Famion palotája - IV. rész - 7.

- Hol van Nathan? – kiáltott fel Dia kétségbeesetten. A föld felett lebegtek alig 10 centire. Sanyi a kormányt markolta.
- Végülis a varázspálcám még megvan... – motyogta, s előhúzta a pálcát. – Hmm... Te emlékszel, hogy lehet világosságot csinálni?
- Öh...
A fiú váratlanul a homlokához kapott.
- Ja, persze... Wolter!
Azonnal kis fénykör vette körül őket. Sanyi körülnézett.
- Nem látok senkit – dörmögte. A szeme összeszűkült. – Hacsak... várj, Dia, had nézzem meg ezt a micsodát... – lekászálódott a gozugról, és elindult – magával vive a fényt tevő pálcát is.
- Sanyi, várj! Gyere vissza! – kiáltott fel Dia. Sérült karja tompán sajgott, s ez megakadályozta Sanyi követésében. – Gyere vissza!

A fiú alakja azonban egyre inkább elhalványult. Dia, jobb ötlet híján, lábával rátaposott az indítókarra, s azon nyomban Sanyi nyomába eredt.
Ahogy ment, egyre jobban kivilágosodott. Legalábbis úgy tűnt, de Dia most már fekete helyett csak fehérséget látott. Köd?
Leállította a járművet, s nyugtalanul forgolódott.
- Sanyi! Sanyi, hallasz? Válaszolj!
Nem volt válasz.
Dia szívét megdermesztette a jeges rémület.
- Nathaniel! Itt vagy? Sanyi, Nathaniel! Itt...
RECCS.

Dia felnézett. De mivel a ködtől nem látott semmit, nem tudott rájönni a különös hang eredetére sem.
- Segítség!
RECCS. ROPP. RECCS.
Dia egyre jobban megijedt. Talán jobban tenné, ha továbbmenne?
Reccs, ropp, reccs, ropp – valaki futott a közelben. És zihált. A ziháló hang egyre közelebbről hallatszott. Ez a zihálás idegen volt Dia számára.
- HRRRRGGGGRRRH!!!!!!!
Dia akkorát sikított, hogy majdnem leesett a gozugról. Lába egyből az indítókar felé lendült, amikor egyszerre egy mély férfihang hasított a levegőbe:
- Sergew!
Hatalmas, vakító fény villant a ködben, Sanyi pedig lihegve odafutott Diához, aki viszont nem láthatta őt.
- El innen, gyorsan! – zihálta.
- Sa-Sanyi? Hol... hol vagy? Nem látok semmit...
Sanyi rámeredt.
- Hogy-hogy? Tudom, hogy sötét van, de...
- A köd. Te nem látod?
- Nem...
- És...
Dia felsikoltott. A ködből mintha fekete alakok bontakoztak volna ki.
- Sanyi... itt van... itt vannak... valakik!
- Hol? – kérdezte a fiú. – Én senkit se látok...
- Sanyi, vigyázz! – kiáltott fel Dia rémülten.
- Mi az?

Az egyik árny Sanyi után nyúlt. A fiú azonban nem vett észre semmit.
- Dia, itt nincs senki..
- Dehogynem! Sanyi, fordulj meg...!
Sanyi megfordult.
- Dia, itt nincs semmi.
Dia zihálva a gozug-ba kapaszkodott.
- Én látom... ott van mögötted...
Sanyi visszafordult, odalépett hozzá, és megfogta a kezét.
- Ne aggódj, nincs itt semmi. Csak az a farkas volt, de azt elintéztem.
- Te nem látod? Itt vannak...
Aztán hirtelen valami megvillant Dia előtt, és a köddel együtt minden eltűnt, csak Sanyi, a gozug és a sötétség maradt.
- Most meg minden eltűnt...
- Na látod – mosolygott Sanyi.
Megreccsent egy ág, s hideg szél söpört végig az erdőn. Dia fázósan húzta össze magát. Sanyi szorosan átölelte.
- Ne aggódj, Dia, nincsen semmi baj. Itt vagyok és vigyázok rád, amíg Nathaniel vissza nem tér. – ismét magasra emelte a pálcáját, s újra fényt varázsolt. – Így már jobb, nem? – mosolygott le a lányra.
Dia bólintott, de tovább reszketett.
- Azt hiszem itt valami baj fog történni – suttogta. – Mi van, ha... ha ez... ez is... ez a köd az árnyakkal... szintén lá... látomás?
- Ugyan! Ez csak a hely teszi, úgy tűnik, egyes embereknél. Vagy csak lányokra hat, és fiúkra nem. Elvégre én nem láttam se ködöt, se szörnyeket.
- Ezek sötét árnyak... nem szörnyek, Sanyi.
- Mindegy, a lényeg: nincs itt senki rajtunk kívül.
Egy kicsit távolabb azonban egy idegen olvadt össze a sötéttel Sanyiék háta mögött. Lassú léptekkel közeledett a két gyerekhez.
- Különben is – folytatta közben Lawren Sándor -, ha bárki idejön, nem hagyom, hogy bántson téged. Majd a gozuggal elrepülünk, jó?

Az idegen hangtalanul megállt a gozug mellett, végül lehajolt, és munkához látott. Sanyiék nem vettek észre semmit.
- Jó – mondta Dia. – Csak ne történjen semmi!
- Nyugi, nem fog. Csak tudnám, Nathan hova tűnhetett! – sóhajtott fel Sanyi, és körülnézett.
Az idegen felegyenesedett, de véletlenül belerúgott a járműbe.
Sanyi megfordult.
- Mi volt ez?
Az idegen gyorsan lebukott a gozug mellé, így Sanyi nem láthatta meg őt.
- Nem tudom – mondta Dia. – Szerintem jobb ha azonnal elmegyünk innen.
- Igazad van – bólintott Sanyi.
Elindult a gozug felé, ám ekkor Dia felkiáltott.
- Nathan!
Sanyi megfordult. Valóban Nathaniel tántorgott ki a fák közül.
- Me... mene... küljetek – hörögte.
Dia összevonta a szemöldökét.
- De hát... Nathan!

A férfi azonban már nem válaszolt. Orral bukott a földre, hátán egy hatalmas vérfolttal. A holttest mögött pedig egy másik idegen állt, késsel a kezében.

Dia megkövülten állt. Közben a másik alak rávetette magát Sanyira, átkarolta a nyakát, és megpróbálta megfojtani őt.
A fiú fuldokolva megragadta az idegen karját, hogy lefejtse magáról, de sikertelenül. Hörögve próbált segítségért kiáltani. Pálcája kihullott a kezei közül.
- Hrrrghre... D... sai... hrrg...
- Sanyi...?
Dia megfordult. Oda akart futni Sanyihoz, s ezzel sikeresen rálépett Sanyi varázspálcájára, ami fájdalmas reccsenéssel kettétört a talpa alatt.
Sanyi kétségbeesetten hadonászott.
- Hgrrtz... reuz... dhgh... ghhhhr...
Az idegen, aki Sanyit fojtogatta, hirtelen Diára mutatott.
- Hé, állj csak meg ott! Állj meg, és ne mozdulj, vagy a barátodnak annyi!
Sanyi ellilult arcára pillantva Dia bólintott, és megállt.
- Ahhhgggrrr...
- Csend legyen! – mordult rá a férfi, és még szorosabban karolta át a nyakát.
Sanyi még szörnyűbb hörgést produkált.
- AHTHZG...!!!
A fiú rémülten kapálózott. Hányingere volt, a szeme könnybe lábadt, s a világ forogni kezdett körülötte. Már csak foltokat látott.
- Maradj veszteg! – ordított rá foglyulejtője. A másik félrelökte a földbe gyökerezett lábú Diát, és lefogta Sanyi lábát. A fiú remegő kezét kinyújtotta Dia felé.
- A... a...hr... hrr... e...
Sanyi feje ernyedten előrebukott. A két férfi rögtön elengedte. Sanyi a padlóra dőlt, és nem is mozdult többet.
- SANYI!!!!
Dia térdre roskadt a fiú mellett. Megrázogatta Sanyi vállát.
- Sanyi, ne... térj magadhoz... Sanyi... kérlek... áááu!
Az egyik ismeretlen felrántotta a hajánál fogva.
- Így ni. Mehetünk is.
Azzal a kapálózó Diát és az eszméletlen Sanyit még beljebb vonszolták a titokzatos erdő mélyébe.


Sanyi arra eszmélt, hogy Dia simogatja a homlokát.
Még mindig szörnyű hányingere volt. Nyelt egyet.
- ’ia? – nyögte. – ’ol vagyunk...?
A lány szomorúan mosolygott, és kisimította a fiú haját a szeméből.
- Nem tudom, Sanyi. Csak... annyit, hogy egy cellában.
Sanyi köhögött.
- ’ideg van... – motyogta. – M.. mi... miért?
Dia a fejét rázta.
- Nem tudom, engem is leütöttek.
Sanyi behunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni magát.
- Fel kéne ülni... – motyogta kábultan.
Mikor felült, kicsit szédült is, de mikor Dia segítségével talpraállt, a szédelgés is elmúlt.
A cellájuk barátságosnak hatott. A rácsos ablakokból beáradt a napfény. A priccshez, melyen eddig Sanyi hevert, egy lapos rongy szolgált párnaként, és egy ütött-kopott takaró.
- Megölöm ezeket... – nyögte Sanyi. Holtsápadt volt az arca. – Elegem van...
Tántorogva elindult, de aztán összecsuklott.
- Sanyi!
A fiú nehezen, mélyen lélegzett.
- Nem vagyok jól... – suttogta.
- Vettem észre – felelte Dia zordan. Aggódva hajolt Sanyi fölé.
- Fáj valamid? Szédülsz? Hányingered van?
- Minden... – nyöszörögte Sanyi. – Dia...
A lány még közelebb hajolt.
- Igen?
Sanyi hol jobbra, hol balra fordította a fejét.
- Dia... én... nem tudom... nem tudom, tovább tudom-e ezt csinálni...
- Sanyi, miket beszélsz?
- Nem vagyok jól... azt hiszem, meg fogok halni.
Dia meghökkent.
- Butaság! Egy kicsit nem érzed jól magad, ez minden.
Sanyi mélyet lélegzett.
- Nem tudom, de most... valahogy... minden... olyan elveszettnek tűnik...
- Jaj, Sanyi... – Dia megsimogatta Sanyi arcát. – Ne gondolj ilyenekre.
- De... miért? Nézz rám... egy halom szerencsétlenség vagyok...
- Nem vagy az. Ne mondj ilyet. Én tudom, hogy nem vagy az.

Ekkor vette észre, hogy Sanyi, rá egyáltalán nem jellemző módon, könnyes szemmel pillant rá.
- Sanyi! – kiáltott fel döbbenten. – Te sírsz?
- Nem, csak... azt hiszem... hogy nem fogom bírni ezt az egészet idegekkel.
- Ne beszélj butaságokat.
Dia gyengéd hangja nyugtatóan hatott Sanyira. Az, amit a lány nyújtott neki, felélesztett valami gyönge reménysugarat. Hogy talán sikerül... hogyha...
- Nem tudom... – motyogta. – Nem tudom mit gondoljak.
- Sokszor adod fel, pedig...
- ... nem szabadna, tudom. Tudom.
Sanyi nyelt egyet.
- Egyetlen esélyem a túlélésre, hogy bízzak abban, aki bennem hisz.
Egymásra néztek.
- Akkor? – szólalt meg végül Dia. – Bízol bennem?
Sanyi nem szólt, csak óvatosan felült, és nekidöntötte a fejét Dia karjának.
- Igen, Dia. Benned mindig bízom.

Nem sokkal később Sanyi kimerülten elaludt. A sötétben ijesztően fehérnek tűnt az arca, homloka verejtékben fürdött. Dia a priccsén ült, és a sebét vizsgálgatta.
Leszedte Sanyi már vértől csatakos kötését, és óvatosan megérintette a sebet.
Szúró fájdalmat érzett, felszisszent. Megállíthatják-e így Famiont?
Sanyi a túloldalon mocorogni kezdett, majd egy fájdalmas kiáltással felült.
- Aúú...!
- Mi az? – nézett fel Dia.
Sanyi a vállát markolta.
- Nagyon fáj a vállam... – nyögte. – Vérzik is, látod?
- Jézus! – pattant fel a lány. Odaszaladt hozzá. – Sanyi, mitől vérzik? Csak nem lőttek meg téged?
A fiú aggódva nézett rá.
- Nem tudom... – motyogta tanácstalanul. – De eléggé fáj.
Hirtelen megszédült, és csaknem Dia karjaiban kötött ki.
- Sanyi...!
A fiú gyorsan visszafeküdt.
- Szédülök is... – nyögte.
- Jól van... – Dia felnyögött a karjába hasító fájdalomtól. – Feküdj le, és próbálj aludni... addig én...
Váratlanul elhallgatott. Odakintről ordítozás és lövések zaja hallatszott, aztán valaki rámordult az őrre:
- Mozgás, nyissa ki!
Elfordult a kulcs a zárban, és egy magas férfi a padlóra taszította az őrt, aki remegve próbált talprakecmeregni, de a férfi kíméletlenül lelőtte.
Dia és Sanyi hitetlenkedve néztek a férfira, aki hátravetette a csuklyáját.
- Lawren, Kindes? – zihálta.


- Calistar mester? – hökkent meg Dia. – Mit... hogy kerül ide?
Calistar zihált külseje arról árulkodott, hogy nehezen tudta átverekedni magát az őrségen. Sietős léptekkel ment oda hozzájuk.
- Eleshar igazgató úr küldött – felelte. – Lagerfeltet ismételten megtámadták, továbbá megtudtuk, hogy foglyulejtettek titeket Retón.
- Honnan...?
- Egy Retóitól... ő tudott róla, hogy idejöttök, s megbíztuk vele, hogy értesítsen minket, ha baj lenne. – felsóhajtott. – Tehát eljöttem.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Dia is. – Épp jókor érkezett, Calistar mester! Engem meglőttek, Sanyi rosszul van, és... szerintem neki is belelőttek a vállába...
Calistar összevonta a szemöldökét. Félrehúzta a köpenyét, és két üvegcsét vett elő belőle.
- Tessék, igyátok meg... Lawren már ivott egyszer, még Rtuz-on.
- Mi ez?
- Erősítőszer a Lahutummal keverve.
Dia Sanyira nézett.
- Sanyi?
A fiú nem felelt. Nehezen lélegzett, a szemét behunyta.
Calistar odalépett, és Sanyi fölé hajolt.
- Lawren!
Kicsit megpofozgatta a sápadt arcot.
- Lawren!
Semmi.
A férfi Sanyi sebére pillantott. A vér lassan folydogált Sanyi tunikáján.
- Talán a vérveszteség... – mormolta. - Azt hiszem, legjobb lesz visszamenni a hajómhoz! Aztán utánanézhetünk Famionnak is. Gyerünk, Kindes!

Felnyalábolta Sanyit, és kiterelte Diát a cellából. Kietlen táj tárult Dia szeme elé: az erdő fái azonban még látszottak a távolban.
- Vagy egyszerű banditák, vagy Famionnak dolgoznak – morogta Calistar, kényelmesen átlépve egy holttestet. – Mindenesetre nem tanácsos összeakaszkodni velük.
A Calistar hajójáig levő utat gyors tempóban tették meg.
- Akkor tehát segít megölni Famiont, mester? – kérdezte Dia lelkesen. A karja tompán sajgott, de legalább nem vérzett annyira. Nagy csalódására Calistar a fejét ingatta.
- Ez nem az én küldetésem, nektek kell véghezvinnetek, de abban, igen, segítek, hogy minél előbb odajussatok.
- Értem – bólintott Dia.
Végre odaértek a hajóhoz. Calistar lefektette a fiút a raktérben, szájába csöpögtette az erősítőt, és az elsősegélycsomag segítségével bekötözte és ellátta mindkettőjük sebét.
- Köszönöm – bólintott a lány hálásan.
Calistar elfordult.
- Nos, tehát hogy is kezdetek hozzá?
- Hát... öh... Elindultunk Nathaniel Denmarkkal... aki gozugárus volt. Sajnos mikor elfogtak minket, leszúrták. – szomorúan lehorgasztotta a fejét. – Rossz irányba mentünk. Most már tudom. De... már majdnem őszben vagyunk, igaz?
A férfi ránézett.
- Nos, tény, közel kerültetek már. A háború alatt sok-sok rablóbanda lepte el Retót. Ezek itt – bökött fejével a halott őrök tetemei irányába -, szintén rablók voltak, méghozzá Flaymok. Bursákat már alig látni. Retóiakról nem is beszélve!
Megcsóválta a fejét.
Ekkor elhaló nyöszörgés hallatszott hátulról. Dia és Calistar hátrafordultak.
- Ah – szólt Calistar elégedetten. – Tehát magához tért.
Mindketten odamentek. Dia lehajolt Sanyihoz.
- Jobban vagy?
Sanyi mély levegőt vett, és sikerült kipréselnie magából egy mosolyt.
- Igen, már... kicsit jobb.
Calistar odalépett Sanyi mellé, és lenézett rá.
- Isten hozott nálam, Lawren. Jobban is vigyázhatnál az egészségedre! A túl sok öntudatlanság nem tesz jót. – egy pokrócot halászott elő. – Nesze – dobta rá a fiúra. – Nem árt a pihenés. Éjszakára kimegyünk.
- Ki? De hát...
- A hajón túl meleg lesz – mondta magyarázatképpen a férfi, és visszament a pilórafülkébe.

Dia Calistar után nézett, aztán visszafordult Sanyihoz, betakargatta, majd odaült Sanyi lába mellé.
- Jaj Sanyi...
- Mi az?
Dia mosolyogva csóválta a fejét.
- Kész bajkeverő vagy.
- Micsoda? Nemcsak én! – tiltakozott a megszólított. Dia megszorította a kezét.
- Igazad van, nemcsak te, hanem én is, de abban nem téved Calistar, hogy a sok öntudatlanság...
- Én csak téged akartalak megvédeni, ez is baj?
- Jaj dehogy baj! Csak azt akarom mondani, hogy próbáld kerülni a sok ájulást.
- Te inkább ne is beszélj!
- Nem engem ütnek le folyton, ezt vésd az eszedbe, te hős! – szólt a lány, két kezébe fogva Sanyi arcát. Sanyi érezte, ahogy Dia egy puszit nyom a feje búbjára.
Zavartan motyogott holmi „Nem vagyok hős”-ről.
Dia a füléhez hajolt, és suttogott valamit. Sanyi a homlokát ráncolva nézett rá, mire Dia még egyszer elismételte. Calistar töprengve figyelte őket.
A mozdulatok nagyon is önmagukért beszéltek, s Calistar rájött, hogy valóban nem tévedett. Dia és Sanyi egymásbaszerettek. De vajon mikor?
Persze, Kindes Diánán mindig is látszott, hogy vonzódik Lawrenhez – folytonos aggodalma elárult mindent. De Lawren annál jobban titkolta az érzéseit... talán. Vagy mégsem?
Tovább figyelte őket. Sanyi most már mosolyogva bólintott. Úgy tűnt, végre megértette.
Széles mosollyal felült.
- Én is – mondta. – De nem hiszem, hogy megérdemlem ezt. Én...
A mondat végét Calistar nem hallotta, mert Sanyi halkabban beszélt. Magában szitkozódva fordult el. Milyen dolog hallgatózni? Mint egy ötéves, úgy viselkedik! Lawren és Kindes szerelmesek – na és aztán? Több millió kamaszszerelem létezik a világon!
Így hát a műszerfalat tanulmányozta, miközben a háta mögött Sanyi magához ölelte Diát.

***

Calistar a tűzbe bámult.
- Remélem, sikerül eljutnotok Famionhoz, és megölni őt – szólt halkan.
- Én is – bólintott Lawren.
- Nagyon fontos lenne!
- Tudom.
Dia az egyik fatörzsön kuporgott.
- Mikor megy el, Calistar mester?
A férfi felhajtotta az üvegéből a maradék italt.
- Holnap – felelte, és jelentőségteljesen a két kamaszra nézett. – Felteszem, ti is akkor indultok.
- Nos, hát... – Dia Sanyira nézett. – Gondolom...
Lawren bólintott.
- Igen, úgy célszerű lenne. Most már valamivel jobban vagyok, és szerintem Dia is.
- Helyes – biccentett a tanár. – És, hogy el ne felejtsem, magammal hoztam két revolvert is.
Dia felkapta a fejét, s viszonyogva hátrahőkölt.
- Életemben csak egyszer vettem kézbe revolvert, de többet se akarok!
Sanyi vele ellentétben felszegte az állát.
- Ez nagyon jó ötlet, de még mindig nem értek egyes dolgokat.
Calistar ránézett.
- Mire gondolsz?
Sanyi heves kézmozdulatok kíséretében magyarázkodni kezdett.
- Ez az egész a mi küldetésünk, nem? Akkor Eleshar... azazhogy az igazgató úr miért küldte utánunk önt?
- Mint korábban mondtam, Lawren, ez egy veszélyes küldetés, és Retói barátunknak jelentenie kellett minden egyes lépéseteket. Bajba jutottatok, és ezért kellett ideutaznom.
- De...
Dia kezdte megérteni, Sanyi mire gondol. Calistarhoz fordult.
- Ezzel az erővel ön is segíthetne elfogni Famiont, nem? – jelentőségteljesen kihangsúlyozta az ön is segíthetne szavakat.
Calistar a fejét csóválta.
- Ez a ti küldetésetek – ismételte. – Mi nem szólunk bele.
- De beleszóltak már! – csattant fel Sanyi. Mielőtt észbe kaphatott volna, az indulatos mondat már kicsúszott a száján.

A férfi olyan gyorsan fordult felé, hogy Dia egy pillanatra azt hitte, Calistar felpofozza Sanyit – de nem így történt. Hiába nézett Calistar úgy, mint vadállat a zsákmányára, Sanyi eltökélte, hogy ezúttal beszélni fog és nem retten meg.
- Akkor meg mi értelme az egésznek? – széttárta a karját, mély hangja megzavarta az erdő csendes, nyomasztó csendjét.
Calistar felsóhajtott, és felkapott egy gallyat, amit a ropogó tűzbe dobott.
- Engem utasítottak, nincs beleszólásom abba, amit az igazgató csinál.
Sanyit nem elégítette ki a válasz.
- Akkor kérdezze meg maga is! Ha Lagerfeltet megtámadták, magának ott kéne lennie, ahelyett, hogy itt ül a babérjain, és...
- Elég! – emelte fel a kezét Calistar. Szinte remegni látszott a levegő az egyre növekvő feszültségtől. Sanyi is érezte, hogy ismét túllőtt a célon, mert rögtön hallgatásba burkolózott.
- Gyertek a revolveretekért – szólt Calistar felállva, és nagy léptekkel elindult. A két gyerek felpattant, és követte.
- Élelmet is hoztam – mormogta Calistar, miközben előszedett két fekete rongyba tekert kis csomagot. Egyiket Sanyinak, másikat Diának adta, aztán hirtelen letérdelt, és megfogta Dia karját.
- Mutasd a sebed!
- M-miért? – kérdezte a lány megszeppenve.
Calistar nem felelt. Dia megadóan felhúzta a pólója ujját. Calistar megérintette a kötést, aztán gyors iramban lefelé szedte.
- Most mit csinál?
- Kicserélem a kötést – hangzott a kurta válasz. Calistar gyors pillantást vetett Dia kérdő arcára a sötétben. – Jobb az elővigyázatosság.

Sanyi közben kicsomagolta a fegyvert, és áhítattal simított végig a revolver tusán. Szinte automatikusan tette ujját a ravaszra, éppúgy, mint régen, kisfiúkorában, amikor rendőröset játszott játékpisztollyal. Mint mindig, meghúzta a ravaszt, s mikor az nagyot dörrent, a golyó süvítve lyukat mélyesztett a hajó falába. Calistar összerándult, megpördült, s kikapta a meglepett fiú kezéből a fegyvert. Dia felsikoltott.
- Ezzel ne játssz! – förmedt rá Calistar tanítványára. Sanyi lesütötte a szemét.
- A golyókkal meg takarékoskodj – tette hozzá halkabban a férfi, és ledobta Sanyi mellé a revolvert.
Morogva kicserélte Dia kötését, aztán magához intette a „rosszcsontot”.
- Mikor lőttek bele a válladba, Lawren?
Sanyi meglepődött.
- A... hát... öö... nem tudom. Igazából csak felébredtem arra hogy fáj a vállam.
- És vérzett is – szólt közbe Dia.
- És... szédültem is tőle! Mikor elfogtak minket, majdnem megfojtottak.
- Engem meg a hajamnál fogva cibáltak – vette át a szót Dia fintorogva. – Aztán meg leütöttek.
Calistar egyik gyerekről a másikra nézett, végül töprengve a homlokát ráncolta.
- Ez több szempontból is nagyon érdekes. Nem tudom mi késztette rá a Flaymokat, hogy Retóra jöjjenek háborúzni, sem azt, hogy a Bursák miért védik ennyire a retóiakat, sem azt, hogy miért nem öltek meg titeket, ha megvolt rá az alkalom...
- Biztos Famionnak tartogattak kétfogásos ebédnek – dohogott Sanyi.
- Jaj már, Sanyi! – csattant fel Dia.
- Miért? Famion maga akar megölni minket, nem? Lehet, hogy titokban kannibál.
Dia mordult egyet.
- Elég az ostobaságokból, Lawren! – szólt rá Calistar is. – Famion nem kannibál. Egyszerűen, mint oly sokan is, Mardigo végét akarja – biccentett a két gyerek felé -, először kezdve a lázadó retóiakkal és bursákkal, aztán veletek...
- Azaz a finom ebéddel – szúrta közbe Sanyi elégedetten bólogatva.
- ... folytatva – fejezte be Calistar, figyelmeztető pillantást vetve Sanyira.
- Kin akar bosszútállni azzal, hogy felrobbantja Rtuzt, aztán Retót? – tette fel a kérdést Dia.
Sanyi fejétcsóválva ciccegett és úgy tett, mint aki jóízűen táplálkozik, kezében egy csonttal.
- Mindig is tudtam, hogy a fickó enyhén flúgos!
- Te meg mit csámcsogsz? – nézett rá Dia.
- Békacombot ropogtatok – felelte Sanyi „teli szájjal”. – Ez csak a reggeli, utána jön a főfogás!
Dia nagyon igyekezett megőrizni a komolyságát. Calistar ellenben csak még ingerültebb lett.
- Hagyd abba az idétlenkedést, Lawren! Ezrek életéről van szó, miközben te békacombot ropogtatsz, és kilyukasztod a hajóm falát!
Diából kirobbant a nevetés, Sanyi pedig elégedetten vigyorgott.
- Ahogy óhajtja, mester – felelte gúnyosan. Calistar mély levegőt vett. Legszívesebben ráordított volna a fiúra, de végül csak higgadtan így szólt:
- Szentelenségedet, fogd vissza, legyél szíves.
- Ahogy óhajtja, mester – bólogatott Sanyi, továbbra is szemtelen hangnemben.
Calistar ismét hosszú, mély lélegzetet vett.
- Lawren – kezdte vészjósló hangon, és lassan megfordult. Sanyi rávigyorgott, de aztán rájött, hogy jobb lesz, ha nyugton marad.
- Ne kelljen még egyszer rádszólni – figyelmeztette a mester.
Sanyi nem szólt.

- Nos, térjünk vissza az eredeti témához – javasolta a férfi pár perc szünet beállta után. – Hol is tartottunk?
Mivel Sanyi nem volt hajlandó beszélni, így Dia válaszolt:
- Sanyi vállánál.
- Igen, igen. Nem ártana tüzetesebben megvizsgálni azt a sebet, mert gyanítom, nem lőttek meg, ha csak fojtogattak.
A két gyerek várakozón nézett rá, Calistar azonban az égre nézett.
- Hajnalodik – mondta. – Azt hiszem, ideje indulnom. Még sok dolgom van. Tessék... – előhalászott egy kis zsákot.
- Élelem nehéz napokra.
- Oh... ! Köszönjük, Calistar mester.
- Most pedig akkor menjetek vissza a táborotokhoz. Sok szerencsét, és persze jó éjszakát. – azzal a pilótaülésre ült, és kihúzta a rámpát. Diáék búcsút intve lesiettek, és a tábortűz felé vették az irányt, miközben Calistar az égbe emelkedett és parányi ponttá zsugorodva eltűnt a szemük elől.

***

Sanyi ásított.
- Fáradt vagyok.
- Én is.
Ott ültek egymás mellett a tűzbe bámulva. Karjuk könyöktől vállig összeszorult, ami Diát kellemes borzongással töltötte el, s ezen, megmagyarázhatatlan módon, mosolyognia kellett.
- Mi olyan vicces?
- Semmi. – A lány még szélesebben mosolygott. – Csak eszembe jutott valami.
- Mi?
A lány felkacagott, a fejét csóválta.
- Ti fiúk mindent tudni akartok, igaz?
- Hát... végülis igen!
Dia továbbra is a fejét ingatta, aztán hirtelen témát váltott.
- Szerinted mi van a válladdal?
- Nem fáj. Na, de tényleg... mi jutott az eszedbe?
Dia felsóhajtott. Felmarkolt a földről pár kisebb ágat, és a tűzet piszkálta. Aztán hirtelen letette az ágat, és szembefordult Sanyival.
- Csak...
- Csak mi?
- Sanyi, emlékszel rá, amikor először találkoztunk?
- Úgy érted, Baebar óráján?
- Nem, amikor... amikor megkínáltalak Noblenottal.
Sanyi elhúzta a száját.
- Igen, emlékszem.
- És... és... emlékszel amikor...
- Jajj, Dia, hagyd már ezt az emlékezést! Mindenre emlékszem.
- Mindenre? – kérdezte halkan a lány.
- Igen, mindenre. – Sanyi hangja türelmetlenül hangzott.
- No mi az? Dühös vagy?
- Nem... – morogta a srác és elfordította a fejét.
- De, dühös vagy, valld be!
- Miért lennék dühös?
- Ezt csak te tudhatod – felelte Dia.
Sanyi felhorkant, és visszafordult hozzá.
- Még mindig nem mondtad meg, mire gondoltál.
- És ha nem mondanám el továbbra sem, mit tennél?
- Nem tudom.
- Furcsa vagy mostanában – nézett rá Dia szemforgatva. – Nem ismerek rád. Te nem vagy ilyen.
- Én? Dehogynem. És – tette hozzá -, nem vagyok dühös.
- Mi bajod, Sanyi?
A fiú lehajtotta a fejét.
- Nem tudom.

Dia finoman rátette mutatóujját Sanyi orrára, másik kezével az állát kormányozta felé.
- Miért nem mondod el?
- Mert nem tudom! Nem tudom milyennek kellene lennem, de nem is érdekel. Hogy mondjak el valamit, ami nem tudom miért van?
Egy pillanattal később pedig már a fejét rázta.
- Bocs – motyogta.
Dia nem felelt. Sanyi felpillantott rá. Tekintete találkozott Diáéval, aztán a lány elkapta a tekintetét.
- Tényleg bocs – ismételte meg.
Dia sóhajtott.
- Nincs semmi. Nem sértődtem meg, nem volt min.
Sanyi bólintott.
Pár percig mozdulatlanul ültek. Sanyi titokban Diát leste, aki meg sem szólalt. Mereven elnézett Sanyi mellett.
- Dia...
- Igen? – fordult vissza a lány.
Sanyi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül erre nem volt szükség. Dia rátette az ujját a fiú ajkára.
- Cssss...
Sanyi nyelt egyet.
Dia közelebb hajolt hozzá; arcát megvilágította a sápadt holdfény.
- Túl sokat töprengsz, Sanyi.
Sanyi vállat vont.
- Lehet.
- Mi lenne, ha lazítanál egy kicsit?
- Arra nincs idő.
- Ugyan már, Sanyi!
- Most Famionnal kell foglalkoznom. Később ráérek lazítani.
- Így volt a tanulással is – morogta a lány. – De ne hajszold túl magad, erre vigyázz!
- Nem fogom.
Dia Sanyi kifejezéstelen arcát fürkészte.
- Mire gondolsz? – hallotta a fiú hangját.
- Hm? Ja, semmire. Csak nézlek.

Sanyi viszonozta Dia tekintetét.
- Miért?
- Nincs olyan, hogy „miért”. Meggyőződésem, hogy nem pihensz eleget. Ne töprengj!
- Muszáj – válaszolta a srác kényszeredett mosolygással. – Te sosem töprengsz.
- Dehogynem. Csak én képes vagyok észrevenni, mikor kell meghúznom a határt a magánéletem és a küldetéseim között.
- Most meg mire célzol? – csattant fel Sanyi.
- Ne érts félre, Sanyi. – Dia kinyúlt és megérintette a fiú homlokát, hogy aztán végigsimítson rajta. – Csak aggódom érted.
- Aggódsz... értem? M... Miért?
- Túlhajszolod magad.
- Én? Nem!
- De, igen.
- Én nem! Tök jól vagyok!
Dia félrebillentette a fejét.
- Naaa... azért ez nem teljesen igaz, te is tudod.

Sanyi motyogott valamit.
- Jó, hogy ilyeneket veszel észre – mondta végül.
- Hát igen. Mit is tennél te nélkülem?!
Sanyi megvakarta a fejét.
- Hmmm... most soroljam?
- Undok! Ronda!
Sanyi nevetve emelte fel a karját. Dia belebokszolt.
- Jól van, csak vicceltem!
Sanyi lehajtotta a fejét. Mosolygott.
- Remélem, hogy sikerül Famion...
- Sanyi! – figyelmeztette Dia.

A srác felemelte a kezét:
- Jól van, jól van, nem szóltam!
- Próbálj már egy kicsit nem Famionnal foglalkozni!
- Hát akkor mivel foglalkozzak?
- Például... Velünk!
- Velünk? – ismételte Sanyi meglepetten. – De hát minek...
Dia szeme megvillant. Felállt, és a tábortűz másik oldalára ment. Sanyi a nyakát kitekerve nézett utána, végül feltápászkodott.
- Jól van, bocs! – tárta szét a karját. Dühös volt. Miért van, hogy a lányok mindenen megsértődnek?!
Dia nem válaszolt.
- Dia...
Sanyi a szavakat kereste.
- Figyelj... – kezdte. – Én... izé... csak... azt szeretném, ha... túlesnénk... ezen az ügyen, és aztán... felőlem... annyit lazíthatunk, amennyit akarunk!

Odament Dia mögé, és masszírozni kezdte a lány vállát.
- Ne haragudj... tudod én... – elnézett Dia feje mellett. – Nem is tudom mit mondjak...
- Nem kell mondanod semmit – felelte a lány rekedten, és felszegte az állát.
Sanyi keze egy pillanatra megpihent.
- Tudom, hogy... ezek a küldetések... nem tesznek jót... nem tesznek jót a kapcsolatunknak. – folytatta a masszírozást. Dia némán tűrte.
- De... ne aggódj... majd... több időnk lesz. Ez most... rossz korszak, tudom.
Dia hirtelen megfordult. Sanyi meglepetten eresztette le a kezét.
- Tudom... Sanyi.
- Akkor... jó. Hogy van a karod?
- Jaj hagyd már ezt! – fakadt ki a lány.
- Jól van, meg se szólalok.

Sanyi némán figyelte a lány komor arcát. Aztán felemelte Dia állát, és mélyen a szemébe nézett.
- Neked is lazítanod kéne – állapította meg halkan. – Elég elnyűttnek tűnsz.
- Mi van, most orvososat játszunk?
- Igen! És... nem szeretem, ha dühös vagy rám.
- Miért, most az vagyok?
- Igen, szerintem az vagy.
Dia kiszabadította az állát, és elfordult.
- Mindketten megváltoztunk.
- És rossz irányba, igaz? – kérdezte mögötte Sanyi.
Dia visszanézett rá, és némán bólintott.
Sanyi lassan bólogatott.
- Oké... de... azért... nem kell kétségbeesni. Mindenki életében vannak jó és rossz idők. Ha kölcsönösen fárasztjuk egymást, akkor... én akkor sem mondok le rólad, elnyűttke!
Dia önkéntelenül is elnevette magát.
Sanyi is nevetett.
- Hát nem az vagy?
- Nem tudom.

Sanyi arcáról leolvadt a mosoly, aztán fejét közelebb dugta Diáéhoz, és a lány nyakában lógó medált figyelte.
- Ez a medál... emlékszem, amikor először megláttam.
Dia elpirult. Igen, arra ő is jól emlékezett. Nagyon is jól.
- Tudod Dia... van benned valami és ebben a medálban.
- Minketten elnyűttnek látszunk?
Sanyi nevetve rázta a fejét.
- Nem... Mindketten hipnotizáló erővel hattok az emberre.
Dia meglepetten pillantott fel rá.
- Sanyi, éjjel van. Szerintem azért látszunk elnyűttnek, nem?
- Hát... – Sanyi hangja hirtelen elfúlt. A Dia szemében örvénylő kék alagutat figyelte, miközben megszorította Dia medálját.
- Sanyi...?
Sanyi lepillantott, és megnyomta a lány orrát.
- Mi az, elnyűttke?
- Ne nevezz már így! Megjegyzem, te se nézel ki jobban. És ne nyomkodd az orromat! – csapott Sanyi kezére. A srác elvigyorodott, aztán tekintete ismét az alagútra tévedt.
- Olyan... furcsa a szemed...
- A szemem? Miért, mi van vele?
- Egy alagút...
- Alagút?
Sanyi arcán révedező mosoly játszott, végül lehunyta a szemét, és lágy csókot lehelt a lány ajkára.
- És ez az alagút hipnotizál engem...
Anélkül, hogy elengedte volna a medált, magához ölelte a lányt, újra megcsókolta, és még csukott szemmel is látta a kék alagút legbensőbb titkát, ami egyaránt dobogott az ő, és Dia szívében is: amit az egyszerű emberek szerelemnek hívnak...

Folyt. köv.