanakkor maguk közé sem kívánnak egy ilyen kérdezősködő alakot, mint amilyen te vagy. Irritálod őket, ezért megnehezítjük a dolgodat.
Befejezésül a hintaszék felé biccentett, amely mellett még mindig ott volt a sötételf zsákja, és az íj, amelyet Aentasstól kapott több mint egy évszázaddal korábban.
- A cuccaim... - kezdett újabb kérdésbe, s felháborodott saját magán, mennyire nehezére esik, hogy ne tegyen fel kérdéseket. Kísértetek körvonalainak újabb villanássorozata hullámzott át a nélkülük üres szobán. Az önkontrollja valószínűleg azért is gyengült, mert helyzete nem túl rózsás, meg kell vallani, s a felismerés szégyenérzettel töltötte el. Gyengeségről tett tanúbizonyságot épp, olyasféle gyengeségről, melyet ő szokott kihasználni mások félelmeiben. Most azonnal abba kell hagynia, hiszen az Arcnélküli által előidézett halálközeli élményből épp az imént került alkupozícióba. - Nem értem, mire célzol.
- A fogadalmadra. Nem tartanád be. De majd én teszek róla.
Arque tekintete ismét az íjára tapadt. Pillanatok alatt szertefoszlott a szándéka félelmei rejtegetésével kapcsolatban.
- Ne merd! - fenyegetőzött, s nem kellett látnia, hogy tudja, a csuklya alatt kárörvendő mosoly húzódik.


5.
- Ti halandók mindig olyan együgyűen gondolkoztok, s oly ritkán láttok túl anyagi javaitokon. - oktatta ki az Arcnélküli, miközben Arque testét maga előtt körbelendítve megfordult, s odalépett az ominózus íjhoz. - Szép darab, - jegyezte meg rendkívül érdektelen hanglejtésben. - de a fogadalmad szempontjából Resur Mau összes íját szabotálnom kellene, nem csak ezt az egyet.
A sötételf ekkor végre megértette, megérezte, hogyan is győzték le. Ugyanis az Arcnélküli nem az íjat szemügyre venni vitte őt vissza a szütyőjéhez, hanem újabb pohár teát kitölteni.
- A bódulat! - kiáltott volna fel, de szinte suttogott. - Hát ezért eredt meg a nyelvem, s ezért nem forog úgy az agyam, hogy felérjek a logikáddal. Mintha alattomosan elgáncsolnál, aztán megszidnál érte, hogy nem vettem észre a kiálló gyökeret, miközben az nincs is ott. De ismerem az efféle hatásokat, mégsem érzékelem magát a bódulatot. Valami más is van a teádban.

Miután ráébredt az elméjének korlátot szabó cselre, valamelyest tudta kontrollálni a hatást, s oda tudott figyelni arra is, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
Az Arcnélküli elismerő bólintással nyugtázta a fejvadász észrevételét.
- Úgy bizony! Ez egy rendkívül egyszerű keveréke annak, amit te magad is ismersz, és ha megérezted volna magadon a bódulatot, feltehetőleg ellen tudtál volna állni neki. Ha csak annyira is, hogy pár részlettel szegényítsd történetedet. Ám nekem hallanom kellett az egészet. A másik összetevő egyszerű érzékeket tompító oldat, melynek fájdalomcsillapításban van a legfőbb ereje, de a kettő elegyének mellékhatása, hogy egyiket sem észleled. - Mikor mondandójának ezen részénél tartott, az Arque végtagjait foglyul ejtő gyolcsok felváltva hol kiengedtek, hol megszorultak. - Nem véletlen, hogy alig érzed a fogságot, s neked a következő órákban javarészt a fájdalom elviselésére lesz szükséged, úgyhogy ezt mind meg kell innod!

Mintegy érzékeltetendő, a sötételf szájától félarasznyira tartotta a pohár teát, míg annak pereme felett átkémlelő szempár meredt az Arcnélkülire. A gyűlölet és megaláztatás tekintetei keveredtek össze benne.
- Gondolom, saját magamnak teszek rosszat azzal, ha nem élek ezzel a lehetőséggel. - mondta, és szemét el sem mozdította a másik csuklyájának arról a részéről, ahová a mögötte rejlő szempárt sejtette.
- Úgy valahogy. - erősítette meg az Arcnélküli. - Bár ilyen mérvű gondolkodásra holnap ilyenkorig ne is számíts. Egy báb leszel. Igaz, most sem vagy több. Kétlem, hogy beleőrülnél abba, amit át kell élned, de nem szívesen vállalnám a kockázatot.
A sötételf mereven bámulta szemei előtt a már alig-alig gőzölgő folyadékot, s úgy vélte, még lehet értelme húzni az időt.
- Előbb mondd el, mit akarsz utána tenni velem! - követelte, s úgy érezte, minden joggal.
Az Arcnélküli türelme ekkor elfogyott, s ismét a gyolcsok tették meg a szükséges lépéseket.
- Elég lenne annyit tudnod, hogy az számodra immár elkerülhetetlen, ám mint mondottam, nem vállalok kockázatot!!! - förmedt rá, miközben a pohár tartalmát a szétfeszített állkapcsok közé ürítette, majd az egész kancsó után nyúlt. A sötételf nyelőcsöve köré tekeredett kötés vigyázott arra, hogy a fejvadász ösztönszerűen ki ne köhögje a torkából a folyadékot.
Amit ezután a külvilágból érzékelt, ahhoz fogható bódulatról nem is tudta, hogy létezhet.


6.
Az Arcnélküli szárnyszerű köntösét látta, ahogy a gyolcsok közt átszűrődik az ablakokon bevilágító nap fénye, s úgy érezte, annak az illata elnyomja a szantálfáét. Sárga illata volt, a fény mégis zöldre váltott, ahogy szélesebbre terjedt, és eltakarta az Arcnélküli szárnyait.
Eltűnt!
Nem csak a szárnyak, az Arcnélküli is.
Egy kísértet teljesen kivehetően suhant át előtte, rikító vörös fényt húzva maga után. Amint kiért a látószögéből, felé akart fordulni, de az ablak zöld fénye a szemei előtt maradt. Az is lehet, hogy felcserélődött az imént látott vörössel. Minden elsötétült, csak ez a két szín döfte az elméjét alaktalanul, egymással birkózva, s egy távoli, öblös hangot észlelt.
- Vhigy...tek...szo...ba!
Határtalan öröm fogta el, amiért megértette a szavakat. Teljes mértékben lényegtelen volt számára, hogy mit is hallott, mert a boldogság mindent elnyomott. Hiszen értette a szavakat. Bármilyen távoli, bármilyen halvány erejűek is voltak, ő értette, s lebegett feléjük. Érezte, mivel elhaladt a színek mellett, s a teljes sötétségben barna vonalak mozdultak felé. Éppen olyan volt a színük, mint a szoba fala volt belülről, bár erre akkor nem emlékezett már. Eleinte véknyak voltak, s pörögtek, majd megvastagodtak, és kettő hosszabb párhuzamosan meredt előtte, a rövidebb pedig a tetejükre helyezkedett, mint valami boltív. Valamelyest közeledett feléjük, s mikor úgy érezte, átlebeghetne köztük, olyannak tűntek, mint fagerendák, ám mielőtt jobban megnézhette volna, szertefoszlottak.
Őt nem ejtik át! Ezek gerendák voltak, s örült, hogy ezt is felismerte. Jelentősége nem volt, de a korábbi örömével együtt, melyről azóta megfeledkezett ugyan, hogy miből eredt, ez arra késztette, hogy felnevessen.

Hisztérikus vihogásra volt csupán képes, az is inkább egy csecsemő vinnyogásához volt hasonlatos, és ez végtelenül elszomorította. Szerette volna a szája elé kapni a kezét, de azt sem érezte, hogy van-e egyáltalán keze. Csupán azt érezte, hogy felfelé néz, de ott is csak a semmi látványával kell betelnie.
Színeket akar látni újra! És a szája elé tenni a kezét, mivel eszébe jutott, hogy még mindig vinnyog, bár immáron rémületében. Hadonászni akart, mégsem sikerült felfognia annyit sem, hogy az sikerül-e egyáltalán.
Ekkor végre megváltásként megérkezett a kéz. Nem számított kié, a fontos az, hogy kéz volt, ha messze is. Hiszen közeledett! Fényes kéz volt ez, kicsit dundi, de ötujjú, se nem csonka, se nem démoni. Közeledése megnyugtatta, s a tüdejéből kiáradó sóhaj erejétől épp olyan távolságra állt meg az arcától, hogy láthatta, olyan, mintha szakadt kesztyű borítaná azt a kezet. Vagy talán kötések. Valahol, valamikor látott már egy ilyen kezet, de nem jut eszébe.
Egyszer csak eltűnt a kéz, de nem volt ijesztő, mert az a csodálatos fény megmaradt, és még a hangot is meghallotta ismét.
- Kez... el...kü...egé..itt...s a vé... tu...éb...!

Nem értette. Valójában nem is érdekelte már. A fény, amit látott, mennyei fény volt. Eleinte a közepén a legfényesebb, s kifelé tompuló, aztán a közepe elhalványult, s tökéletes körben árasztotta magából a megvilágosodást, mint holmi glória.
Sosem szerette a glóriákat, de ezt legszívesebben átölelte volna. Egy kört azonban nem lehet átölelni, s nevethetnéke támadt attól, ahogy esetleg gyűrűként szorongatná a markában, vagy oldalról próbálkozna, mint egy fa törzsével.
A fénykör két oldalán, s valamennyire az alja felé megvastagodott. Megduzzadt, gondolta Arque. S még mindig duzzad! Már a kör teljes alsó része többszörösen olyan vastaggá vált, mint a felső, s mintha egyenetlenné vált volna a széle. Ahol alul megkezdte a szimmetriát, hirtelen egy ponton ugyanolyan vékonnyá változott, mint felül, s akkor a kör közepén a korong halványuló sötétjében két tökéletesen fekete szempár pislantott egyet, szemgolyó és pupilla nélkül, kizárólag a tekintetet sugalló forma volt az.
Ám hiába volt teljesen fekete, egyáltalán nem volt rémisztő.
Arque számára az volt rémisztő, mikor a fénykör a legtetején kettészakadt, s felismerte, hogy két fényben tündöklő szárny formáját rejtette a kör, melyek úgy ölelték őt körbe, ahogy az Arcnélküli korábban. Mióta a bódulat teljes erejével hatni kezdett rajta, ez volt az első emléke arról, ami közvetlen előtte történt. Ahogy a szárnyak ölelésével egyidőben addig érzéketlen kezeibe hasító, elviselhetetlen erejű fájdalom volt az utolsó, mielőtt ájultából végre magához tért.


7.
Másnaposság, fejfájás, fáradtság, aludni nem tudás, kiszáradt szájüreg, összeszáradt nyál, vizelési inger.
A fejvadász nem tudta az arcához emelni karját, amire felpattanó szemhéjakkal reagált. Azonnal visszahunyta, mivel látóidegei érzékenységét csapásként érte az arcába sugárzó nap fénye. Résnyire hunyorítva próbált felülni, ám el kellett fogadnia, hogy le van kötözve, és karjai... sajgó karjai félig fekvőhelye mellé hajtva szintúgy. Lábait is érzékelte, azok is behajlítva voltak rögzítve.

Körülnézett, s az erdő neszei, madarak csiripelése, rovarok zümmögése kíséretében fel kellett ismernie, hogy az Arcnélküli kunyhója, a Tények Háza előtt fekszik, feltehetőleg egy jókora fadarabhoz erősítve. Balra fordítva fejét, oldalvást láthatta a nyitott bejáratot, kicsivel bentebb a hintaszéket, a benne himbálódzó Arcnélkülivel, mellette a kisasztalt, és mögötte a kandallót.
- Igazán elengedhetnél, már felébredtem! - kiáltott be neki, mintha szentül hinné, hogy a bent ücsörgő csak erre várt volna.
A kötésekkel borított alak felegyenesedett, s fejét felé fordította. Furcsa palástja ismét egyszerű köntös formájában lobogott mögötte, ahogy megkerülte a hintaszéket, s az ajtóhoz lépett.
Arque meglepetésére azonban nem lépett ki rajta, hanem egyszerűen rácsapta, mint akit kizártak.
- Ne szórakozz már! Oldozz el! És különben is tudni akarom, mit műveltél a... - elakadt a hangja, ahogy az érzékszerveivel végigpásztázta saját testének érzetét. - ...a karommal, és ki tudja még mimmel!

Az ajtó ismét kinyílt, és az Arcnélküli egy kés, valamint két tekercs kötéssel érkezett, melyek nem az ő ruházatához tartoztak. A fejvadász mellé lépett, akinek a feje így a másik térdének magasságában helyezkedett el, amíg az mellé nem guggolt. Egy szó nélkül matatott a karján, s miután rántott egyet a késen, a kötésekkel együtt a sötét elf hasára helyezte. Úgy érezte, hogy lehámoznak valamit a kezéről. Először egy vékony kötelet, ami szintén a hasán kapott új helyet, majd meglátta a kezéről letekert vértől ázott kötést.
A némaságba beköltözött egyfajta rémület, de tudta, hogy megvan még a keze. Érezte még az ujjait. Érezte, hogy tudja mozgatni őket, bár nehezen. Az egész karján volt valami szokatlan súly. És volt ott egy fémes érzés, ami...
Khrrrrkh...

Minden izma egyszerre rándult meg a hangra, s nem kellett lássa, egész testét libabőr borította be, ám a felismerés, hogy a hang inkább volt egy érzés belül, mintha a csontjával kaparásztak volna fekete táblán.
Nem tudta, hogy a házon kívül is haragot gerjeszt-e vele, de a kérdést feltétlenül szükséges volt feltennie.
- Mi volt ez a hang? Belőlem jött?
- Úgy is mondhatjuk. Ám mindenképp a részeddé vált, és meg kell tanulnod együtt élni vele. Még tanítani is foglak. - válaszolt, és közben meg sem állt a dolgával. Az új kötést helyezte fel, ügyelve arra, hogy a sötét elf keze milyen formában legyen ökölbe zárva.
- Ez fém hangja volt. - mondta Arque és közben hátradőlt. - Mint mikor két kard csúszik egymás élén. És mintha mindkét kard én lettem volna.
- Nem sokat tévedsz. És jól is viseled. Talán még hat a tea némileg. Hozzak még belőle?
A sötételfet már a tea említésére is rémület fogta el, ahogy felderengett pár részlet abból, ami ki tudja mennyi idővel korábban átélt.
- Megleszek nélküle is. - felelte.

Az Arcnélküli felnevetett, s közben felkelt, hogy megkerülje a fejvadászt, és megismételje a kötéscserét a másik oldalon is. Ám hiába emelte magasba a fejét, nem lehetett látni semmit a csuklya árnyékában.
- Úgy gondoltam, csak a fájdalomcsillapítóból. A bódulatra nem hiszem, hogy ismét szükség lenne.
- Majd meglátjuk. Sikítok, ha kell.
- Kétlem, hogy sikítanál. - jegyezte meg az Arcnélküli.
- Vizelnem kell! - jutott Arque eszébe az egyszerű tény, amivel ebben a formában nem tud mit kezdeni.
- Csak nyugodtan. Mióta alszol, nem ez lesz az első alkalom. Rád erősítettünk egy csövet, ami egy kannába vezeti a vizeletedet.
- És ha...
- Használd a záróizmaid! - válaszolt az Arcnélküli, mielőtt a kérdés elhangzott volna. - Azt vagy kibírod, vagy a nadrágodba ereszted. Rád bízom. Két nap, talán csak másfél még a kellemetlenségből. Jelenleg azonban katasztrofális lenne, ha szabadon használhatnád a karjaid.
- Úgy terveztem, néhány órás látogatásra érkezem. A dolgok állása szerint itt fogok időzni egy darabig, igaz?
A felismerés ugyan már tény volt számára, mégis rá akart kérdezni.
- Úgy vélem, talán egy holdfordulóig. Bent a házban mellőzd a kérdéseket. Nem engem bosszantasz vele, hanem őket. - figyelmeztette az Arcnélküli, s közben befejezte, amiért jött, s felállt.
- Ők kísértetek, ezt már értem. Ám nem tudtam rájönni, hogy te mi vagy. - kíváncsiskodott Arque.
- Én... hmm... - nézett maga elé az Arcnélküli, és a sötételf számára nyilvánvalóvá vált, hogy meg fogja kerülni a válaszadást. - Én egy próféta vagyok.
- Értem. - adta fel Arque, majd mással próbálkozott. - És mi a neved? Hogyan szólítsalak?
Az Arcnélküli hangjából áradt a mosoly.
- Szólíts Prófétának. Az pont megfelel.
Azzal besétált a Tények Házába, s a sötételfet kizárta.


8.
Két nap elteltével Arque felülve bámult bekötözött kezeire addigi fekhelyén, és magába volt roskadva. Nem volt számára elviselhetetlen elfogadni, hogy soha többé nem lesz képes velük több száz olyan műveletre, melyekhez hozzászokott, de a gyűlölet, a harag, a megalázottság, a legyőzöttség érzését, melyeket az előtte álló lény ültette el benne, nem torolhatta meg.
- Szívem szerint megölnélek ezért, Próféta. - mondta ki hangosan a gondolatait, ám a tekintetét továbbra sem emelte fel a pengékről.
- Ezekkel meg is tudnál. - vallotta be az Arcnélküli. - De azt te is nagyon jól tudod, hogy nélkülem azt sem tudod, hogyan juss vissza annak a kis pataknak a túloldalára.
Erre a kijelentésre azért Arque mégiscsak felemelte a fejét. Végtelen düh villogott szemeiben, valamint a mérhetetlen önkontroll, mellyel azt elnyomta magában.
- Azért ennél nagyobb akadályokkal is néztem már szembe életemben.
- Valóban? - tört fel az Arcnélküliben a visszavágás ösztöne. - Tehát minden csapdát felfedeztél, nem csak azokat, amelyek idevezettek? Északtól délig még patak sincs. Ha úgy véled, bármikor nekivághatsz. Az viszont tény, hogy még hetekig nem fogod tudni használni azokat. - biccentett a kötésekből kiálló közel méteres, és a kisebb, kétarasznyi, halálos élességű fémcsodák felé. - Az elkövetkező napokban még olyan könnyen ki lehet csavarni őket a testedből, mint egy korhadt ágat kettétörni. S ne hidd, hogy azután felépülvén bármire is tudnád használni a kezeidet. Az íjadat elfelejtheted. Egy életre!
A fejvadász előrerontott, amint az utolsó szó belevájt a lelkébe, ám pár lépés után a karjai a földre húzták, s nem volt elég a feszítő fájdalom, amit a fémek a húsban történt mozdulattal okoztak, ismét át kellett élnie azt az érzést, amit a fémek egymáshoz karcolódása a belső érzékei számára okozott. Azért azt sem mulasztotta el észlelni, hogy enyhült valamelyest az első élmény óta.

Leült a földre, és tehetetlennek érezte magát. Megfeledkezett arról is, hogy az Arcnélküli ellen ugrott talpra. Nem számított. Csak az, hogy ez az új viselet mennyire nincs ínyére.
Pár perccel később az Arcnélküli guggolt le elé, s kérte ujjának egy mozdulatával az egyik kezét. Ahogy lehámozta a baljáról a gyolcsokat, teljes egészében elé tárult a mű.
A hosszabbik penge egészen az alkarjától indult. Tartásából ítélve a csontok közt egészen könyökig érhetett, így az összsúly nehezebb volt, viszont a mozgást megkönnyítette. A csuklónál bújt ki a bőr alól, ám az ujjaknál szélesedett ki, s csak onnantól volt éle, mely befelé fordult, mint a varjak csőre, s hegye az ujjaktól öt-hat arasznyira lehetett.
A kisebbik penge a hüvelykujj középső ujjpercéhez volt erősítve, s jóval elmaradt nagyobbik párjától kétarasznyi méretével, s kétujjnyi szélességével.

Vér szivárgott a csuklórészből, s jobban értette már, hogy meg kell várnia, míg a szervezete hozzászokik, s magába fogadja az idegen anyagot. Nyilvánvaló, hogy nem akármilyen fém kell legyen, hiszen az idegei érzékelik, testének részévé avatják. Ez a gondolat felbátorította, hiszen meg tudja majd szokni, és a részét képezi majd.
Ám az íjászatot sajnálta, s abban a pillanatban a bosszú szó szerint olyan egyszerű lett volna számára, hogy csak ki kellett volna nyújtania a karját. De önmaga valóban elesettnek számít gyakorlás nélkül, s ha csak arra gondol, hogy a kötést egyedül kellene kezére helyeznie, beleborzongott.
- Ne izegj! - szólt rá az Arcnélküli, ami azt jelentette, hogy a borzongás valóban végigszántott a testén, nem csak gondolatban.
- Mesélj! - szólt vissza Arque, mintha csak az időről társalogtak volna, s ahogy az Arcnélküli felemelte a fejét, láthatta rajta, hogy ez a kérés inkább elvárás a sötételf részéről. - Úgy kerülhetnek csak rendbe a dolgok, ha én is tisztába kerülök mindazzal, ami velem történik.
Az Arcnélküli tétovázott egy pillanatig, majd ő is helyet foglalt a földön.
- Rendben, de az én történetem rövidebb lesz. - kezdte, s közben nekifogott a fejvadász jobbját újrakötözni.

- Az én történetemben nincs olyan, hogy honnan érkeztem, vagy miért vagyok itt. Ide csak visszatérek időnként, mondhatni, emlékezni. A mágus, akit megöltél, tudott róla, hogy meg fog halni a te kezed által. Én mondtam meg neki, bár a nevedet nem. Igaz, azt magam sem tudtam. De a sötételfről, kinek arcát tetovált fogak borítják, s fejvadászküldetésben tör az életére, arról volt tudomásom. Ahogy arról is, hogy sikerrel jár, s ezért meglepett, mikor az elf mágus beállított hozzám, hogy közölje, felülkerekedett a próféciámon. Miután beszéltem neki a gyilkosáról, s emberöltőkkel korábban egyszer hajszál híján menekült meg tőle, ebben az erdőben rejtőzött el, s Aentass itt is talált rá. A tanácsot, hogy ne temesse apádat ebbe a földbe, tőlem kapta. Azt válaszolta erre, hogy nem is tervezte, mivel tud egy nagyon is megfelelő helyet neki délen, valahol a partmenti hegyek egyikén. Elköszönt, és elvitte a testet. Mondtam neki, hogy nem érzem a jóslat erejének csökkenését, sőt, erősebb, mint volt, de úgy vélte, túl sokat is időzött már rejtőzködve, s úgy gondolom, valójában nem hitt már nekem. Azt képzelhette, hogy a képességemet kívánom védeni a tévedhetetlen próféciáimról. Mindez már nem is volt túl rég. Néhány holdforduló telhetett el azóta, s mikor megéreztem, hogy beteljesült a jóslat, máris érkezett a bizonyosság is, hogy hamarosan szemtől szemben fogunk állni.
Úgy fejezte be a történetet, mintha még folytatná, de nem szólt többet. A kötözéssel már rég végzett.

Arque elgondolkozott a hallottakon, ám semmi hasznosat nem hallott azon túl, hogy a déli part hegyeinél érdemes kezdenie a keresést. Ám az még így is túl nagy terület, s nem is erre volt kíváncsi.
- És erre mi szükség volt? - kérdezte, óvatosan megemelve mindkét pengét.
- Azon felül, amit korábban mondtam, egyszerűen azért, mert szükséged lesz rá. - felelte.
- Szükségem?! - bámult a pengékre a fejvadász, majd erőteljesebben meglengette őket. - Az Istenekre, mi égető szükségem lehetne ezekre, amit ne tudnék úgy intézni, hogy a pengék a kezemben vannak, s nem maguk a kezeim azok?!
- A próféciák legtöbbször fedik egymást. Valaki vagy valami ezen pengék által leli halálát, míg te kutatsz Aentass után, s az nem csupán a te ellenfeled, hanem másnak is az útjában áll, aki arra lett rendelve, hogy ne is találkozzék azzal az akadállyal. Ugyanakkor te mindenképp szembekerülsz vele, s az íjadat használnád, ami ahhoz vezetne, hogy alulmaradsz. Nem túl bonyolult.
Az Arcnélküli úgy ontotta ezt magából, mintha a disznóhús sütésének változatait sorolná.
- Úgyszólván meglehet, a végén még köszönetet vársz érte. - vetette oda a fejvadász.
- Jóllehet soha nem jössz rá, mi volt az, ami miatt szükséged lesz rá. A folyamat visszafordítható ugyan, de mondok még valamit. Hamarost eljutsz addig, hogy nem fogod bánni. Ma csupán azt kell megtanulnod, hogy aludhatsz ezekkel úgy, hogy ne vágd meg magad. Aztán egy héten át a mindennapos teendők elvégzését vesszük át. Utána meglátjuk, eléggé megerősödtél-e ahhoz, hogy erőt fejts ki vele. Gyere, megmutatom a szobád.
- Várj meg bent, még van egy kis dolgom. - szólt utána a sötét elf.
- Ugyan micsoda? - fordult vissza az Arcnélküli.
- Csupáncsak az, amit már legalább két napja nem tehettem meg. És ezt úgy vélem inkább magam gyakorolnám.
Az Arcnélküli ismét felnevetett.
- Az árnyékszékhez balról kerüld meg a házat! Utána újra felteszem a kötést. - vetette oda, és azzal eltűnt az ajtóban.


9.
A Hold megtelt, s a tréning felén túl voltak már. Arque a kövér fehérségbe bámult, s jobbjának hüvelykpengéjével, - ahogy ő nevezte, - a mosolygó arc állát döfködte, miközben fél szemmel hunyorított.
- Gondolom egy évszázad alatt megtanultad, hogy a gyilkos ösztönöd nem a gyerekkorodnak köszönhető. - szólította meg az Arcnélküli, ennek ellenére Arque zavartalanul folytatta gyermekded ábrándozását.
- Tisztában vagyok vele. - felelte, mikor megunta a szórakozást. - A sötét elfek vére bennem bugyog. Ám úgy gondolom, ez jobbára lényegtelen. Megnyugtató gondolat, hogy természetem mellett okom is lenne rá, hogy ilyenformára alakultam.
- Ahogy mondod. – helyeselt az Arcnélküli. – Valójában neked van rá valódi alapod, míg fajodnak vére a felszín alatti élet, s évezredekkel ezelőtti elrontott királyságban vívott háborúk okán korcsosult, bár ennek átkát magad is cipeled.
- Mit akarsz ezzel tudtomra adni, Próféta?
- Nem volt világotok kezdetétől ellentét más elfek és a sötételfek között. – kezdett egy történetbe, de Arque számára feltűnt, hogy Resur Maut az Arcnélküli nem tartja saját világának. Máshonnan érkezett tehát. – Az erdei és a hegyi elfek mellett békében éltek az éjszakai és a vízi elfek is.
- Ilyenekről még sosem hallottam! – lepődött meg Arque.
- Nem csodálom. Még Resur Mau első kora előtt történt mindez. Az éjszakai elfek életmódja, elméje, tulajdonságai, álltak a legközelebb az emberéhez, bár sosem túl közel. Mégis megjelent köztük a gyarlóság, a hiúság, az egymás fölérendeltség vágya, vagyis a hatalomvágy alapjai, s hamarosan lett is egy gonosz, cselszövő királyuk. Az álnok sajátjai között csapott szét, minden elf feletti egyeduralomra áhítozva. Sok-sok esztendőkön, századokon, majdhogynem egy évezreden át folyt a háborúskodás, míg oda nem jutottak az éj elfjei, hogy démonokkal szövetkezve az utolsókig lemészárolták a vízi elfeket.

Ekkor már Resur Mau védelmezője is részt vállalt, s az ő hatalmasságának áldozatából szétválasztotta a világot két részre, melynek déli felén élünk mi. A világ átellenében, ámde északon létezik Resur Mai másik fele, kik emlékeznek azokra az időkre, s hol máig is élnek éjszakai elfek, kik bűnüket megbánva megbékéltek a hegyi, valamint az erdei elfekkel. Akik itt maradtak, ezen a féltekén, a feledés kárhozatára lettek ítélve, mert ők voltak a bűnösök. Ámde a feledés ellenére az éji elfek szíve továbbra is gyűlöletet táplál fajtársai ellen, az emberek ellen, a törpök ellen, mindenki ellen, mert szívükben rengeteg harag és sérelem lakozik, s ez a méreg már soha nem issza fel magát. Belőlük, kik a felszín alatt találták meg otthonukat, lettek a sötét elfek, s közéjük tartozol te magad is.
Arque ámulattal hallgatta végig az Arcnélkülit, akit még bolondnak nézett egy ilyen történetért, bár még nem tudta, hogy alig egy óra elteltével azt is elhitte volna neki, ha azt állítja, van egy szarva a homloka közepén, s a fenekéből pávatollak állnak ki.
Amit mesélt, az mégis abszurd volt. Resur Mau történelme előtti dolgokról beszélt, miről a legöregebb elfeknek sincs tudomása. Voltak már elméletek az első kor előtti világról, miért pont ezt hinné el.

Mégis, valami miatt nem volt olyan könnyű megtagadnia.
- Miért mondtad el most ezt nekem? – kérdezte végül.
- Talán, mert úgy gondolom, hogy jó, ha tudod. – felelte az Arcnélküli. – Talán rossz ómen, de Aentass is hallotta fajotoknak korok előtti múltját, mielőtt elérte a halál.
- Az elf fattyú mondta el neki? – tudakolta Arque.
- Úgy. – felelte az Arcnélküli. – Az elf fattyúnak pedi én mondtam el, még nagyon régen.
Arque arcát elöntötte az indulat ellenfele emlékére.
- Ha tehetném, még ezerszer halálba küldeném. Átkozott legyen a lelke!
- Az elf mágus a jó oldalon állt. Ha jelentéktelen volt is a szerepe, a szándékai Resur Maut szolgálták.
- Jelentéktelen? - horkant fel Arque, bár hangjából máris hiányzott a bosszúszomjas düh, s helyén mindössze cinikus méltatlankodás maradt.. - Azt jelentéktelennek nevezni, ahogy Aentass lelkét nyugtalanságra ítélte, könnyelműség.
- Igazad van. Ha nem teszi meg, sosem keresztezzük egymás útját. - helyeselt az Arcnélküli.
- Neked csak a próféciáid számítanak. - szegezte rá Arque az alkarpengéjét, - ahogy ő nevezte. - Nekem a vérem eredetét ontotta ki.
- S helyesen tette! - kontrázott rá az Arcnélküli.
- Fel akarsz dühíteni szánt szándékkal? - kérdezte Arque. Az utóbbi hetek alatt megszokottabbá vált számára az Arcnélküli fölényeskedő viselkedése, miután rádöbbent, hogy a legtöbb magyarázat helyett ráébreszti őt a tudásra.
- Csak ismertetni akarok veled pár dolgot. - felelte az Arcnélküli. - Látom rajtad, hogy hamarosan elhagynád e rejteket, s addig van még mit megtudnod, mert vissza már nem tarthatlak.
- Hát, csak tessék, Próféta! - ajánlkozott Arque, s pengéit szélesen széttárva, művien meghajolt, majd ismét felnézett. - Döfj belém szavakat!
- Gúnyolódj csak! - dacolt vele az Arcnélküli, ám pontosan úgy tett, ahogy a sötételf kérte. - Aentass éppen azért maradt alul, mert oly elbizakodott volt az íja iránt, ahogyan te is. A mágusnak én tanítottam a módját, hogyan kerülje el a nyílvesszőket. - Ahogy gondolta, Arque tekintetében immár felbukkant a düh, ám látta azt is, ahogy lenyeli magában. Jól haladnak. - Ne aggódj, nem egyoldalú az ellenszenved velem kapcsolatban. Ha eljövendő tetteid között nem volna semmi jelentőségteljes, megöltelek volna, mielőtt eljutsz a házig. Ám érdekek fűződnek ahhoz, hogy meddig jutsz el utadon.

- Meddig jutok? - vágott közbe Arque. - Ha olyan jó vagy jóslásban, meg tudod mondani.
- Megfordulnál, attól függően, mit mondanék? - kérdezett vissza az Arcnélküli. - Kétlem. A válaszom mégis az, hogy nem tudhatom. Amit látok, az mindig válaszutakkal kapcsolatos, amelyek Resur Mau történelmén változtatnak. Legalább egy eljövendő ellenfeled legyőzése ilyen válaszút, ám ami a célodat illeti, annak nem jutott ekkora szerep.
- A kísértetek nem így gondolják odabent. - biccentett a Tények Háza felé.
- Együttérzésüket fejezik ki, ez minden.
- Szép. - nyugtázta a fejvadász, s csípőre tette a kezeit.
Mennyire természetessé vált számára egy ilyen mozdulat. A hüvelykpengék pár ujjnyira villantak meg csupán a farától, az alkarpengék pedig combjai előtt keresztezték egymást. A fémek hangját már nem is érzékelte.

Első éjszaka nem volt képes aludni tőlük, s szanaszét kaszabolta fekhelyét. A tréning első napja azzal telt, hogy a hanghoz, valamint a vele járó érzéshez szoktatta magát, s a kötést csak a leglényegesebb teendőkhöz vették le. A második és harmadik napon a viselkedés esetlenségétől kellett elszoknia, s a helyigényhez hozzászoknia. A hét hátralévő részében önmaga sértetlensége volt a tét, de a kötés már csak éjszakára került fel rá ismét. Ezeket az időszakokat Arque továbbra is pengéi egymáshoz érintésével töltötte, míg el nem jutott addig, hogy csak érezze, és ne zaklassa fel.
A második hét elején elkezdhette használni őket. Az Arcnélküli ki tudja honnan, de telepakolta a Tények Házának tárgyalóját több tucat hatalmas kosárnyi almával, s a felét egy jó órás vita után meghámoztatta a fejvadásszal. Aznap éjjel végre nyugodtan aludt. Másnap a hámozott, megbarnult almákkal gyakoroltak a szabadban. Az Arcnélküli dobott, a fejvadász pedig könnyedén kettészelte a levegőben.
- Ne így csináld! - oktatta ki. - Így egyszerű. Kapd el a penge hegyével!
Az eredmény eleinte úgy sem volt rossz, minden harmadikat sikerült elkapnia, ám fél napba telt, mire addig jutott, hogy háromból kettőt sikerült felszúrnia, s a nap végére sem lett tökéletes. Sötétedés után Arque órákat ült még a kandalló fényében, s pengéi hegyének egymáshoz érintését gyakorolta, de bármennyire gyorsan is fejlődött az Arcnélküli szerint, elfogta a türelmetlen idegesség, és jobb pengéjével kettészelte a kisasztalt.
Felkiáltott a fájdalomtól, s csuklójából ismét megindult a vérzés.

Másnap azonban csak a baljával sikerült közel az összes almát elkapnia.
A második hét harmadik napján az egyensúlyozást gyakorolta, a hét hátralévő részében pedig ugyanezeket a hüvelykpengékkel.
Ahogy Arque visszaemlékezett minderre, s arra gondolt, hogy a következő nap elkezdik az erőkifejtő gyakorlatokat, kissé megborzongott. Nem volt biztos benne, hogy a fémek elégséges mértékben a húsába és a csontjai közé épültek, de az Arcnélküli szerint nem lehet mit tenni, hiszen elfogytak az almák.
- Mennyivel megalázóbb az ironikus tréfálkozás, ha elszenvednünk szükséges? S mégis, csak annak a szájából döfnek a szavak, kik iránt ellenszenvet birtoklunk. - tette hozzá, mint holmi ősi bölcsességet.
Arque nem tudhatta, hogy ez a bölcsesség mennyire régről is származik.
Jobb pengéjének hegyével felkapott egy félbevágott almadarabot a földről, ami egyébiránt hemzsegett tőlük, s a Hold fényében játszadozni kezdett vele. Fellendítette a levegőbe, s hüvelykpengéjének hegyével ahogy elkapta, már át is lendítette az alkarpenge alatt, hogy felette újra elkapja, majd balja alatt lendítette át, s megismételte párszor, míg annyit le nem szabdalt a gyümölcshúsból, hogy nem volt már képes megmaradni a fémen.
- Meg akartam már kérdezni, hogy mi a neve ennek a fémnek. - szólalt meg végül. - Sosem láttam még ilyet, s nem is hallottam hasonlóról.
- Az igazat megvallva én magam sem tudom, miféle, honnan ered, vagy hogyan nevezik. - válaszolta az Arcnélküli. - Csak azt tudom róla, hogy szerves anyag, s immár a tested része.
- Tudom. Érzem. - bámult le rájuk. - Érzek mindent, amit megérintek vele, éppúgy, mint az ujjaimmal, de fájni csak itt tud. - mondta, s körbefogta a csuklója felett az alkarját. - Minap belenyúltam vele a tűzbe, aztán egyenesen a parázsba, de semmit sem éreztem, csak amikor a hő végigterjedt rajta eddig.
- Ezeket én sem tudtam róla. - elmélkedett az Arcnélküli. - Érdekes... - nyugtázta végül, s mikor már percek óta nem szólalt meg egyikük sem, felkelt, hogy nyugovóra térjen. - Tegyük el magunkat holnapra!
- Én még maradok egy darabig. Nem vagyok álmos. - mondta Arque, s egyedül maradt.
Az utóbbi napokban mindig tovább maradt kint, mint az Arcnélküli. Részben, mert feszélyezte a kísértetek jelenléte odabent a kenőcse nélkül, amit elkoboztak tőle, részben azért, mert csak ilyenkor tudott fesztelenül körülkémlelni.
Nem értette, hogy az Arcnélküli miért beszél mindig úgy, mintha ő maga is aludni menne be. Odabent mást sem csinál, mint a hintaszékben ül, és történeteket vet papírra. Talán a próféciáit, gondolta a sötét elf, mindenesetre amennyit fél szemmel bele tudott olvasni eddig, mindig másokról, s más időkben írt.

Arque nem mutatott különösebb érdeklődést az Arcnélküli szokásai iránt azon túl, hogy megjegyezte őket, ahogy azt is, hogy sosem alszik.
Azonban elmerül a gondolataiban, s olyankor nem figyel. A kísértetek pedig mit sem tudnak arról, ami a Tények Házán kívül történik.
A sötételf megkerülte a kunyhót, és felkapaszkodott az árnyékszék tetejére. Nem sokkal mellette volt egy ablak, ahol beleshetne, és végre megtudhatná, mit rejt az emelet. Csak úgy volt képes megfelelő mértékben oldalra dőlni, ha baljának alkarpengéjével megtámasztotta magát egy túloldalt kilógó gerendában.
Meg kellett kockáztatnia, bár tudta, ha téved, s a ránehezedő erőtől ismét vérezni kezd a csuklója, lelepleződik. Ám ha másnap már alkalmas az erőgyakorlatokra, akkor ennyit ki kell bírnia.

Meglepő volt, hogy mennyire könnyedén viselte. A legkevésbé sem fájt, viszont csak nagy nehezen tudta magát abba a helyzetbe tornázni, hogy a párkány felett bekukkanthasson.
A méretes szoba teljesen üres és sötét volt, eltekintve attól, hogy polcokkal volt tele. A polcok pedig olyan könyvekkel voltak tömve, amilyenbe az Arcnélküli írt folyamatosan az alsó szobában.
Egy pillanatra tudta csak arra vetni a tekintetét, mert a párkány túloldalán egy tökéletesen kivehető, már-már formátlan, mégis kíváncsivá kerekedett szemű kísértet arca jelent meg, mely legalább kétszer akkora volt, mint a sötételf feje.
Ijedtében engedtek az izmai, épp eleget ahhoz, hogy lezuhanjon az árnyékszék építményéről. Azonnal felpattant, és hátrébb tántorgott a háztól, hogy lássa, amint a kísértet felegyenesedik, s ugyanazzal a kutászó tekintettel a szemében bámul rá. Hirtelen elfordult, s úgy suhant félre, mint aki átlebegett a padlón, de ezt Arque már nem láthatta.

Pár pillanatra volt még szüksége ahhoz, hogy ismeretei, a gyermekded történetektől a legendákig, valamint az utóbbi hetek eseményei egységes képet alkossanak elméjében az imént látottakkal. Halálraítéltek tekintetét megszégyenítően meredt még mindig az emeleti ablakra, miközben mindent megértett az Arcnélkülivel kapcsolatban. A felismerésnek azon formája volt ez, mellyel a sötét elf bő évszázados élete alatt nem találkozott, s melynek sajátja, hogy ki átesik rajta, először arra vár, hogy egy közeli barátja hátba veregesse, s megnyugtassa, hogy csak tréfa áldozata.

Ám ez nem tréfa volt, s neki fel kellett fognia, kivel is keresztezte az útját a sors.
Megkerülte a házat, s nem szolgált számára meglepetéssel, hogy az ajtóban az Arcnélküli várta. Tartásában Arque szemei számára nem volt többé hevenyészettség, a görnyedtség legapróbb szikrája pedig elképzelhetetlennek tűnt.
Tökéletes nemességet sugárzónak tűnt, miközben köntöse széttárulásával egyidőben hátrahúzta arcáról az addig azt elrejtő csuklyát.


10.
Arque leszegte fejét, majd felemelte, s körbetáncoltatta tekintetét a látószögén, mely az eltelt holdforduló minden napján a szeme elé tárult, majd hátra fordult, mikor meghallotta, hogy az Arcnélkülit már az ajtóban jár.
Nem érezte már kudarcnak, hogy nem győzte le őt találkozásukkor, hiszen hogyan is győzhette volna? Hálát adhat az Isteneknek, amiért egy próféciában szerepet kapott, máskülönben bőven véget értek volna már kalandjai.
Még térdre is borult előtte.
Még Aentass előtt sem borult soha térdre.
Senki élő, s holt nem létezett, ki előtt térdre borult volna.
- Vajákosnak hittelek. - vetette oda az Arcnélkülinek, s csak a beismerő némaságot megérezvén pillantott fel a csuklyára, melyről tudta már, mi célt szolgált. - Majd illuzionistának, kísértetnek, s még démonnak is. Most pedig, hogy tudom, el kell felejtsem.
- A Krónikásoknak két korszak óta ez a sorsuk. - mondta az Arcnélküli, s értette, hogy ez a beszélgetés a búcsúzás helyét tölti be. Amit most mondanak, azok az utolsó szavaik egymáshoz, s amit nem mondanak, azt nem is tudják többé. - Nem vagyok könnyű helyzetben, megértheted. Nem bízom benned, mégsem tehetek mást, mint elengedjelek utadra, remélvén, hogy tartod a szád.
- Te is tudod, hogy számomra is csak az lehet ésszerű cselekedet, ha némaságba rejtem az itt töltött időm viselt dolgait. És a tiedét. - mondta a fejvadász, mire az Arcnélküli gyanút foghatott volna, de a hang sokkal megértőbb volt, mint hitte volna a sötételfről. – Mégis, volna még egy kérdésem hozzád fajtádról.
- Ne szégyenlősködj! – hergelte az Arcnélküli, ahogy azt Arque immár zokszó nélkül tűrte, bár kíváncsi lett volna, hogy fajtájának többi képviselője büszkélkedik-e a bosszantás tulajdonságának ilyenforma tudományával. Vagy akár egyszerűen gúnyolódtak-e valaha.
A kérdés mégsem így hangzott.
- Hol vannak a társaid most, hogy immár fél évszázada oly nagy a szükség, s mégis, te magad egyedül is mély hitetlenkedésemet fogadod jelenléteddel.
Az Arcnélküli szokásos hümmögése után nagy nehezen szólalt csak meg.
- Te ugye tudod, ki volt az a Tayr Nills? – kérdezte, s a név hallatán Arque kezdte azt hinni, hogy a véletlenek sora még nem ért véget.
- Ember volt. – felelte. – Szerencsevadász, kinek híre a legjobbak közé emelte. Éltében egyszer láttam csupán Nampában, olyan helyen, hol már megjelenése is arra ingerelt, hogy párbajra hívjam, ám a körülmények nem engedték, hogy felfordulást okozzak. Egy üzlet lebonyolítása közben történt. Biccentettünk, s nem volt több, de ebből tudhattam, hogy ő is tudta, ki vagyok. Mi köze neki a kérdésemhez?
- Csupán annyi, hogy feltehetőleg ő volt az egyetlen, aki Resur Mau szülöttjeként saját szemeivel láthatta a választ, s beleőrült.
- Erewynn kiégett helyének mélyén… - tűnődött Arque.
- Azon a helyen nem volt semmi más, mint Thacreus illúziója, s ki belépett, látta mindazt, amit a Pokol Ura láttatni akart vele. – mesélte az Arcnélküli. – Magam is lementem oda, habár rajtam nem fog az Ő ereje, és különben is, Tayr már elűzte Őt onnan. Ott találtam a szerencsevadász megtört testét az üregben, s felszínre hoztam, ami belőle megmaradt. Elméje megbomlott, sosem szabadult a vízióból, de sikerült pár foszlányt kiszedni belőle, hogy mit látott odalent. A szívem összeszorult, mikor rá kellett döbbennem, hogy társaim egy másik síkon örökkévaló harcot vívnak Arneghad démonai ellen, s könnyen lehet, hogy alulmaradnak a túlerővel szemben. Nem tudnak elszabadulni onnan, s Resur Mau védelmére kelni, mert akkor Thacreusnak semmi nem állja az útját, hogy seregei betörjenek Avalarionba. Magunkra vagyunk utalva ebben a világban, hogy ellenálljunk neki, s ebben immár neked is szereped van.

- A prófécia? – kérdezett rá Arque, bár tudta, hogy igen a válasz.
Sokkal mélyebben eltűnődött azon, hogy az Arcnélküli kétszer is kimondta azt a nevet, amelyre ő gondolni is óvakodott. Az Alvilág Ura ugyanis átok módjára üldözi mindazokat, akik szájából az elhangzik. Mindent tud róluk a meggondolatlan pillanat után, s nem nyugszik, míg lelküket meg nem szerzi.
- A prófécia, mely téged megérintett, azokat segíti majdan, akik járni fognak azon az úton, melyet te hamarosan keresztezel, s bár időben máskor történik, megmented őket ezáltal. – fejezte be a történetet az Arcnélküli.
Rájuk borult a déli nap fénye, s Arque fajának annyi kényelmetlenséget okozó sugarak most majdhogynem merőlegesen támadtak a szinte hófehér hajzatra. Erről az érzésről eszébe jutott egy újabb kérdés.
- Neked ismerned kell tehát a történelem alakjainak életútját, főbb cselekedeteit, vagy akár a családfáját is, nem tévedek?
- Nem tévedsz. - felelte az Arcnélküli. - Mi több, ismereteim kiterjednek titkokra, s Resur Mau történelmén túlról is volna mit mesélnem. Természetesen tisztában vagyok azzal is, hogy mindez mennyire hidegen hagy. A válasz igen, ismerem a családod eredetét.
- Elképesztő! - tört ki a fejvadász száján, de jobbára felháborodásnak lehetett vélni ezt a kijelentést. - Én még a családnevemet sem tudom, csupán mert Aentass érdektelennek tartotta, miután elhagyta őket, te meg azt mondod, hogy nem egyszerűen pár felmenőmig, de akár Syaellig visszamenően fel tudnád kutatni minden rokonomat.
- Érdekes, hogy Syaellt említed. - mondta az Arcnélküli, a tőle megszokott módon, hogy a sötét elf várta volna a folytatást, míg meg nem látta, ahogy nyugtázólag félrebillenti a fejét.
Arque megértette a célzást.
- Ezek szerint Aentass nemes vérű volt. Igazi drow! - Szája helyeslő mosolyra húzódott.
- Nem csupán ő. Te is az vagy. - javította ki az Arcnélküli.
- Hát nem kitaszított volt? - lepődött meg Arque.
- Nem bizony! - erősítette meg az Arcnélküli. - Nekivágott Resur Maunak, de nem vágta el annak a lehetőségét, hogy hazatérhessen. A Relendonai Csata hallatán gondolom úgy vélte, jó döntés volt.
Arque jól emlékezett a fél évszázada történt csata hírének érkeztére, mely után aggodalmában átviharzott Ersiuson, hogy Esthanasia délkeleti csücskében meglátogassa a szülői házat, csak hogy ráébredjen, jó egy évtizede már, hogy féltestvérei elhagyták a helyet. A padlófába vájt üzenet maradt utánuk, egy alig kivehető búcsú, az ő neve, s az elkopott pár szó, mely úticéljukat vagy útirányukat volt hivatott meghagyni, ám képtelen volt rá, hogy elvégezze feladatát.

Az emlék szomorúsága ráébresztette, hogy nem kell többet tudnia, mint amire kíváncsi.
- S mi a teljes nevem? Más nem érdekel, csak ennyi. - Ezzel lerövidítette a beszélgetést.
- Arque de Tedhenacc.
A sötételf számára megrázó volt először hallani a családnevét ennyi várakozás után. Egyrészt, mert sosem gondolta magát nemesvérűnek, visszaemlékezvén ágrólszakadt módon induló életére, másrészt...
- Tedhenacc? - ízlelgette. - Sosem hallottam ilyen nevű családról.
- Nem is gondoltam, - nyugtatta az Arcnélküli. - de úgy hallottam, a néven túl más nem is érdekel. Ha van rááldozható időd, nézz utánuk. Érdemes.
A sötételf gúnyos félmosolyt intézett felé, majd vállára kapta szütyőjét, immár ösztönösen vigyázva rá, nehogy pengéivel elvágja a vállpántot, aztán az íjat vette a bal kezébe. Jobbjának mutató, s középső ujja közé szorítva a szütyőn lévő tegezből elővett egy nyílvesszőt, majd gyorsnak csak kezdők szintjén mondható mozdulatokkal az ideghez igazította. A hüvelykpengét keze alatt, de az ideg mögött tartva, szinte maga mögé, fejét hátra fordítva kellett céloznia, hogy az alkarpenge lövéskor ne vágja ketté a húrt.
A nyílvessző az Arcnélküli feje felé száguldott, s haladt is tovább a válla felett, hogy megállapodjon a kunyhó falában.
- Látod, még így is tudom használni. - közölte a fejvadász.
- Úgy tűnik, nem vagyok gyakorlott hasonló műveletekben. - vont vállat az Arcnélküli, - Ám egy ilyen mozdulat felettébb esetlen volt tőled.
- Figyelembe véve, hogy a fejedre céloztam. - villantak meg a sötét elf szemei. - Gyakorlással meg tudnám tanulni olyan gyorsan, mint régen tudtam.
- Meg fogod?
- Nem hiszem. - felelte. - Nem sok értelmét látom.

Felderengett számára mindaz, amit új fegyvereivel gyakorolt be a holdforduló alatt, s tudván, mire képes, nem hiányzott már annyira neki az íj. Önnön választásából nem vállalt volna ilyen változtatásokat testén, de túlesvén rajta be kellett látnia, igaza volt az Arcnélkülinek. Egyre kevésbé bánta.
Az erőkifejtő gyakorlatok óta kezdett fegyverként tekinteni a testéből kiálló pengékre. Fekvőtámaszokkal kezdte, eleinte egyszerűen, majd egy fának támaszkodva fejjel lefelé, teljes testével a pengékre nehezedve. A kézenjárást elfelejthette, de megtanult annyira egyensúlyt biztosítani neki, hogy átlendülhessen rajtuk.
- És mihez kezdek ilyen helyzetben? - kérdezte az Arcnélkülit, majd teljes erőből belevágta az alkarpenge élét a tisztás egyetlen fájába, azt érzékeltetvén, mekkora hátrány neki, amennyiben hasonló helyzetben megszorul.
- Ilyen helyzetben húzd ki a pengét a fából. - felelte az Arcnélküli, mintha mi sem lett volna természetesebb.
Arque szemei elkerekedtek, mikor a hosszadalmas rángatózás és feszítgetés helyett a fa egyszerűen elengedte magából a fémet. A sötételf azonban tudta, hogy nem a fa engedte el, hanem a penge volt. Képes hát egy olyan mértékű rugalmasságra, hogy az akaratából a fém megfeszül, avagy észrevétlenül elvéknyodik.
A következő lendülettel szemből szúrta meg a fát, s két araszra saccolta az okozott vájatot. Megrántotta karját, s a penge nem moccant. Húzta, feszítette, de csak a fát roncsolta valamelyest. Azt követően megállt, s minden erőlködést mellőzve könnyedén kihúzta a fából a pengét. Mosolyában gonosz vadság jelent meg, s a pengéket egymás fölé vágva a fába, pillanatok alatt fenn termett a tetején. Körül akart nézni ugyan, de a tisztás hétköznapi bükkje aprónak viszonyult a környező talorákhoz képest.

Egy ugrással lent termett, s először óvatosan kipróbálta a trükköt egy nagyobb ködarabon. Az elmecsikaró érzésen kívül, ahogy a kőhöz ért a fémmel, s a jóval enyhébb mélységű vájaton kívül nem volt eltérés. Karja bírta mind a hirtelen megterhelést, a pengék pedig semmitől nem voltak hajlandóak kicsorbulni.
Addigra értette már, hogy hiába használódnak, csak az akarata kell hozzá, s máris borotvát megszégyenítő élekkel csillognának. S mikor ezt mindenképpen tapasztalni akarta, hüvelykjének ujjbegyét végighúzta egyik alkarpengéjén, s az szinte tompának hatott.

Ezek után az Arcnélkülinek alig volt dolga vele. Arque a tisztáson mindenen a pengéket próbálgatta, mint aki új játékot kapott. Mivel a felismerést követő napon már a két penge közé szorítva a feje fölé emelte azt a farönköt, amelyhez kötözve magához tért a bódulatból, az Arcnélküli nappal is csak az írással foglalkozhatott. Számára ugyanis az lett volna az utolsó próbatétel.
Ám most még van előtte egy feladat.
- Szóval? - fordult az Arcnélkülihez. - Hogy is van azokkal a csapdákkal?
- Ó, az nagyon egyszerű! - kezdte az Arcnélküli kitörő vidámsággal a hangjában, mint aki ezt elmondani vágyott vendége érkezte óta. - Sétálj vissza a patakhoz az ösvényen, amelyen érkeztél, majd a parton menj el addig, ahol korábban a híd volt. A víz felszíne alatt kőlapokat látsz majd, amelyeken könnyedén átjuthatsz. A richidbokrokkal pedig el tudsz bánni, ha jól hiszem.
- És a harapós partszakasz? Amelyik tutajt csinált a hidadból?
- Nem élőlény. - mondta az Arcnélküli a legfontosabbra utalva, mégpedig, hogy önkényesen nem harapnak bele a sötételfbe. - Amikor félúton jársz a patakban, s nyomást helyezel a középső kőlapra, akkor jelennek meg. Csak menj tovább nyugodtan.
- Rendben. - nyugtázta Arque, majd utoljára szembefordult az Arcnélkülivel. - Nem hinném, hogy találkozunk még, s visszatérésről ne is beszéljünk, mert ide csak kárt okozni jönnék vissza. Bármennyire is alázat illeti lényedet, számomra az megszűnik, amint a richidek mögé kerülök.
- Ne folytasd! - szólt közbe az Arcnélküli. - Bámulatos volt látnom, ahogy a sorsod fogadtad, de ha nem a sorsod lett volna... Én sem folytatom, s ezzel megegyeztünk. - A fejvadász bólintott, majd indult volna, mikor vendéglátója gyolcsai közül elővette vendége maradásának zálogát. - Erre itt a legkevésbé sincs szükség.
Apró tégelyt dobott a fejvadász felé, amit az könnyedén el is kapott. Lenézett rá, s a kenőcsöt látta az üvegen keresztül.

Biccentett, majd ideiglenesen a zsebébe vágta, s elindult az Arcnélküli által javasolt úton. Kénytelen volt elismerni, hogy ez teljes hátralévő életére igaz marad.
Az Arcnélküli mögötte a kunyhó falába mélyedő nyílvesszőhöz lépett, de még mielőtt megrántotta volna, két dolog vált számára nyilvánvalóvá. Az egyik, hogy közel félarasznyira mélyedt a nyílvessző a fába, feleslegessé téve a próbálkozást a kifeszítgetéséhez, ezért inkább letörte, s a másik, hogy a sötét elf hazudott arról, hogy rá célzott.
Még egyszer rápillantott az alakra, aki a patak mentén kerülte éppen nyugat felé a tisztást, s ha lett volna szája, mosolyogva csukta volna rá az ajtót.


Epilógus:
Éjszakai világ fényei pislákolnak Emen jelentéktelen községének éber ablakaiban, s egy éjszakai madár tör ki délkeletről, az erdő lombkoronájából, hogy irányba vegye a holdat, majd körkörös vitorlázással megközelítse a civilizációt. Éhes, kíváncsi szemei megkívánják, s mégis félik azt a néhány megmaradt hazug napvilágot, melyeket vadászó magasságban meg mer vizslatni, éjszakai rágcsálókat remélve a közelben.

A gabonakereskedő háza a legmagasabb azok közül, hol dereng még az élet, s bár nem a cégér kap világítást, a felette nyíló ablakból szűrődik egy csillárra való gyertya lángjának árnyéktalan tánca, melybe árnyékot hozván a madár annakelőtte megpihen, s bekémlel.
Pipázó, középkorát megkezdő férfiember lába nyugszik bent az asztalon, kácsingózásra késztetvén a hozzá tartozó testet az alatta nyekergő széken. Tekintélye már növekedni látszik, minthogy gömbölyűsége kényelmében is észrevehető, bár egyenes tartásában még hazudhatná magát erős csontozatúnak. Ámde önfeledt mosolya árulkodik róla, hogy nincs ínyére elhallgatni azt, mit megengedhet magának, még ha elhízással kecsegtet is. Jól haladó üzletének záloga ez a mellkasa alatt.

Füstkarikákat ereget, miközben a csillagok felé tekint, s őszintén, tisztelettel teszi, mint ki köszönetet mond egy egyszerű élet hétköznapi boldogságáért.
Ekkor meglátja a madarat.
A fél tucat gyertya fénye is kevés, hogy az éjszakában felismerje, miféle, mert mintha sötétebbe burkolózna körülötte a levegő, s csak sziluettje, valamint két sárga szeme árulkodna jelenlétéről.
Ámulva mélyed el azokban a sárga pontokban. Olybá tűnik, varjat lát, ám ez a madár nagyobb, fenségesebb, s tán káprázik, ahogy ránéz, de mintha egyre csak nagyobb volna, s arra észlel, hogy ablakának jó közepéig ér az immár rémisztő állat feje búbja, s megrettenni készül tőle, mikor annak szemében ugyanazt látja, amit érez.

Rikácsoló hangja a székhez szögezi még arra a pillanatra, míg a halál hírnöke szárnyra kap őelőtte, s úgy röppen tova, mintha most engedték volna ki tenyérnyi méretű kalitkájából.
- Miféle látomás volt ez? - kapadozott levegő után a kereskedő, s elébb lenézve, szíve mellett előbukkanó kard okozta seb ereszti ki az ő vérét, mire első gondolata, hogy nem csoda, ha nehéz a lélegzete, majd sápadt arccal, s tátott szájjal emeli maga fölé a tekintetét.
Akit maga előtt lát, azt látta már korábban. Talán öt vagy hat hete lépett be hozzá a vérszomjas elszántság szántotta szürke ábrázatával. Tudta már akkor róla, hogy gyilkos, bár az első sötét elf volt, kit életében látott, s ím, mégis eljött, hogy megölje. Megrándult a kard, s ezzel olybá sértette meg a szívet, hogy a halál sikolya helyett a lélek...
...kilehelésének erejével ébredt.

Zihált, s bár tudta már, hogy álom volt, ösztönösen a mellkasához kapott. Megérezvén magán a hideg verejtéket, keze tovább vándorolt a nyakához, s izzadságban úszott.
Felült magányos ágyában, mert hiába feküdt mellette fehérnép, nem tartozott sem őhozzá, sem a házához, csupán a tegnap éjszakájához, s nem várt megértést tőle álma hozta rémületére.
Edea csak egy volt a nőcskék közül, akikkel testi vágyait néhanapján kielégítette. Eleinte vacsorákra hívta meg a mindig kirívóan öltözködő lányt, s elhalmozta kedvességgel, de nem sokra jutott vele. Később ékszerekkel csábítgatta, míg meg nem tört a jég. Ruhákat vásárolt neki, gazdag körökbe segítette, ám ráeszmélt a nő pénzéhességére, s érzései megszűntek iránta. Ahogy telt az idő, egyszerűen már csak fizette őt, mint ágyasát, s nem is ő volt az egyetlen, akitől ilyen szolgáltatásokat vásárolt.
Elmúlt már az a csodálat is, amit a lány testére nézve érzett évekkel korábban, mikor úgy látta őt félig kitakarva az együtt töltött éjszaka után, ahogy most is szuszogott mellette álmában.
Az ő álmai legalább nyugodtak.

Kisétált szobájából, hogy pipáját tömje, s álmában önmagán látott boldogság szikrája nélkül elpöffentse azt. Nem nézett utána, hányadán járhat az idő, csak a megérzéseire hagyatkozott, s aszerint bőven éjközép után járhatott. Dohányát az emeleti társalgóban találta, hol pár perce meghalni készült elszenderült tudatában, s az ablakra alig merte ráemelni tekintetét, félvén a fekete madártól, ám az nem volt ott. Megbabonázva nézett abba az irányba még egy elmeőrjítő pillanatig, mikor két csillagban a sárga gombszemeket félt felfedezni, mígnem lelkiereje teljét elérve odarohant az ablakhoz, s kizárta az éjszakát zsaluval, üveggel, s függönnyel.

Úgy döntött, hogy a konyhában nyugtatja meg a lelkét a már jól tüdejéhez szokott avidorni dohányok egyikével, s eszébe sem jutott, melyik város kereskedőjétől vette, csak sajnálkozott, hogy nem tud szerezni abból a belső óceáni pipafűből, melyhez csak kalózok csempészárujaként lehetett hozzájutni, s azt mondták, keleti.
- De mi van keleten? - kérdezte mintegy magától, mert csak annyit tudott róla, hogy a kevésbé ismert világ egy szeglete kezdődik arra, s hogy az elfek bástyáján innen külső óceáni hajók kellenek az átkeléshez. - Mégis a Belső Óceánon lehetett hozzájutni! - tűnődött. Szívesen gondolt bármire, csak a sötételfre nem, miközben a már betömködött dohány fölé helyezte a gyújtóst, s lángjából szippantgatva parázsra ébresztette pipája tartalmát, majd gondterhelten temette tenyerébe homlokát.
- Úgyse látom többé... - motyogta maga elé, de mégsem volt nyugodt. Az álmokról sokat hallani, főleg mióta eljött a démonok ideje. Az Ő műve, kinek nevét kimondani kárhozatig tartó rettegést jelent, s az Ő bűbája rémiszti sorsuk fájdalmával az alvókat, hogy most rettegésre kényszerítse.
Nohiszen, több mint egy holdforduló vitte már el az Arcnélküli irányába, s vagy odafelé pusztult, vagy messze vitték már a kalandjai.
- Fő, hogy nem ebbe az irányba. - nyugtatta magát, majd szippantott egy nagyot, s még tüdejében a füsttel arra gondolt, hogy csaló egy álom volt, hiszen nem is tud karikát ereszteni, mikor a fülébe hasított a hangja.
- Sokat beszélsz magadban, Ruden, de nem eleget, hogy én is értselek!

Elsápadt, érezte magán, hogy halálra vált, s hogy ezzel támadója is tisztában van. Le akart nézni a mellkasára, hogy ott találja-e a vágott sebet, de nem volt hozzá ereje. Nem kételkedett benne, hogy amennyiben a sötét elf visszatért otthonába, azt azért tette, hogy megölje őt, s ezért rá kellett szánnia magát, hogy búcsúzni kezdjen mindattól, amit elért.
Ámde hívatlan vendége nem engedte elkószálni a gondolatait.
- Ruden, én vándorként érkeztem hozzád, hogy segítségedet kérjem.
Rudenben felderengett a nap, mikor egy perce sem volt, hogy először látta a most mögötte álló alakot, s hátával törve apróbb szilánkokra a boldog korsó maradványait, melyet a "vándor" vert ki a kezéből, hogy megmártsa őt benne.
- Bemutatkoztam, ahogy kellett, s elmondtam jövetelem szándékát.
Úgy kezdte, hogy ismernie kellene az ő nevét, hisz errefelé is vérdíj van a fején, de többé bizonyosan nem feledi, ki is az az Arque, majd késével már a borostát ritkította Ruden arcán, s közben olyan bölcsekről kérdezett, kik jártasak Avidorn legeldugottabb zugaiban is.
- Majd nagylelkű voltam hozzád, s vándorként is távoztam.
Meghagyta az életét az útbaigazításért cserébe, de még úgy is heteken át, kötözendő sebekkel a hátán, s egy nyakat keresztező vágással hagyta hátra a saját házában. Ruden azonban valóban hálás volt.
- Háládatlanságod záloga áll most itt, amivel tanácsodért cserébe szembe kell nézned, mert te küldtél engem az Arcnélkülihez.
Az Arcnélküliről, s különös módszereiről hallván nem is különösebben érdekelte már más. Vonzotta magához a különös remete a taloraerdőben, ez nem is kétség. Ruden úgy hitte, csak a sötételf lelkesedése vezette rá, hogy akkor ne ölje meg, miután megkapta, amit akart.
Nem számít már. Majd megteszi most.
- Fordulj meg, Ruden! - parancsolt rá a sötét elf. - Fordulj meg, s lásd, amit te okoztál!
Ruden úgy tett, bár a mozdulat lassú volt és annál görcsösebb, mennél tisztábban látta a nyakának szegeződő hatalmas pengéket, melyeknek tulaja a konyha sarkának árnyékából még nem bújt teljesen elő, szemeinek vadvöröse azonban árulkodni látszott arról, hogy kegyetlenségre készül.

Az Istenekre, a pengék hegyét érezte a torkán, pedig azok a szemek legalább másfél méterre voltak.
- Van asszonyod? Gyermekeid? - kérdezte Arque, mint aki azért aggódik, hogyan boldogul majd a család a ház ura nélkül. Egy noszogató szúrás után az állkapocs alatt, Ruden arca tagadólag oldalra mozdult.
A sötételf előre lépett, s így láthatóvá vált széles mosolya.
- Akkor szerencsések, amiért nincsenek. - gúnyolódott a fejvadász. - Ahogy te is szerencsés vagy, ha törődnél velük, s mert a felmenőiddel nem foglalkozok. Embereknél időpocsékolás. A rájuk maradó pár év gyermekük elvesztése után épp megfelel a Pokol előszelének.
A pengék elengedték Ruden nyakát, épp csak engedélyt adván egy utolsó, mély levegővételre a sikoly előtt. Még nem a halálsikoly volt, s még nem is ért véget, mikor Rudennek már nem voltak végtagjai. Jobbja mellett tört szét a pipája a konyhaasztal túloldaláról lezuhanván, s a parázs szétszóródott.
Arque nem tűrvén a pazarlást, odalépett.
- Majdnem jó helyre dobtad. - mondta Rudennek, oda sem nézve, mert éppen a konyha függönyeinek lerántásával foglalkozott, majd hozzávágta Ruden csonka törzséhez jobb karját, s máris mellette termett.

Talán egy percnyi életre elég vér maradhatott abban a maradványban, ami már csak nyöszörgésre volt képes, Arque pedig átkozta magát a hév miatt, melynek erejétől megrészegülve végzett a kereskedővel, s túlontúl rövidnek vélte szenvedéseit, hiszen még azt sem láthatja, ahogy leég az élete.
- Akkor ezt még érezd, s ha gyorsan is, de fájdalommal halj meg!
Arque hüvelykpengéivel apránként, ám eszeveszett gyorsasággal bontotta cafatokra Ruden gyomrát, s tépkedte ki belsőségeit.
A hálóban már a sikoly felébresztette Edeát, aki a takaró alól sem mert kibújni. Rudent nem találta maga mellett, de a konyhából áradó hangokban nem volt képes felismerni azt, akivel az éjszakát töltötte. Szenvedéseinek hallatára sírni kezdett, félelmére pedig összekuporodott mezítelen a lepel alatt, mint meg nem született gyermek az anyaméhben, ki nem tudja, mi vár rá.
Ám Edea élt azóta pár évet, s ha mást nem, annyit tudott, hogy nincs második születés, de amiben nem volt része eddig, az a halál, s talán az érkezett meg. Imádkozott, hogy csak Rudenért.

Elhalt a szenvedő hang, s érezte, Ruden nincs többé. Egy árva neszt nem hallott a háló ajtaján túlról, mikor megérezte a füstöt. Nem a pipadohányét, hanem a lángra gyúlt szövet összetéveszthetetlen szagát, mire ijedten felszisszent, hiszen tűz elöl kimenekülni eme rémületek után nem volt mersze.
Amint a fehér hajú, s az éjszaka fényeiben fel sem tűnően szürkéskék bőrű alak benézett a hálóba, s meglátta a vértől ázott pengéket, már inkább vállalta volna a tűzhalált.
Az egyik nagyobb penge rászegeződött az ágy végéből, mégsem volt fél méter közte és annak holdfényben megcsillanó hegye közt.
- Te... - kezdte Arque, s egy pillanatra úgy tett, mint ki gondolkozik a lány sorsáról. - Nos, te nem vagy szerencsés!

Vége az első résznek!