Más-világ

Fejem lehajtva lépkedek, lassan. A lábam alatt kopó szürke utat nézem makacsul, összeszorított szájjal.

Kimondta, és én kimondtam, lázadón zakatolnak bennem a szavak újra meg újra, értelmet keresve. Dacosan húzok egyet a kabátom gallérján. Menjél, sikítottak számból a szavak. Ne menj, ismételgeti szívem dobbanása némán.

A folyó korlátjához lépek, leszegett fejjel bámulom a szürke, zavaros, mocskos folyamot. Pont olyan, mint én. Pont olyan, ahogy az életébe zuhantam. Azt mondják, ma nem moshatjuk le magunkról a holnap mocskát. Ö megtette, sterillé szerette a lelkem. Sírni szeretnék. Érzem a ki nem hulló könnycsepp lávaforrósága feszegeti szorosra zárt pillám, utat, rést keres, hogy mindent elégető tüze elpusztítsa lelkem szánalmas vágyakozását. Fázom, a fájdalmam fázlal, hagyom, had tegye, ezzel öt is büntetem. Hiszen tudja, mit tett.

Langymeleg cseppek másznak az arcomra. Ajkam sarkához érnek, meglepetten nyalom le őket. Nem sósak. Felnézek az égre. Tökéletes formájú, törtfehér, lélektiszta hópelyhek hullanak fentről. Valaki megszánta kínlódásom ott fenn. Torkomból feltörő halk nyüszítő szó: Szeretlek! Fohászkodom! Lelkem a mindenséggel eggyé válik, és kitör végre belőlem a megváltó sírás. A sós cseppek elkeverednek a hókristályokkal, feloldódnak, megsemmisülnek, megtisztulnak általuk. Kékfehérré sírom a lelkem. Szeretlek! - szükől lelkemben az állat.

Újra a korlát felé lépek, és tovább indulok, egy MÁS-VILÁG felé.


2005. december 13.