Famion palotája - IV. rész - 6.

Nem sokkal később Sanyi unottan kanalazta a borsólevest. A tálcája másik felén egy marhasült várakozott.
- Az utolsó vacsora – motyogta Sanyi. – Borsóleves, finom voltál, sajnálom, hogy többé nem ehetek belőled. Marhasült... – nagyot nyelt, lassan ingatta a fejét. – Sosem foglak elfelejteni.
Dia Sanyival szemben ült, Niki és Robi között.
- Inkább ahelyett, hogy a vacsoráddal beszélgetnél, siethetnél fel a szobádba.
Sanyi felemelte a fejét.
- Nekem fontos, hogy érzékeny búcsút vegyek eme nagyszerű étkektől! – mordult fel. – Tekintve, hogy ez az utolsó vacsorám!
- Ma igen – bólintott Dia. – De holnap is eszel, nem?
- UTOLSÓ vacsora! – szólt Sanyi, túlharsogva Dia hangját. – Viszlát! – azzal beleszúrta villáját a marhasültbe, felemelte, és hatalmasat harapott bele.
A lány a fejét csóválta.
- Tényleg, Dia – nyamogott Sanyi két falat között. – Elmegyek fürdeni!
- Ezt akartad közölni? – kérdezte bosszúsan a megszólított. – Képzeld, én is fogok menni!
- Gyere fel hozzám! Beszélni szeretnék veled. – Sanyi ismét jókorát harapott a marhasültből.
- Na de...
Többen rájukmeredtek.
- Tilos lányoknak... – kezdte habozva Torda Orsi.
Sanyi nagyot kortyolt a narancsléből, lecsapta az asztalra, s legyintett.
- Nem kell mindenről tudniuk a tanároknak. – még befalta a maradékot, hátratolta a székét, s felállt. – Akkor majd találkozunk! Sziasztok!

Dia fogvicsorgatva kémlelt ki a folyosóra. Sehol senki.
Már elindult, amikor váratlanul kinyílt az egyik szoba ajtaja, és kilépett rajta egy fiú.
- Ó, a csudába!
Dia gyorsan nekilapult a falnak. Azonban a fiú pontosan arra indult el, amerre ő volt.
Kétségbeesetten nézett rejtekhely után, de nem talált semmit. Le fog bukni, és szólni fognak a tanároknak!
A fiú elment mellette, de aztán megtorpant, és visszanézett.
- Hé! Te lány vagy! Mit keresel itt?
- Öö...
A fiú döbbenten nézett rá, aztán futásnak eredt.
- Baebar professzor! Calistar mester! Egy lány van a fiúk tornyában! Valaki!
Dia utánarohant.
- Kérlek, állj meg!
- Azt már nem! – fujtatott a fiú. – Neked tilos nálunk...
Dia végre beérte őt, s, jobb ötlet híján, előkapta azt a kisebb sugárvetőjét, amit az útra készített elő, s fejenvágta vele a fiút.
- Ó... – nyögte a fiú, s kifordult szemmel elterült Dia lábai előtt.
A lány félve pislogott le rá. Leeresztette a sugárvetőt.
- Ezer bocsi – suttogta. Lehajolt, megfogta a fiú karját, és felvonszolta a folyosóra. Mivel az ajtót nyitva hagyta, be tudta cipelni a szobájába, és lefektette az „áldozatot” az ágyára.
Már el akart indulni az ajtó felé, mikor a fiú feleszmélt.
- Mi...
Dia megperdült.
A fiú hunyorogva nézett rá.
- Miért...
Dia rémülten nézett rá. Előkapta a varázspálcáját, s egyből a fiúra szegezte.
- Status!
Bamm! Az átok a fején találta el a fiút. A szemei kidülledtek, aztán ernyedten visszahanyatlott a párnájára.
Dia zihálva zsebredugta a pálcát.
„Remek” – gondolta. „Így nem fog emlékezni semmire.”
- Mi folyik itt? – hallatszott odakintről. – Csaba, mit...
Nyílt az ajtó. Dia rögtön az ajtó mögé surrant.
Egy magas srác lépett be. Odasietett Csabához.
- Mi van veled, Csaba? Hallasz engem?
Megpofozgatta az arcát.
Dia közben csendben kislisszolt a szobából, és futásnak eredt.

- Áááá! – Sanyi jólesően nyújtózkodott a forró vízben. – Mennyei! Legalább az utolsó fürdés jólesik!
S miközben magára locsolta a vizet, harsány dalra fakadt.
- Az Óperenciás Tengerén, úúúszkááált két hajóóó, kedveseeem, visszatérek ho-hozzád, miként otthagyom Retót! Sálálálá! Az Óperenciás Tengerén...
Miután kimászott a kádból, és megtörölközött, magára öltötte a köntösét, kitette a „Foglalt” táblát a fürdőszobára, s papucsban visszacsoszogott a szobájába.
Dudorászva csukta be az ajtót.
- Öö... Sanyi?
Sanyi összerándult, s megperdült. Pár percig egy szót sem bírt kinyögni. Dia zavartan meredt rá.
- A... o... oh... – gyorsan előkereste a köntöse madzagját, megkötötte, s vöröslő fülekkel a szekrényéhez ment.
- M-m... mindjárt... készen va... vagyok. – idegesen rávigyorgott, felkapta a pizsamáját, s kimenekült a szobából. Dia megkövülten nézett utána.

- Na, itt vagyok – szólt Sanyi nem sokkal később. Dia tétlenül álldogált a szoba közepén.
- Miről szeretnél beszélni? – kérdezte a lány.
Sanyi kicsit elkomorodott.
- Félek.
Dia pislogott.
- Félsz? De hát... Mitől?
Sanyi hitetlenkedve felnevetett.
- Mégis, mit gondolsz? – kérdezte síri hangon.
- Famiontól?
Sanyi idegesen járkálni kezdett a szoba közepén.
- Igen, meg... ettől az egész küldetéstől. Nem értem, miért pont minket pécézett ki magának Famion. És miért pont Retón kell lennie?
Dia felsóhajtott.
- Erre, sajnos, nem tudok választ adni, de annyit tudok, hogy Famion a régi király gaztetteit akarja megbosszulni, és mivel minket tartanak Mardigo leghősiesebb védelmezőjeinek...

Sanyi furcsa torokhangot hallatott.
- ... így hát biztos gondolta, kipécéz magának minket, eltesz láb alól, hogy aztán...
- Ne is folytasd – nyögte a fiú.
Dia előhúzta a sugárvetőjét.
- Nézd, én már kezdek felkészülni.
Sanyi a fegyverre meredt.
- Hát ezt meg honnét szedted?
Dia vállat vont.
- Járkáltam erre-arra Mardigón.
- De honnan volt rá pénzed?
Dia felkacagott.
- Nem volt pénzem, de éppenséggel egy kis csellel...
Sanyi meredten bámult rá.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
Dia vállat vont.
- Az, hogy láthatatlanná varázsoltam magam és elcsentem egy sugárvetőt, miért lenne baj?
A fiú levegő után kapkodott.
- D-De Dia! Te... loptál!
- És akkor?
Sanyi némán tátogott, végül becsukta a száját, és kihúzta magát.
- Nem gondoltam volna rólad! Te...
- Jaj, Sanyi, ne csinálj már ebből akkora ügyet! – fakadt ki Dia.
Sanyi fujtatott.
- Hihetetlen, mikre vagy képes mostanában!
- Most azért hívtál ide, hogy ezt a szememre vesd?
- Nem. – Sanyi elfordult, a fejét rázta. – Nem.
- Hát akkor?
A fiú lehajtotta a fejét.
- Mondd, Dia, te komolyan gondoltad ezt a Retós-dolgot?
- Persze!
Pár pillanatig csend honolt, végül Sanyi lassan bólintott.
- Akkor csomagolok.
- Hát azt jól teszed. Bármi más...?
Sanyi a lányra emelte a tekintetét.
- Vigyázz magadra.
- Te is.
Ismét csend telepedett a szobára, míg végül Dia Sanyihoz lépett, és a karjaiba omlott.

***

Másnap reggel Sanyi nyűgösen ébredt. Az ágya lábánál hatalmas útitáska, megtömve ruhákkal, térképekkel és könyvekkel. Maga Sanyi új tunikájában feszített, haja szerteszét állt, és épp műszakállt ragasztott az állára, mikor hirtelen berontott a szobájába Fekete Tamás.
- Az űrhajó... már vár titeket – lihegte. Sanyi megfordult, s barátja meglepetten vonta össze a szemöldökét.
- Sanyi... hogy nézel ki?!
Sanyi végigsimított a műszakállon.
- Megbeszéltük Diával, hogy felnőttnek álcázzuk magunkat.
- Nem lesz nehéz – nézett végig rajta a srác. – Hány centi vagy?
- Öö... 100... 170, azt hiszem.
- A férfiak átlagmagassága – bólintott Tomi. – Szerintem nem is kell neked ez a szakáll. Elég magas vagy, és kinézel... hmm... tizenhétnek.
- Mi?!
- Jaja – bólogatott Tomi. – Pont tizenhétnek. Lássuk így! – azzal odalépett Sanyihoz, és egy rántással letépte a szakállt, amit a fiú olyan nagy műgonddal ragasztott fel.
- Ááú! Meg vagy őrülve?
- Nem én! De elég gáz volt az a szakáll. Nem is lehet felismerni.
- Pont ez a célom, te féleszű! – Sanyi kirántotta Tomi kezéből a szakállt.
- Jaaa...
Sanyi dühösen horkantott, és ismét ragasztóért nyúlt.
- Egyébként tudtad hogy tiszta ragasztó a képed?
- Gondolom.
- Akkor jó. Szóval vár a hajótok...hello.
- Csá – vetette oda Sanyi. Még alig csapódott be az ajtó Tomi után, a fiú máris végzett a szakállragasztással. Szemébe húzta a csuklyáját, oldalára csatolta kardját (ki tudja hanyadikat), felkapta a táskáját és kisiett az ajtón.
Odakint vadul tombolt a szél. Dia a csuklyától nem látta Sanyi arcát. Szépen lassan elindultak a hajójuk felé. Eleshar még váltott velük néhány szót, aztán útjukra bocsátotta őket.
Kivételesen most az űrhajó pilótája is velük tartott, s így Sanyi megkönnyebbülve foglalt helyet a hajó hátsó utasterében.
- Csooodás! – sóhajtott fel Sanyi.
Hátralökte a csuklyáját, mire Dia hátrahőkölt.
- Hát te meg ki vagy?!
Sanyi ránézett.
- Hát ki lennék? Nem tetszik valami?
- Segítség! – jajdult fel Dia, mire a pilóta csodálkozva hátrafordult.
Lawren gyorsan a szemébe húzta a csuklyát.
- Semmi baj – mondta a pilótának.
Amaz visszafordult, és beindította a járművet.

A Retóra való utazás elég kényelmetlen volt Sanyi számára. Dia kapálózva igyekezett leszedni a szakállt, Sanyi meg akadályozta benne.
- Szedd le! – kiáltotta a lány. – Szedd le!
- Nem szedem le! Hagyjál már!
Megragadta Dia csuklóját.
- Hallod?
- Segítség! – kiáltotta el magát újfent Dia.
- Maradj már csöndben, kérlek! – könyörgött a fiú.
- Nem maradok csendbe!
- Én csöndet mondtam, nem csendet!
- Nem mindegy?! Ugyanaz!
Vitájuknak végül a pilóta horkolása vetett véget. Egy csapásra abbahagyták a birkózást, s összenéztek.
- A pilóta! – kiáltotta Lawren. - Elaludt?!
Dia rémülten nézett rá.
Sanyi kiszabadította magát Dia kezéből, és botladozva előretántorgott. A hajó orra közben mindudatlan előrebukott.

Dia látta, ahogy Sanyi megpofozgatja a férfi arcát, de semmi.
- Nem kel fel!
Dia odament hozzájuk. Az űrhajó közben vészes zuhanásba kezdett, úgyhogy Sanyi végül megragadta a botkormányt, és egyensúlyba hozta, míg Dia a pilóta vállát rázogatta.
- Hogy tud ilyen mélyen aludni?! Hatszor nagyobb mormota hozzád képest!
- Ó, kösz! – nevetett keserűen Sanyi.
A lány tovább szólongatta a pilótát.
- Uram... Uram... keljen fel, kérem... hall engem?
Sanyi a pilótára nézett, a fejét csóválta.
- Itt valami nem stimmel. Már rég felkelt volna.
- Akkor mit csináljunk?
- Nézz körül, nincs-e valami altató vagy efféle a hajón!
- Rendben – bólintott Dia. A férfi hóna alá nyúlt, és lehúzta a padlóra.
- Nem azt mondtam, hogy a pilótával keress!
Dia bosszúsan felnézett, aztán lefektette az utastérbe a pilótát.
Lawren a műszerfalat tanulmányozta. Hirtelen az egyik kijelző vörös villogásba kezdett.
- Ajajj – nyögte Sanyi.
- Mi az? – kapta fel a fejét Dia a padlón térdelve.
- Valami villog itt – motyogta a fiú. – Jajj, és már a másik is!
Felnézett, s ekkor meglátta, hogy egyenesen egy hatalmas zöldes felszínű bolygó van előttük.
- Jaj ne! Megint le fogunk zuhanni?! Nem azt mondtad, hogy nagyon jó vagy az űrhajóvezetésben?!
Sanyi a kijelzőkre pillantott, ahol egy felirat villogott:

Retó

Sanyi felkurjantott örömében.
- Ez a bolygó Retó! Sikerült, Dia!
- Igen – bólintott a lány, miközben komoran Sanyi orra alá tartott egy igen kellemetlen szagú kendőt.

***

Sanyi a táskákat cipelte, miközben Dia a nyakába vetette a pilóta karját.
- Egyáltalán most hova megyünk?
A srác vállat vont.
- Nem tudom. De nem lett volna egyszerűbb lefektetni a hajóba a pilótát?
- Orvost keressünk – indítványozta Dia, meg sem hallva a kérdést. – A pilótának orvosra van szüksége.
Ahol haladtak, a lehető legkihaltabb hely volt. Sanyinak gyanússá vált sa nagy csend.
- Itt háború van, nem?
- Aha – bólintott Dia oda se figyelve.
Sanyi hirtelen megtorpant. Egy lerombolt ház romjai mögé ugrott, magával rántva Diát is.
- Mit csinálsz, te fajankó?! Szegény pilóta!
- Add ide a sugárvetődet – sziszegte Sanyi türelmetlenül. – Gyorsan!
- Miért?
- Add már ide!
Dia kelletlenül átnyújtotta a fegyvert.
- Van benne töltény, igaz?
Dia vállvonogatva felelte, hogy igen.
Sanyi letérdelt, s óvatosan kikukucskált a romok közül, kezében a sugárvetővel.
- Mit nézel? – ráncolta a homlokát a lány.
Sanyi visszakapta a fejét, és odébb araszolt.
- Sanyi...?
Sanyi ismét kilesett, aztán meghúzta a ravaszt.
A sugár egyenest egy férfi fejét találta el, aki fájdalmas nyögéssel a padlóra rogyott.
- Sanyi, mit tettél? – nyögött fel Dia. – Miért lőtted fejbe?
- Azért, mert őr volt – válaszolt Sanyi fogvicsorgatva.
- De hát mit őrzött?

Sanyi előremutatott. Egy hatalmas fa mögött alig lehetett kivenni egy épület körvonalait.
- Menjünk!
Sanyi lehajolva a fához futott. Dia felnyalábolta a pilótát, és utánsietett.
Innen már jobban láthatták, hogy az épület egy börtönféleség: rácsok voltak az ablakain. Több őr nem volt a láthatáron, így Sanyi az ajtóhoz ugrott, és rángatni kezdte a kilincset.
- A fenébe! Zárva!
- Minek akarsz ide bejutni? Ez csak egy börtön!
- Igen – bólintott Sanyi. – De itt vannak a retóiak.
- Hát ezt meg honnét veszed?
Ekkor megszólalt a halott őr rádiója.
- Yaming tábornok!
Dia és Sanyi egymásra néztek.
- Yaming tábornok! Válaszoljon! Mi történt?
Recsegés hallatszott a rádióból.
- Nézzetek ki! Yaming nem válaszol.
Sanyi és Dia rögtön az épület oldalához lapultak. Sanyi készenlétbe helyezte a sugárvetőt.

Nemsokára futó léptek hallatszottak, s az épület ajtaja kitárult, hogy kinyomuljon rajta egy csapat férfi, fegyverrel a kezében.
Sanyi támadásba lendült; lelőtt egy, majd két őrt, a harmadikat csak megsebezte. Mikor észrevették őket, Sanyiékra kezdtek tüzelni.
Dia lefektette a pilótát, ő maga pedig varázspálcát kapott elő. Már majdnem végeztek, mikor az egyik férfi eltalálta Diát.
- Áááogh!
- Dia! – kiáltott fel Sanyi. Lepuffantotta az őrt, leütötte a másikat, aztán Diához hajolt, aki zihálva dőlt neki a falnak.
- Hol talált el? Mutasd!
- Csak egy kis karcolás...
- Mutasd!
Sanyi felhúzta Dia köpenyének ujját. A lány felkarján csúnya seb éktelenkedett, ami erősen vérzett is.
- Jajj istenem – csóválta a fejét Sanyi. – Vissza kell mennünk a hajóhoz.
- Semmi bajom – mondta erőtlenül a lány. – Kibírom.
- Dehogy bírod! Ez nagyon vérzik... áh, nincs nálam zsebkendő. Vissza kell mennünk!
- És a... pilóta?
Sanyi a vállára vette a pilótát.
- Kapaszkodj belém! – szólt rá Diára.
A lehető leggyorsabban indultak el, azonban egy pillanat múlva kiáltás harsant.
- Állj!
Még körülnézni sem volt idejük, máris körbevették őket.

- Áh! Ezt nem hiszem el!
Sanyi türelmetlenül járkálni kezdett a cellában. Dia az egyik koszos priccsen ült, a karját szorongatva.
- Legalább elláttak volna téged!
- Jól vagyok...
- Dehogy vagy jól! Az ember simán elvérezhet egy ilyen sebtől!
Dia rájött, hogy felesleges vitatkoznia Sanyival. Rászorította köpenyét a sebre, amin egyre inkább átütött a vér.
Sanyi abbahagyta a járkálást, odalépett Diához, és ő is előhúzta a varázspálcáját, amit sikeresen elrejtett az őrök elől. Tett pár lépést jobbra és balra, aztán elkiáltotta magát:
- Cango kötés!
- Hát ezt hogy csináltad? – csodálkozott Dia, miközben Sanyi már tekerte is rá a kötést.
- Mit hogy csináltam? – kérdezett vissza higgadtan Sanyi.
- A pálcád hogy rejtetted el?
Sanyi mosolyogva a köpenye ujjára mutatott.
- Cseles – állapította meg Dia.
A fiú letérdelt, és a szemébe nézett.
- Nagyon fáj? – kérdezte halkan.
Dia viszonozta a pillantását, de nem válaszolt. Egymásra meredtek.
Meghatározó pillanat volt ez: a szerelem szülte aggodalom békével árasztotta el Dia lelkét, s mintha pusztán az érzés tompította volna a fájdalmát. Megrázta a fejét, s összehúzta magát.
- Félsz?
- Dehogy félek, Sanyi – felelte Dia csendesen. – Itt vagy velem.

Nem sokkal később egy férfi lépett oda a cellájukhoz egy őr társaságában. Az arcát nem látták, mert azt beborkolta a félhomály. Hangja ismerősen csengett Sanyinak.
- Ezek azok?
- Igen. Megölték három emberemet, és nem hajlandóak nyilatkozni.
- Engedje ki őket!
- De...
A férfi ránézett, mire az őr nagyot nyelve a kulcsért nyúlt.
Mikor kinyílt a cella ajtaja, Sanyi dúvad módjára rontott ki, de az őr gyorsabb volt. Villámgyorsan előkapott egy elektrobénítót, és hozzászorította Sanyi vállához. A fiú testén villámok cikáztak végig, és köhögve a padlóra dőlt.
Sanyi érezte, ahogyan felrántják, és az őr lökdösni kezdi Diával együtt.
Végtelennek tűnő perc után az őr lelökte őket a padlóra. Sanyi hassal zuhant a földre, és meg se mozdult. Dia felnézett.

Életében nem látott ennél ocsmányabb ábrázatot. A férfi vörös haja belelógott a szemébe. Az egyik el volt takarva úgy, mint a kalózok tették akkoriban, másik szemében különös fények villogtak. Arca tele volt sebekkel, és varrásokkal. Lila köpenye még visszataszítóbbá tette.
Mikor pedig a férfi az eltakart szemét láthatóvá tette, Dia hátrahőkölt. A szem ugyanis nem volt ott. Szemgolyó sem volt benne, csak egy nagy, véres üreg.
Sanyi lassan felemelte a fejét.
- Maga szemét... – nyögte.
A férfi újra eltakarta a szemét, s felnevetett.
- Téged is Isten hozott, Lawren Sándor!
Sanyi zihálva felkecmergett a földről. Tagjai még mindig zsibbadtak. Arca eltorzult a fájdalomtól.
- Maga... az a Famion... igaz?
- Természetesen, Lawren. Minden elismerésem. Nagyon szép kis akció. Hamar elkaptak titeket. Jobban én sem csinálhattam volna!
- Gúnyolódjon csak! – nyögte újra Sanyi. – Kikaparom a szemét!
- Nos, azt már nehezen. – Famion újra megmutatta a szemüregét. – A másik meg... nos, azt elég bonyolult lenne. – Sanyi fölé hajolt, furcsa szemét a fiúéba fúrta, s Sanyi érezte, hogy egy láthatatlan erő összeszorítja a testét. Hatalmasat ordított.
Famion mosolygott. Felegyenesedett, elfordította tekintetét, s Sanyi ismét a földre rogyott.
- Azt hiszem, nem lesz nehéz megölni egy ilyen taknyos kölyköt. Akarom mondani, gyerekjáték lesz. Még hogy Mardigo védelmezői! – gúnyosan csóválta a fejét. – Nemsokára ismét küldök egy különítményt Lagerfeltbe. Remélem, örülni fognak neki.
- Maga...

Sanyi olyan csúnyát mondott, amit még Dia is elég durvának talált. Famion ezellenben csak nevetett.
- Enyje, paprikás hangulatod van, Lawren! De sebaj, nemsokára nem lesz erőd káromkodni.
- Azt csak hiszi! – a fiú ismét felküzdötte magát. – Ezt még nagyon meg fogja keserülni, maga tökfej!
- Tökfej? Á, egyre jobb. Még valami lesz?
Sanyi izzó tekintettel nézett rá.
- Igen. Hagyjon békén!
- Nos, ez olyan kérés, amit szintén nem tudok teljesíteni. – Famion a fiúra mosolygott. – Remélem nem haragszol.
- De haragszom! – vágta rá a fiú. – Maga tudja micsoda? Még egy halom denevérpotyadék is szebb a maga képénél!
- Köszönöm.
Aztán a mosoly leolvadt Famion arcáról.
- De örülnék, ha végre abbahagynád a sértegetésemet.
- Mire fel tenném? – horkant fel a srác.
- Ha a barátnődet mondjuk megkínozná valaki – kezdte halkan Famion, miközben odalépett Diához, és a szemébe nézett -, az vajon... milyen érzés lenne?

Dia nyöszörgése ordításként csengett Sanyi füleiben.
- Hagyja békén! – pattant fel, s teljes erejéből nekiment Famionnak.
Már akkor rájött, hogy hibát követett el. Egy elektrobénító a nyakát érte, s úgy megrázta őt, hogy egy kőoszlopnak csapódott. A kőoszlop kettétört, s Sanyi mozdulatlanul feküdt a padlón. Testét átjárták az elektrobénító gyilkos villámai, átjárták a nagylábujjától kezdve a feje búbjáig, zsibbadt fájdalommal megtöltve minden porcikáját. Elhaló nyögéssel próbált megmozdulni, de keze rögtön visszahullott.
Famion lábait látta meg maga mellett. Lila köpenyének széle a lábát súrolta.
- Fogd vissza magad, Lawren. Legalább addig próbáld meg, amíg még élsz.
Lehajolt, s a tunikájánál fogva felrántotta a fiút, nekiszorította a falnak, s ismét ráirányította bűvös szemét.

Sanyin olyan érzés lett úrrá, mikor négy fal között ül, s a falak egyre inkább közelednek felé, hogy összepréseljék. Jeges rémület lett rajta úrrá, s tehetetlen halként vergődött Famion szorításában. A fal még mindig közeledett – jobbról, balról, alulról. Össze fogja nyomni...
- Mindinkább kapálózol, annál inkább fog fájni – hallotta valahonnét távolról Famion hangját. – Ezt akarod?
Sanyi még mindig ordított és küzdött. A falak már centikre voltak tőle, lábai beszorultak, ő maga pedig erejét vesztve zuhant le.
Dia ekkor döntő lépésre szánta el magát. Ellazult, hátrébblépett, s behunyta szemét. Összes haragját a mennyezet felé irányította, pontosan úgy, ahogy Gwedmirtől tanulta. A harag szétrobbantotta az oszlopokat, s a mennyezet repedezni kezdett. Famion felkapta a fejét. Dia odarohant Sanyihoz, s Famionnal nem törődve, kimenekítette a szobából. A mennyezet pedig beomlott.

***

- Ezt meg hogy csináltad? – nyögött fel Sanyi, miközben Dia egy terebélyes fa alá vonszolta őt.
A lány lefektette Sanyit, odaroskadt mellé, s nagyot fújt.
- E... egyszerűen. Gwedmirtől megtanultam, hogy a dühöt irányítani lehet.
- Tényleg? Akkor Famion miért nem robbant szét egyszerűen? Nekem a haragom őrá irányult...
Dia halkan nevetett.
- Mert neked nincs meg hozzá a képességed, Sanyi.
- Ó. Mindenesetre jó ötlet volt ez. Famion most biztos ájultan fekszik valahol a romok között, vagy – és itt felcsillant a szeme -, már meg is halt!
Dia szomorúan mosolygott, a fejét ingatta.
- Azt azért nem hiszem. – leporolta a köpenyét. – Famion annál jóval gyorsabb, hogy be tudja temetni a mennyezet.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne. Nem szabadulunk meg tőle egykönnyen.
- Na, gyere – folytatta, s felállt. – Éhes vagyok. Ideje keresni valami harapnivalót.
Már alkonyodott, mikor elértek egy kisebb épületet. Az épület előtt állt egy férfi.
- Nem néz ki őrnek – súgta Sanyi Diának, mire az bólintott, és közelebb lépett.
- Jó napot!
A férfi rájuknézett, és morgott valamit.
- Mi... öö... szeretnénk megkérdezni... milyen épület ez?
- Járműkölcsönző.
- Jármű? És... milyen járművei vannak?
A férfi kinyitotta az ajtót, s befelé intett.
- Nézzétek meg.

Dia és Sanyi gyors pillantást váltottak. Sanyi álla viszketni kezdett, s ekkor jött rá, hogy a szakállát elvesztette valahol. Szóval Dia ezért szól már hozzám! – gondolta, s megcsóválta a fejét.
Egy hatalmas csarnokba jutottak. Különböző járművek álltak ott, de mindegyik együléses, légi robogóhoz hasonlított, kerekek nélkül, sebességszabályozóval.
- Ti nem Retóiak vagytok, mi? – kérdezte a férfi, miközben Sanyi felült az egyik szürkére lefestett robogóra.
- Hogy mi? Ja, nem. Nem vagyunk Retóiak. A háború hozott minket ide.
- A háború? – ismételte a férfi elfúló hangon. – Vagy úgy. Éppen most égették fel a legnagyobb templomunkat.
- Várjunk csak! – Dia körülnézett. – Nem Retón van négy évszakként felosztva a bolygó?
- De igen – bólintott a férfi. – Épp tavaszon vagyunk. Télen dúl a poltika, őszön háború, nyáron úgyszintén. A nevem egyébként Nathaniel. Nathaniel Delmar.
- Szép név – bólintott Dia. – Én Kindes Diána vagyok, ő pedig Lawren Sándor.
A két név hallatán Nathaniel úgy rándult össze, mint akit megcsíptek.
- Mi? Ti vagytok Lawren Sándor és Kindes Diána?
- Igen... Miért, mit gondolt, kik vagyunk?
Nathaniel legyintett.
- Mindegy. De tényleg ti volnátok azok?
- Hát persze, ki más?! – tárta szét a karját Sanyi.
Nathaniel beharapta az ajkát.
- Télen mindenki rólatok beszél. Úgy volt, hogy ti jöttök megakadályozni a háborút. – a két gyerekre nézett. – De nem jöttetek, és most már késő.
- Még nincs minden veszve, Nathaniel. Azért jöttünk, hogy megállítsuk a háborút és elpusztítsuk Famiont.
- Famion! – Nathaniel nagyot köpött a padlóra. – Az a szörnyeteg! Ő az oka mindennek! Megmondta a politikusoknak, hogy késő, és ti sose fogtok eljönni. Nem hittünk neki, és ezért mindenféle barmot uszított ránk. Valaha nagyon jól éltem, most meg ingyen árulok gozug-okat.
- Gozug?

A férfi a robogóra bökött.
- Azokat hívják úgy. Szeretnék elmenni innen. De nem tudok, mert Famion emberei ott vannak mindenütt. A szüleimet bebörtönöztette.
- Oh. Sajnálom.
- Legszívesebben a magam kezével fojtanám meg!
- Mi is! – bólogatott lelkesen Sanyi. – És nekünk kéne megölni. De elvették a fegyvereinket.
- Akkor ezek épp kapóra jönnek nektek. – Nathaniel az egyik gozughoz lépett, és egy titkos kis rekeszből egy sugárvetőt emelt ki.
- Csodálatos! – lelkendezett Sanyi. – Nathaniel, maga egy zseni!
- Tegezzhettek nyugodtan. – Nathaniel a többi gozugra nézett.
- Azokban is van egy-egy fegyver, de persze ezt csak én tudom. Repüljetek el a téli részlegbe! Igaz, hogy sok veszély vár ott rátok, de el kell repülnötök Famion palotájához.
- Famion palotájához? Hát olyan is van?
- Igen. Olyan szívesen veletek mennék, de sajnos nem lehet. Vigyázzatok az úton.
- Miért ne lehetne? – kérdezte Sanyi. – Megvan mindkét lábad, nem?
Nathaniel szomorúan mosolygott.
- Nem tudok valami jól célozni. Semmi hasznomat nem vennétek.
- Dehogynem! Vezess el minket Famion palotájához! Ha tényleg olyan fontos, hogy ottlegyünk, jól jöhet egy vezető.
- Hát... nem is tudom...
- Gyere! – biztatta Dia is.
Pár perces győzködés után Nathaniel végül maga is ráült egy guzog-ra.
- Hát akkor kövessetek, de próbáljatok meg fedezni, jó?
- Azon leszünk – mondta Dia. – Én jobbról, Sanyi balról. Így rendben?
Nathaniel bólintott. Meghúzta az indítókart, s újdonsült társaival belevetette magát az éjszakába.

A gozug-ok berregésén kívűl csak a szél süvítése hallatszott. Dia úgy szorította a jármű kormányát, hogy belefehéredtek az ujjai. Már legalább két órája repülhettek.
- Szörnyen sötét van! – nyögte. – Nem látok semmit!
Nathaniel köpenye csak úgy lobogott, de az is egybeolvadt az éjszakába.
Sanyi Diára nézett, aztán követte a lány útvonalát a tekintetével.
- Dia... VIGYÁZZ!
- Höh?
Dia előrekapta a fejét, és felsikoltott. Egyenesen egy fa volt előtte. Arca elé kapta a karját, s mikor nekicsapódott a fának, iszonyú sikolya hallatán Nathaniel és Sanyi szíve jéggé dermedt a rémülettől.

Nathaniel azonnal leállította a gozug-ját, és Sanyival a magas szálú fűben a szétroncsolódott járműhöz rohantak.
- Dia! Dia, hol vagy? – kiáltotta kétségbesetten Sanyi. Nathaniel négykézláb tapogatózott a földön.
- Dia!
Semmi válasz.
Sanyi szívébe újra bele-belemarkolt a jeges rémület. Felforgatta a roncsokat, de semmit sem talált.
- Jézusom... – térdre rogyott. – Ez nem... nem lehet...
- Elrepült – állapította meg Nathaniel.
- De hova? – kérdezte a fiú síri hangon.
Aztán felpattant, és eltűnt a fűben. Nathaniel elgondolkozva ült a fűben, és imádkozott, hogy megtalálják a lányt.

Nem tudta, meddig ülhetett ott. A sötétség szinte fenyegetően borult fölé. A férfi fázott. A gozug-jához támolygott, és elővette a sugárvetőjét.
A fű suhogását hallva ijedten forgolódott. Mi lesz, ha...
- Nathan! Nathan! Megtaláltam! Nathan!
A férfi felkapta a fejét. Megkönnyebbülten odafutott Sanyihoz. A fiú karjaiban Dia feküdt.
- Ahogy látom, nem történt nagy baja – folytatta Sanyi. – De beverhette a fejét.
- Hála az égnek – morogta Nathaniel.
Sanyi a gozug-jára fektette a lányt, de Nathaniel rászólt.
- Erre nincs időnk! Tovább kell repülnünk!
- De...
- Hozd a karodban! – utasította Nathaniel.
- De Nathan, úgy én nem tudok...
Ekkor hang harsant:
- Van ott valaki?
Sanyi a férfira nézett. Narhaniel felpattant a gozugjára.
- Siess!

Sanyi is felült, s egyik kezével átkarolta Dia mellkasát, másikkal megragadta a kormányt, meghúzta lábával az indítókart, s szédületes sebességgel elindultak.
Vadul lobogtatta hajukat a szél. Nathaniel meglátta az őrt, aki épp elindult feléjük a fűben. Sanyi döbbenetére Nathaniel egyszerűen elgázolta az őrt, s úgy száguldott tovább, mintha mi sem történt volna.
- Nathan! – ordította. – Megőrültél?!
- Nem! – ordított vissza a férfi. – Csupán a bőrünket mentem!
Azzal Nathan hirtelen lebukott egy alacsony domb mögé. Sanyi követte.
Hepe-hupás útjuk során, ahogy hajnalodott, Sanyi észrevette, hogy a táj megváltozott. Már nyár volt.
- Eljutottunk nyárhoz! – kiáltott fel a fiú boldogan. – Akkor már csak ugyanennyit kell repülni, igaz, Nathan?

A férfi nem válaszolt. Éles kanyar következett. Aztán Nathaniel befordult egy kis völgybe, s a völgy közepén leállította a gozug-ját.
- Pihenő – szólt. Sanyi is lefékezett, s mikor a gozug finoman a talajra érkezett, Sanyi lekászálódott róla.
- Nem vagy fáradt? – kérdezte Nathaniel, látva Sanyi elnyúzott arcát. – Mintha annak tűnnél.
- Nem volt időm aludni – vallotta be Sanyi bólintva.
Nathaniel körülnézett, és észrevett egy fát, amin érett gyümölcsök voltak. Odament, leszakított párat, s azzal visszament Sanyihoz.
- Tessék. Ez a gyümölcs nekünk, Retóiaknak a kedvence. Nagyon finom, csillapítja a szomjat és az éhséget.
- Jaj de jó – sóhajtott fel Sanyi, s beleharapott a zamatos gyümölcsbe.
Miután elrágcsált három darabot, kimerülten a földre kucorodott.
- Nathan, ugye őrködsz?
- Persze – mondta a férfi.
- Kösz – bólintott Sanyi, lehunyta a szemét, s hamarosan már édesdeden aludt.

- Sanyi! Sanyi, ébredj!
- Höh?
Sanyi felriadt. Nathaniel mellette térdelt. – Dia magához tért.
A fiú megmasszírozta elgémberedett nyakát, és körülnézett. Már dél körül járhatott. A lány a fűben ült.
Sanyi felállt. Pár pillanatig még Diára meredt, aztán odarohant hozzá, és magához szorította.
- Vigyázz magadra legközelebb, jó? Kérlek, vigyázz magadra, és...
Dia kicsit meghökkent ezen a kirohanáson. Sanyi szemében őszinte aggodalom tükröződött.
- Jól van – motyogta. – Vigyázni fogok. De végülis, most sem történt nagy baj...
- Szerencse, még időben kirepültél a madárfészekből – szólt Nathaniel, miközben odalépett hozzájuk.
- Akkor? Most mi lesz? – kérdezte Dia felpillantva.
A férfi sóhajtva körülnézett.
- Továbbmegyünk, természetesen. De itt már vigyázni kell: a Flaymokat Famion vezeti, s a Flaymok majdnem olyan jó harcosok, mint maga Famion. És közeledünk hozzájuk.
Sanyi felnyögött.
- Na ez jó! Akkor soha többé nem látod viszont a családod, Nathan. Én megtapasztaltam, Famion mennyire erős... és hát, mit ne mondjak, abszolút nem tetszett.
- De miért jó ez Famionnak? – tette fel a kérdést Dia. Sanyi és Nathaniel ránézett. A lány folytatta: - Elpusztít bolygókat, csak mert kedve tartaja? Vagy... hogy van ez?
Sanyi a fejét rázta.
- Nem, valószínűleg Famion inkább a mi bosszantásunkra intéztet el bolygókat, mert tudja, hogy mi a hírnevünket akarjuk visszaszerezni azáltal, hogy segítünk másoknak. De így ebben megakadályoz, és ha megöl engem és téged, akkor máris elvett egy esélyt Mardigótól a védekezésre. Azt gondolom, hogy Famion vagy uralni akarja Mardigót (így állva bosszút), vagy elpusztítani akarja, hogy ezáltal is elégtételt vegyen önmaga számára. De egyébként – porolta le a tunikája ujját -, tényleg igazad van. Értelmetlen az egész, de hát, mint tudjuk, Famion nem egy észkombájn, jellemző tehát, hogy ilyen hülyeségeket töri a fejét.
Dia nevetett, de Nathaniel csak a fejét csóválta.

- Mi az, Nathan?
- Azt elismerem – kezdte lassan bólintva -, hogy Famionnak a veletek való terve elég értelmetlennek látszik, de azt ellenzem, hogy alábecsüljétek. Nagyon ravasz, és jó harcos! Sosem szabad lebecsülni egyetlen ellenséget sem!
- Jól van – legyintett Sanyi. – Nem becsüljük le.
Nem sokkal később Dia felült Sanyi elé, a fiú beindította a járművet, s ismét nekiindultak.
- Mikor érünk már oda? – türelmetlenkedett Sanyi. – Már vagy egy napja úton vagyunk! Fáradt vagyok, éhes is, szomjas is!
- Leszel is még – felelte Nathaniel, s bekanyarodott egy árnyas erdőbe.
- Na neee! Én ide nem jövök be! – jelentette ki Sanyi, s leállította a gozugját. – Menj, ha akarsz, Nathan, de én be sem teszem a lábam, ahol még farkas is lehet...
- Ugyan már, Sanyi! Gyere már! Meg akarod állítani Famiont, vagy sem?
- Az a baj, hogy ő akar megállítani engem – morogta a fiú, de azért elindult.
Odabenn azonban olyan sötét volt, hogy Nathaniel hamarosan eltűnt a szemük elől.

Folyt. köv.